Március 24-én, az Észt Hét keretében a magyarországi Észt Intézet vendége volt a Liisi Koikson Trió, akik lounge-os zenéjükkel megteremtették a tökéletes hangulatot az Intézet tizenötödik évfordulós ünnepére.

Miután az észt nagykövet megnyitotta az estet egy kimondott szándéka szerint elnyújtott és unalmas, de ebben végülis sikertelen beszéddel, amiben mintegy kikacsintva a magyar kultúrpolitikának, a művészet nemzeten felüliségét is kiemelte, átvette a színpadot a zenekar. Liisi Koikson énekét Marek Talts kísérte gitárral, Marti Tärn pedig nagybőgővel és melodikával, és bár észt nyelvű számokat adtak elő, Koikson minden szám előtt összefoglalta pár mondatban, hogy milyen üzenetet akarnak közvetíteni.

IMG_0325

Nyilvánvalóan szövegközpontúak voltak a dalok, de a zene mély kidolgozottsága és Liisi Koikson kellemes és gyönyörűen kihasznált hangja bőven kárpótolta a közönség értetlen magyar felét. Sőt, külön pozitívuma a nyelvi szakadéknak, hogy kiderült, mennyire kompatibilis az észt a bossa novával. Aki pedig nem elégedett volna meg a barátságosan jazzes hangzásvilággal—nem mintha lehetett volna ilyen —, örömet lelhetett Koikson bájosan esetlen tánctechnikájában is.

Koikson, aki jelenleg Londonban tanul, és emiatt ritkán ad mostanság koncertet, Észtországban kimondott népszerűségnek örvend. Visszafogott hangzása miatt viszont csak egy igazi slágere született, a Sinu Hääl. A koncerten, a trió előadásában kimondottan ellenslágeres hangzású volt a szám, de utólag meghallgatva a stúdiófelvétel sem nagyon követi az elvárásokat—talán pont ezért lett olyan sikeres.

IMG_0357

A koncert utáni fogadáson pezsgő mellett próbálhattuk végig a feltehetően észt különlegességeket, többek között a nagymamáméval vetekedő vinetét (padlizsánkrémet -szerk.) is, úgyhogy telt hassal és becsiccsentve csak egy öt perces beszélgetésre maradt szellemi erőnk Liisi Koiksonnal.

FÉLonline.hu: Kezdjük ott, hogy miért választottad ezt a szakmát? Mikor és miért kezdtél zenélni?

Liisi Koikson: Nagyon kicsi koromban kezdtem el énekelni, és a gyerekkori énekversenyeket is végigjártam, szóval valamilyen szinten mindig is ezt csináltam. Az emberek meg azt mondták, hogy jó vagyok, úgyhogy aztán onnan folytattam. Mindig nagyon szerettem énekelni, és állandóan azt is csináltam, szóval amikor befejeztem a középiskolát, természetes folytatás volt, hogy elmenjek éneket tanulni, és megpróbáljak ebből karriert építeni.

FÉL: Azt tanulod most Londonban?

LK: Igen, a Tech Music Schoolban dolgozom a BA diplomámon. Ott inkább popzenéről szól, nem annyira a jazzről, bár másodévben volt az is. Inkább egy átfogó ismeretet kapunk a különböző stílusokról, a szakmáról, hogyan kell használni a különböző programokat, hogyan kell kottát írni, zenét szerezni, ilyesmi.

IMG_0395

FÉL: A tanulmányaidnak van már hatása a zenédre?

LK: Egyelőre még mindig várok a hatásra. Amikor tanulok, olyan vagyok, mint egy szivacs, állandóan csak szívom magamba a tudást, de talán majd ha elvégzem az iskolát, elkezdem használni is. Egyelőre csak befogadom, állandóan jönnek a behatások, nincs is nagyon idő gyakorlatba ültetni azt.

FÉL: Ha már popról volt szó, beszéljünk a rádióslágeredről. Meglepődtem, mert nagyon visszafogott hangzású.

LK: Igen, tényleg visszafogott. Bár most talán azért volt annyira visszafogott, mert csak a bőgő és a gitár kísérte, a teljes zenekarral egy kicsit lendületesebb volt. De igen, tényleg visszafogott, a sikere is inkább annak köszönhető, hogy benne volt egy telefonos reklámban. Onnan indult, de az embereknek is tetszett a hangzása és az üzenete, nagyon kedves és egyszerű, szerintem ezért lett sláger. Mondjuk tényleg nem várná az ember, hogy ilyet adnak a rádióban.

FÉL: Említettél zenekart—az jellemző, hogy trió felállásban adsz koncerteket?

LK: Nem mindig, de mivel most második éve tanulok Londonban, a zenekaros dolgot egy kicsit szüneteltetnem kell. Nem sokat tudunk tenni, mert egyszerűen nem vagyok ott, ezek a dalok is már pár évesek. A trióelőadása persze csak egy változata ezeknek, és nagyon szeretek zenekarral dolgozni, de sokkal költségesebb egy teljes zenekart utaztatni, mint a triót.

FÉL: Az észt zenei színtér ismerete nekünk kimerül a Ewert and the Two Dragons-ban, akik ugye angolul énekelnek, ellenben veled. Mi a tapasztalatod, melyik nyelv jellemzőbb az észt zenekarokra?

LK: Az angol egyáltalán nem jellemző. Vannak páran, akik angolul énekelnek, de aki népszerűbb akar lenni és a rádióban is akarja magát hallani, az észtül fog, mert az emberek jobban viszonyulnak hozzá. A Ewert and the Two Dragons talán az első olyan zenekar, akik angolul lettek sikeresek. Ők átlépték ezt a határt, mert nagyon más még nem csinálta úgy, mint ők. Előttük egyszerűen nem lettek népszerűek, akik ezzel próbálkoztak.

FÉL: Esetleg tervezed, hogy te is énekelsz angolul?

LK: Nem hiszem, hogy Észtországban okos lenne. Talán, ha Londonban csinálok valamit, persze. Észtországban viszont észt zenészként akarok jelen lenni. Szerintem jobb úgy, mert a dalaim nagyban a szövegről szólnak, és fontos, hogy megértsék. Ma is aggódtam, hogy nem fogják megérteni, de remélem, azért az üzenetük átment.

Fotók: Halász Gergő