– kommentár Závada Péter mondataihoz –

Amikor néhány héttel ezelőtt a Závada Péterrel készült interjút olvastam a HVG Online-on, komolyan megütköztem az egyik megjegyzésen: „a rapszövegeibe beengedi a politikát, a költészettől inkább távol tartja. Azt mondja, az nem érdemli meg.”. Aztán most megint a HVG Online és Závada hozott zavarba, konkrétan a Srácok a Nyugati térről című könyvbemutatón adott videóinterjújának egésze egyes részletei.

zavada

Természetesen nem betűről betűre akarnám firtatni az általa elmondottakat (egy spontán beszélgetésben én biztosan pontatlanabb lennék, vagyok, mint írásban). A félreértés, amit elkövetek, talán bocsánatos, hiszen éppen ezáltal fogalmazódhat meg több olyan érvem, amelyekkel bírálható az álláspont, amely Závada mondatai alapján körülírható, ám természetesen neki magának nem tulajdonítható. Nem tagadom, izgalmat is kelt bennem, hogy (számomra ezúttal az eddigiektől épp eltérő irányból) néhány órát és bekezdést megint ennek a témának szentelhetek, kicsit pedig csalódást is, hogy éppenséggel – mint a nikkel szamovár – csak elrepült a fejünk fölött ez a sokszor már unalmasnak és elnyújtottnak bélyegzett (számomra revelatív és szemléletformáló) politikai költészetről szóló vita.

Fehér Renátó: “Fél tégla” – A politikai költészet helye

Azzal a mondattal még egyet tudnék érteni, hogy „igazából, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nagyon elegem van abból, ami itthon folyik”. Na de, ami ezután jön: „sajnos, ez most nagyon pesszimista gondolat lesz, de van az a szint, ahol már a költészet nem tud tenni semmit, és szerintem most azon a szinten vagyunk, és most már konkrétan tenni kell valamit, effektíve cselekedni kell és nem írni róla meg beszélni róla”.

Egyrészt ez kicsit úgy hangzik számomra, mintha a költészetnek (egyetlen) legfőbb célja a tett, az aktivizmus lenne, nem is csupán buzdítás a cselekvésre, hanem annak megvalósulása. Mintha csak az (egyébként is zseniális) Nemzeti dalt lett volna érdemes megírni, mert annak nyomán (?) legalább kitört egy forradalom. Az Akasszátok föl a királyokat! eszerint viszont kevésbé jól sikerült, hiszen se V. Ferdinándra, se Ferenc Józsefre nem sújtott le a népököl.

Talán épp a fenti igénynek lehet a verssé blattolása Váci Mihály Még nem elég című költeménye („Nem elég a jóra vágyni,/ a jót akarni kell!/ És nem elég akarni:/ de tenni, tenni kell”). És Erdős Virág Ezt is el… című szövegének is akkor lett volna igazán „értelme” megszületni (még ha ennek a következményei rettentő szomorúak és fájóak is), ha épp ennek olvasása (hallgatása) során döbbentek volna rá magyarok tízezrei, hogy nem bírnak itt élni, és ekkor kezdtek volna el csomagolni. Szóval, mintha Petőfinek és utódainak legfőképp politikai számítás, érdek, cél adhatná az ihletet, amire illendő verset komponálni.

Másrészt, mintha az elborzasztó Írók, írjatok remekműveket!-szlogen inverzét is kihallanám itt, mondván: Költők, addig írjatok műveket, amíg nem az a szint van, utána viszont már effektíve cselekedni (tüntetni, egyetemfoglalni) kell az írogatás helyett!

(OFF: Nem akarok túl messzire kanyarodni, de ugyanezt a lesajnálást éreztem az Index.hu költészetnapi összeállításából is: „lúzer költő helyett menő slammer”, talán ez a megjegyzés Závada Pétert is bosszantotta kicsit; és egy másik – számomra értelmezhetetlen és megmosolyogni való – mondat: „Gyengének és esendőnek lenni ma már kevésbé divat”. Én meg eddig azt hittem, hogy mindannyian gyengék, esendők és gyarlók vagyunk, és emberként nem is tudunk mások lenni, de eszerint én is kinn vagyok a divatból.)

Szóval, mindez az írástudók felelősségének egy egészen szokatlan újraértelmezése: jön majd az írásnál is nagyobb felelősség, amikor a konkrét cselekedetek mellett (!) már kevés időt sem szabad írásra fecsérelni? Szerintem írni is a legnagyobb felelősség (Üdvözlet a győzőknek; Jónás könyve; Bori notesz; Faludy György börtönversei – ez a felsorolás pedig talán a szintek szigorú, de józan megítéléséhez is hozzátesz). Persze (és biztos vagyok benne, hogy Závada Péter is erre gondol, ezt gondolja, így szolgáltak el- és félreértett mondatai csak ürügyként a megszólalásomhoz) a két dolog (tüntetni a közállapotok miatt és a közérzetünkről, az itt és most-unkról írni verset) nem zárja ki egymást, lásd a már megemlegetett Petőfit, de van egy másik példám is.

Az 1982-es (!) Örökhétfő című verseskötet nem politikai program (politikai program például a Társadalmi Szerződés, a Beszélőből, 1987-ből). Azok a versek nem azzal a céllal születtek, hogy ezek hatására bukjon meg, menjen Kádár János és legyen rendszerváltás, noha magánemberként a kötet szerzője, meg a korrektora és a kiadója (Kőszeg Ferenc és Demszky Gábor) faragták rendesen (konkrét cselekvéssel is) azt a diktatúrát a mindennapjaikban.

És van az a tetoválni való másik, még korábbi Petri-sor: „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen”. Vajon ez már olyan „politika”-e Závada számára, amelyik megérdemli a verset, amelyik „méltó” a költészethez? Egyúttal ezen (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből) nem érzem, hogy mindössze/egyáltalán tenni, tenni akarna, ugyanis az csak az egyik lehetséges (persze néhol rizikós) megszólalásmódja és nem elengedhetetlen kötelessége a közéletinek nevezett versnek. Ezért is hiszek Vári Györgynek: „A politikai témájú, mozgósító, „kimondó” szabadságköltészetet hiányolók és az azt elutasítók előfeltevései közösek, és egyként, makacsul nem vetnek számot az emberi egzisztencia időbeliségével, vagyis azzal, hogy politikailag lakozik az ember.”