Enyhén kritikus gondolatok Darvasi László Vándorló sírok című kötetéről

„Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, amik aztán úgy merednek ki a nyelv földjéből, mint a holtak sírkövei. A zarándokok nem így beszélnek.” A zarándok persze, hogy nem így beszél. A zarándok, aki keserves útja során meg-, megbotlik ezekben a megrepedt sírkövekben, aki kibetűzi a halott a szavakat, s viszi tovább őket, akár a megpakolt zsákokat, idegen tájakra, hogy ott, kissé másképp bár, de újraéledhessenek. Nem csupán a zarándok útja, hanem a mesék sorsszerű vándorlása. Eltemetett szavak, mélyre ásott mesék élednek újra fel, lerázva magukról a kultúrák és az idő elválasztó, elnyomó rácsait, hogy azokon felül, valami általános, valami megfoghatatlan, valami egyetemes felé nyújtózkodjanak. Mert ez az igazi mese. Messze a teljes megértés szigorától és elnyomó szándékától. Mese, ami sokkal inkább megsejtet, mintsem megértet, s ami egyszerre összeláncol, s távolodik. A mese feltámasztja a halottnak vélt szavakat, a zarándok, a vándor puszta kézzel szabadítja ki őket a megfagyott földből, hogy vérző ujjbegyek, leszakadt körmök lüktető fájdalmától szenvedve enyhülést találjon bennük. Mert mi a kijelölt sírhely, ha nem a felejtés első, s egyben utolsó, végleges szakasza, a szavak és a mesék halála.

darvasi

Darvasi László kötete inkább meséket, mint novellákat tartalmaz. Nincs itt semmiféle szerzői elbizonytalanítás a műfajt illetően, csupán archaikus, néhol biblikus tónussal átitatott történetek és változó hangnemek sorozata. „Akkor vagy, ha hiányzol.” – írja a kötetből kiragadott szlogen a hátsó borítón, s valóban: csak a hiány szüli meg a vágyat, csak az elhagyatott képes remélni, csak a semmi mutatja az ürességet, melyet pótolni kell valahogy. Akár a mesék szegény hőse, aki valami olthatatlan vágytól vezérelve indul útnak, amíg el nem éri a végső, ám boldog beteljesülést. Darvasi mintha e beteljesülés mögé nézne, s nem látna mást, csak egy elhagyatott kriptát.

Akarat és vágy, mint a test és lélek elválasztottságának egy sajátos szinonimája. Előbbi kicsinyessé tesz, beteljesülése ismétlésbe, új akaratba fordul át, míg utóbbi nem a kielégülés legrövidebb útját keresi, hanem a keresés cselekedetét tartja fenn, mind jobban eltávolítva magától a vágyott célt. Ahogy a Jézus-manökenek szereplői sem az istenséget akarják látni, elérni, hiszen az effajta bizonyosság a hitet öli meg végleg. Jaufre Rudel felosztása ez: „A lélek vágyódik. A test csak az akarás szennyes fegyverét használja. A vágyódás azonban egy korábbi tudás, egy másik életünk szépséges kiteljesedésének a tiszta eszköze.”

Darvasi meséiben nincs beteljesülés, mesei értelemben nincsenek igazán hősök sem. A valóságtól elforduló, ám azzal mégis elszakíthatatlan kapcsolatban álló történetek. Mindez megtoldva némi írói önreflexióval: az írás eleve csakis meséket tud létrehozni. Az írás torzítás. A lejegyzett betűk számtalan rétege alatt valahol ott rejlik az eredeti történet, a valódi történés. Ám a mesealkotás célja nem az eredethez való visszakanyarodás, hanem a torzítás révén elért új minőségű ábrázolás. Az írás, akár a vágy, amely időre megszabadulhat a testtől, s amelynek hatalmában áll korrigálni a történteken. Innen Júdás félelme az írástól, a korrigálástól, amely képes megváltoztatni és megszilárdítani olyan eseményeket, melyeknek máshogy kell beépülniük az utókorba. Jézus-manökenek csoportja, utalva a manöken szó mára elavult jelentésére: végtagok nélküli, csak a törzzsel és fejjel rendelkező, a kiválasztásra váró próbababák gyűjteménye. Nem az igazság lényeg, hanem a lehető legmegfelelőbb választás. A mese a szavakat támasztja fel, nem a forrásukat.

Az Édenkert visszatér, csak épp más, váratlan formában. A Teremtő nemhogy távol áll, mintha nem is lenne, félkész állapotban hagyott, üres Éden, ahol az emberpár is névtelen marad. A Nő itt nem leakasztja a gyümölcsöt, hanem magát akasztja a fára. A világ mintegy visszafordul önmagába, újra nyitott a választás: immár nem enni akar a gyümölcsből, ő maga akar azzá válni. Mintha a kötetet csakis a Könyv kezdő történetének parafrázisával lehetne indítani. Sejtelmes szerkezet és kapcsolódás, nem csupán a Vándorló sírok lapjain belül, hanem kultúrák, és kultúrák különböző mesélési módjai között. Az írás nem csupán korrigál, hanem más-más hangnemben képes megszólaltatni. Nem egy stílus uralkodik, ahogy a hatás is többféle. Így fér meg Darvasi kötetében egyszerre a kínai mesék bölcselkedő, a bibliai történetek archaikus, vagy a mindennapok profán, durva hangneme.

Ciklusok, vissza-, visszatérő motívumok a mesékben, van itt szerkezet, ami összekapcsol. Mégsem ajánlom a könyv az első laptól az utolsóig való, szorgalmas és tisztességes átlapozgatását, hiszen akkor nem marad más, csak bizonyítéka a magabiztos és tudatos szerzői szerkesztésnek, amely épp az egyes mesék, történetek eredetiségét halványítja el, kiemelve a gyengébb darabokat, mint például a Kína visszatér és a Jézus-manökenek egyes, hosszabb, történetében széttartó, stílusában pedig néhol túldíszített történeteit. Logikát nem kutató szemezgetés ajánlott, figyelve, miként pihen meg a borítón gubbasztó méh a történetek szereplőinek beszédre készülő ajkain újra és újra.

A sír vándorol, a mese nem akar elfelejtődni, csak más formában továbblétezni, követi zarándokot, amíg az ki nem ássa, s tovább nem adja valahol valakinek. A mozgó sírkő – akár a megdermedt nyelv áll ki a földből, várva, hogy újra beszélhessen.

Darvasi László, Vándorló sírok, Magvető, 2012, 325 o., 3490 Ft