„Meg kell tapasztalni! Mert ha fiatalon nem tapasztalja meg az ember a színházat, akkor az nem fog létezni számára!”

Szegedi egyetemistaként Paál István hatása fordította színházcsinálás felé. Dramaturg lett, s a gyakorlatban tanulta meg a szakmát. Több mint két évtizede figyeli és segíti a hazai diákszínjátszó élet fejlődését a 2013-as POSZT előadásainak egyik válogatója, Solténszky Tibor.

3

Fekete Anikó: Hosszú évek óta nyomon követed a diákszínházi életet, hisz különböző fesztiválokon zsűrizel és értékelő munkát folytatsz. Mikor folytál bele ebbe a tevékenységbe?

Solténszky Tibor: Jómagam egyetemista színjátszóként kavarodtam bele végérvényesen a színház világába. De persze, már gimnazistaként is ugrabugráltam a deszkákon. Akkor nem tűnt komolynak a dolog. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumba jártam. Az épp végzős egyetemista, gyakorló tanárunk, Magi Pista összeállított különböző Rejtő-regényekből egy nagyon „diákos” színjáték-forgatókönyvet és játszottunk. Nem volt ez több, minthogy megtanultuk a szöveget és aztán megpróbáltunk jópofák lenni. Ehhez igazítva találódtak ki a helyzetek is. Nyilván jó messzire jutottunk a szerzőtől, de a Rejtőben meglévő humort szerettük volna megszólaltatni. Két év múlva már Szegeden voltam, jogot hallgattam az egyetemen, ahol szembe jött egy Paál István nevezetű ember. Baing!! Éreztem, hogy nekem ezzel az emberrel dolgom van. És lett. Három év után eldőlt bennem, hogy igazából a színház érdekel, így a következő évben abbahagytam. De ahogy annak lennie kell, akkor rúgták ki Istiéket, megszűnt az egyetemi színpad. Ott lógtam valahol az éterben. István Árkosi Árpádot és engem kért, hogy vigyük tovább a színpadot, de igazán ketten se voltunk elegek.

Eljöttem Szegedről, Pestre kerültem. Érdekes módon néhány ember megtalált. Fodor Tamás hívott, hogy tartsak néhány tréninget a Stúdió K-nál, mert azok segítenek az új tagok kiválogatásában. Adorján Viktor amatőr csoportjának is tartottam tréningeket Dunaújvárosban majd’ egy évig.

A ’80-as években legfeljebb csak nézője voltam az amatőr színjátszásnak. Viszont minden második évben ott voltam Kazincbarcikán. Vagy így, vagy úgy. Addigra már hivatásos dramaturg lettem, felvettek a Rádiószínházhoz. Az ország élvonalbeli íróival, színészeivel, muzsikusaival, rendezőivel dolgozhattam együtt.

1990-ben aztán jött egy hívás. Dublinba készült egy maréknyi fiatal egy nemzetközi workshop fesztiválra. Majdnem mind diákszínjátszó volt. Velük kellett foglalkoznom. Hetekig találkozgattunk, hogy kicsit összerázódjunk, s hogy felkészüljünk a találkozóra. Rajkai Zoltán, Divinyi Réka is ebben a társaságban voltak, akik ugye, mára színészként, dramaturgként, forgatókönyvíróként ismertek. Kimentünk Dublinba, ahová 20 országból érkeztek 15-25 év közötti fiatalok. Jólesett ezzel a korosztállyal dolgozni. Ott szerettem bele a dologba ismét. A dublini kaland után elkezdtem keresni, hogy mi történik az amatőr színjátszó világban.

4

Volt valaha saját csoportod?

Nem. Maradt a forma, máig is: a nyaramat osztom szét különböző színházi táborok között. Ott merítkezünk meg egymásban. Bár most, hogy kérdezed, az egyik tábori csapatom megpróbált együtt maradni: a Thespiánus Kommandó másfél évig létezett. Több díjat besöpörtünk.

Visszatérve a „történelemhez”. A 90-es évek elején kaptam újabb adag szérumot. Jött a rendszerváltásnak nevezett változáshullám: ami korábban állami volt, az megszűnt vagy megszűnőben volt. Ki kellett találni, mi lesz egyáltalán a nem hivatásos színjátszás világával. Egy nagy tihanyi konferenciával indult mindez. Aki élt és mozgott, és színházközeli ember volt, az ott volt. No és a frissiben megalakult Magyar Színjátékos Szövetség beszippantott. Onnantól kezdve mozgalmárként mindig valahol ott voltam ebben a csapatban. Sajnos, együtt is öregedtünk meg azóta: Kiss László, Nagy András László, Regős János, jómagam, akikkel azóta is próbálunk folyamatosan életfeltételeket biztosítani a színjátszásnak. Persze, ott volt az ODE is, akkor még más formában. Tagja volt a szövetségnek, majd önállósult. Az ODE mellett létezett a SZAKE is, a szakmunkásképzősök kulturális egyesülete… Tehát ezekben az években ismét ott vagyok, ahol színjátszók két tányért összevernek és minimum nézem.

Mióta hívnak fesztiválokra, hogy értékeld az előadásokat, moderáld a beszélgetéseket?

Kb. 20 éve. Amikor a szervező-mozgalmi munkába bekapcsolódtam, onnantól kezdve már nehezen volt elválasztható, miért hívják az embert: azért, hogy lássa a csoportokat és azok bekerüljenek az országos vérkeringésbe, vagy azért, mert effektíve a tanácsaira számítanak. Addigra ismert dramaturg lettem, kérték is, hogy mondjak véleményt. Körülbelül a 91-92-es szezontól kezdve már zsűrizek is, vagy válogatok. Olyan valaki, aki tanácsot ad, értékel, ítéletet formál.

1

Egy ilyen esemény, fesztivál alkalmával milyen szempontrendszert állítasz össze magadnak? Mi alapján értékelsz?

Ez nem ment jól egyik napról a másikra, meg kellett tanulni. Eleinte a szempontrendszer inkább elméletibb jellegű volt, kőkemény elvárásokkal. Nagyon hamar rá kellett jönnöm, magammal szúrok ki, ha nem vagyok kellőképpen nyitott arra, hogy bármi lehet jó. Ha visszagondolok arra, hogy 20 évvel ezelőtt, ha valaki előállt azzal, hogy Rejtő Jenő Hercules bonbon című bohózatát amatőrökkel bemutatja, akkor a hátamon álló szőrrel mentem be az előadásra és utána elküldtem őket a bús francba, hogy hagyják abba az egészet. Tudtam, hogy nem nekik való, mert a pesti kabarét a legnehezebb jól játszani. Eleinte nagyon kemény voltam ilyen tekintetben. Aztán rájöttem, hogy inkább azzal használok, ha arra vagyok kíváncsi, miért ezt csinálják. Innen már ez lett a zsinórmérték: ha tudom, miért ezzel foglalkozik az adott csapat, akkor ehhez képest tudok tanácsokat adni, hogy mi kell még ahhoz, hogy a vállalásuk jobban működjön.

Az elsődleges szempont az, hogy hat-e az előadás. Rám és a körülöttem ülő nézőkre. Ha azt látom, érzem, hogy hat, akkor ott valami „jól van elgondolva” – megint csak műfajtól függetlenül. Az ember teljesen nem mászhat ki a bőréből, még ha megváltozik is bizonyos szempontból, toleránsabb, nyitottabb stb. lesz. Egy dolog nem változott bennem: a szegedi évek, az Istivel végzett munka, a velük együtt begyűjtött hatalmas nemzetközi fesztivál-tapasztalat egy akkoriban másfajta színjátszás igényét alapozták meg bennem. Ezt várom, ezt díjazom ma is. Hogy a mai fiatal ne úgy akarjon felmenni a színpadra, mit egy mai öreg és ne úgy akarjon felmenni, mint a profi. Tehát azt értékelem, ha az derül ki egy előadásból, hogy a munka, a rendező, a csoport elvárásrendszere, filozófiája abba az irányba mutat, hogy jól mozgósítsa a színjátszók személyiségének különböző rétegeit és abból csinálják meg a szerepet, nem technikából, utánzásból. Még akkor se, ha folyamatosan mondom, hogy tréning, tréning, tanulni, tanulni. A szakmát tanulni kell, a ritmusérzéket, a hangerőt, a rezonancia tudatos használatát, az érzelmek előbányászását. Fejleszteni kell a testet, a lelket, de a kulcs az, hogy mennyire magából dolgozik az adott játszó.

Mindig látszik, mi az, ami eredeti, spontán.

Vagy ami igazi. Igen.

Az elmúlt 20 évben milyen változást tapasztalsz a diákszínjátszó életben?

Nagyon fontos változás, hogy a frissen született demokrácia első éveihez képest iszonyatosan nagy létszámú a diákszínjátszó világ. Egyre többen csinálják ezt jól. Ráadásul ez a közeg kitermelte a maga nagyon profi saját rendezőit, zenészeit, tanárait. Kezdve Keserű Imrétől, Vidovszky Györgyön keresztül Perényi Balázsig, Pap Gáborig. A diákszínjátszó világból sok olyan ember került ki, akik diákokkal művészetileg, színháztörténetileg érvényes, releváns, izgalmas dolgokat képesek létrehozni, ráadásul évről évre tudják ezt ismételni. Az „origó” előtt is volt diákszínjátszás, csak senki nem emlékszik rá, hogy kik csinálták. Mert ráérő idejében a matek-, rajz-, magyar- vagy nyelvtanár hülyéskedett a diákjaival és legfeljebb három-négy ember volt az országban, aki ezt jól művelte. (Rájuk, persze, emlékeznek az öregek: Bácskai Mihály, Keleti István, Mezei Éva.) Manapság – ez részben köszönhető a drámapedagógia terjedésének is – a drámapedagógia területéről sokan elindulnak, hogy produkciókat hozzanak létre. Van, akinek ez sikerül. Van, akik nagyon jól lépték át a határokat. Valószínű, hogy ez volt az az injekció, ami a diákszínjátszást ennyire vitalizálta. Nagyon fontos jelenség volt, úttörőként Uray Péterhez köthető, aki elkezdett diákokkal mozgás-, táncszínházat csinálni. Ez volt az újabb éltető erő, ami bekerült a szakmai véráramba. Ma már mint a lehetséges utak egyik variánsa ott van az érdeklődők előtt, hogy lehet így is színházat csinálni. Te magad tudod, persze, hogy ez mennyire nem könnyű, egy mozgásos produkció nem két hét alatt készül. Ott évekig kell alapozni, tanulni és akkor talán meg lehet próbálni nem csak haveroknak megmutatni.

Szerinted mi az útja ma a diákszínjátszásnak? Mi lesz 5-10 év múlva?

Cassandra vagyok én? Vagy Theiresias? Ehhez az is kell, hogy lássam, mi történik a társadalomban. Az éppen nagyon rázkódik jobbra, balra. Remélhetőleg a diákszínjátszás meg tudja majd magát védeni. Szerintem, az elmúlt két évtizednél kicsit ellenségesebb idők jönnek a következő néhány esztendőben. Az oktatási rendszer nagyon radikális átalakítása nem kedvez annak, hogy „alternatív” dolgok is jelen legyenek az oktatási intézményekben. Ne legyek próféta, de szerintem, ha sokáig így élünk, mint ma, akkor egy-két éven belül megjelennek azok az ellenséges hangok, melyek egyik napról a másikra megszüntethetik a diákszínjátszást. Ne legyenek illúzióink: nem mindenki szereti ezt. Tudjuk, hogy sok helyen az iskolákban elég problematikus a dolog: mi van a kulccsal, ki kapcsolja le a villanyt… Ilyen szintű problémák akkorává tudnak válni, hogy az iskola ellenségessé lesz ezzel a tevékenységgel szemben. A diákszínjátszók erejének, hálózatának köszönhetően valószínű, hogy egy komolyabb ellenséges rohamot is túl tudna élni, ha iskolán kívülre vonulhatna. De azt is tudjuk, hogy ez nagyon nehéz, mert a művelődési intézmények, a klubok, közösségi terek nem igazából befogadóak. Ne ez következzen be! Maradhasson ott a diákszínjátszás, ahol élete van! Bent az iskolában. Az egyetemek jövője még kevésbé kiszámítható, mint a középiskoláké. Apropó: jó lenne, ha volna egy természetes átmenet a diákszínjátszásból az egyetemi színjátszás felé. Ez például Pécsett megtörténik. Veszprémben is voltak ilyen évek. Másutt nem nagyon látom. Szeretném, ha valamilyen módon új egyetemi színjátszómozgalom tudna indulni, hogy ne felejtődjön el ez az élményanyag, az ügy fontosságának tudata attól, hogy valaki egyetemista lesz. Sok olyan formáció van, ahol diákszínjátszóként egymásba szeretettek emberek és egyetemistaként még próbálnak együtt maradni, és valamit csinálni, de ez hosszú távon kiszámíthatatlan és elég reménytelen. Jó lenne, ha nem zuhanna vissza a diákszínjátszás arra a szinte, amikor ez még a szabadidő jópofa eltöltésének egyik lehetősége volt, hanem megmaradhatna az a szakmaisága, pedagógiája, ami kifejlődött az elmúlt két évtizedben. Ehhez intézmények kellenek, és nem csak az kell, hogy toleráns legyen az oktatási rendszer, de akarja is mindezt, büszke legyen rá. Ember és tehetség volna arra, hogy a diákszínjátszó műhelyek nőjenek, szaporodjanak.

2

A 2013-as POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) jelen lehet néhány diákszínjátszó előadás is, ami, azt gondolom, nagyon jó lehetőség, hogy kiváló diákszínházi előadások mutatkozzanak meg, mint kisgyermek a nagyok között.

Ez nem az én válogatói érdemem, én csak annyit segítettem, hogy a Színházi Társaság elnökségében erősen támogattam, mint fontos ügyet. Hál’ istennek, az idei POSZT ún. Off-programjában lesz egy diákszínjátszó gála, ami nyilván nem többnapos, de számos jelentős produkció megmutathatja magát azon a napon.

Kevés olyan ember van a színházi szakmában, aki annyira kétfelé gyökeredzik-ágazik, mint én, de én mindig azt mondtam, hogy az országnak egyetlen színházkultúrája van, és a diákszínjátszás ugyanúgy része, mint az, hogy mi van a Nemzetiben. Sőt! Bizonyos értelemben fontosabb. Mert a diákszínjátszók közül jönnek nem csak a következő alkotók, hanem a következő közönség is. Mert ha fiatalon nem ismeri, nem tapasztalja meg az ember a színházat, akkor az nem fog létezni számára! Ráadásul, aki diákszínjátszó volt, annak nemcsak hogy létezik a színház, de keresni fogja, érteni fogja és meg tudja védeni magát a gagyi ellenében. És hát, nem mellesleg, átalakulóban van a kultúra definíciója és lényege. Nem lehet azt várni manapság, hogy tömegesen olvasni fognak a fiatalok. Nem. Akkor nincs más, a színjátszás kötheti őket a pár ezer éves európai kultúrába.