A <Romantika> <Utópia> című tárlat olyan, akár egy görbe tükrökkel teli terem: minden kiállított műalkotás a jelenkori ember kistükre. Amit látunk benne, sokszor torzabb annál, mint amit látni szeretnénk. Legszívesebben menekülnénk ezek elől a rémképek elől, menekülni azonban nincs hová: amit látunk, az a valóság egy szelete.

IMG_6740_1 (1)

Sokszor felmerült már bennem a kérdés, miért nem szereti az emberek túlnyomó többsége a kortárs művészetet. Hiányzik a megfelelő művészeti oktatás a középiskolákból – gondoltam –, nem tanítják meg azt az értelmezési módszert, amelyekkel olvashatnák ezeket a kódokat. Közhelyszámba megy, hogy míg hosszú sorok kígyóznak egy Van Gogh- vagy Cézanne-kiállítás előtt, addig a kortársakat sokan még csak művésznek sem tartják. Miért? Talán a néző nem akar önnön tükrébe nézni, szívesebben nézegeti a letűnt korok emlékeit, idealizálva azok szépségeszményét. Vitatható esztétikai nézetnek tűnhet a művészet-tükör metafora – de tud-e más lenni bármilyen emberi megnyilvánulás, mint tükör? Amit elképzelünk, az is mi vagyunk. Múltról és jövőről alkotott képünk, utópiáink és disztópiáink a jelenkor emberének (lelki)állapotáról árulkodnak.

A <Romantika> <Utópia> cím csak látszólag nem foglal magában ellentétességet. Belegondolva azonban, hogy az utópia szó hallatán a pozitív jövő elérhetetlenségének gondolata merülhet fel bennünk a leghamarabb, kirajzolódik egy finom ellentét a vágyott világ és a jelenleg legvalószínűbb jövőkép között. Az utópia szép lassan pejoratív jelentést vesz fel, és a megvalósíthatatlanul pozitív, naivan idealista jövőkép szinonimája kezd lenni. Nem kevesen gondolnak nosztalgiával a romantika korának kifinomult szépségideáljára és a jelenleginél talán pozitívabb jövőképére. Ezzel szemben ma folyamatos világvége-hangulat, antiutópia és csendes rezignáció van – ezt mutatja a kiállított művek jó része.

Mészáros Zsolt és Szabó Noémi, a kiállítás kurátorai nyitóbeszédükben utaltak Frank Jánosnak arra a gondolatára, hogy a grafika romantikus műfaj. Épp ezért állították össze jórészt (magyar) grafikákból a kiállítás anyagát. Egy kortárs grafikában épp ez lehet izgalmas: romantikus műfaj utópisztikus tartalommal. Ahogyan a kurátorok is elmondták, akár magát a művészetet is tekinthetjük romantikus utópiának, régről maradt zárványnak egy megváltozott társadalomban: és talán épp ez az, amiért a művészet érzékletesebb, ám nehezebben megfejthető mutatója lehet a társadalom állapotának, mint egy statisztikai adatrengeteg.

IMG_6690_1

Ez persze nem jelenti azt, hogy az egész kiállításra ráhúzhatnánk azt a társadalomkritikai értelmezési sémát, nyilvánvalóan nem is ez a célja, ahogyan egy (nem didaktikusan gondolkodó) művésznek sem. Társadalmat kritizálni könnyű, társadalmat értelmezni (ha lehet ilyet egyáltalán), okokat keresni sokkal nehezebb, és a kiállítás épp ezt a nehezebb utat képviseli. Sokkal inkább egyfajta gondolati hálót alkot, ahol egy-egy műben futnak össze a szálak, és asszociációs alapon kapcsolhatjuk őket egymáshoz.

Némelyik mű egészen megrázó. Hitka Viktória Gyerekkorom című festménysorozata egy család történetét meséli el gyerekszemszögből. A képek élénk színei csak úgy vonzzák az ember tekintetét, közelebbről nézve azonban a gyermeki vidámságba egy tragikus történet szálai vegyülnek. Csak az tud eszembe jutni egy ilyen művet látva, hogy ez segítségkérés: nem pusztán egy személyes sors tükröződik benne, hanem sok-sok személyes sors, megannyi széteső család és megmérgezett gyerekkor, a társadalom húsba vágó közönye. ,,Tragédiák sorának kellett történnie, hogy végre észhez térjenek és segítsenek” – olvasható az egyik festményen.

Dennis Oppenheim és Kolarevics Rita a természet és az ember viszonyát járták körbe nagy éleslátással és lényegre törő egyszerűséggel: a képekből a természettől elszakadt, föld fölött járó lény képe rajzolódik ki. Persze mondhatjuk, hogy ez is közhely, mindenki tudja, hogy pusztul a természet, és hasonlóak – de hány tükörben kell még megnéznünk torz önmagunkat ahhoz, hogy meglássuk, mennyire megkonstruált, hamis világban élünk, elszakadva még a saját testünktől is? A kiállított alkotások hálózatában jócskán tehetünk ehhez hasonló gondolati sétákat.

IMG_6682_1

A tárlat több tematikus részből tevődik össze, olyan témák köré csoportosítva a gyűjtemény alkotásait, mint a testábrázolás, a portré műfaja, az ember és a természet viszonya, a történelem és a tudomány. A kiváló kurátori munkának köszönhetően ezek a témák egészen új kontextusba helyeződnek. Külföldi és magyar, pályakezdő és befutott művészek alkotásaival ugyanúgy találkozunk, a kiállítás így igen színes palettát nyújt az 1945 utáni (főleg magyar) képzőművészetből. Szabó Noémi elmondása szerint a nevesebb alkotók életművéből kimondottan az atipikus művekre fókuszáltak, hogy új oldaláról mutathassák be az adott alkotót. Találkozhatunk a tárlaton Kondor Béla műveivel, aki új formakultúrát alkotott a magyar grafikában, megismerkedhetünk Csernus Tibor ritkán kiállított sci-fi regényillusztrációival, de Szilágyi Lenke és feLugossy László egy-egy művét is kiállították.

Az Örökmozgó Filmmúzeum közreműködésével március 23-i kezdettel filmnapok kapcsolódnak a kiállításhoz a sci-fi témakörében. A művészeti ágak ilyen találkozása csak gyümölcsöző lehet, és új szemszögbe helyezheti a KOGART Házban megtekintett műveket is.

A filmnapok részletes programja itt olvasható

A kiállítás április 30-ig látogatható a KOGART Házban.