Beszámoló helyett a Vagány Históriák II. évadnyitójáról

Bach Máté és angyalai másodszorra mutatták be, hogy a magyar költők köszönik, jól vannak, élnek és szeretnek rendületlenül. A Műcsarnokban a költészet napján bemutatott Vagány Históriák II. sorozatban összesen 32 szerző pózol gyerekkel, anyával, apával, öccsel, mesterrel. Jelen írással nem szeretnék részletes beszámolót adni az amúgy nehezen felülmúlható eseményről (ahogy kiváló kollegináim az Apokrif Online-on és Prae.hu-n ezt időben megtették), inkább magyaráznám meg magamnak, mi csalhat könnyűt a szembe az esemény megéltén, mert csal.

Nagypál István

A végén kezdem: ezek a fotók nem arra valók, hogy felmutassák hogy lám-lám, két merengve révedő ihlés között azért ők, a lírikusok (vagy mik) is emberek, hanem azt a legszűkebb tárgyi és érzelmi környezetet hivatottak láthatóvá tenni, amely a képeken szereplő szerzők nyelvét (tágabb-szűkebb értelemben) meghatározza, és ez a legfontosabb.

Ezen a ponton illeszkedik a vetítés az est legelső, Irodalom – család – referencialitás című beszélgetésébe, melyet György Péter vezetett, és amelynek egyik konklúziója: a család és a haza ott van, ahol az anyanyelv, vagyis abban az egészben, amit nem kell és nehezen lehet magyarázni. A beszélgetés résztvevői, Márkus András, Nyáry Krisztián és Hegyi Balázs megegyeztek abban, hogy akinek ez megadatik, az hatalmas, pótolhatatlan érték birtokosa.

Bach Máté képei is ilyenek: nem szorulnak külön magyarázatra. Embereket látunk emberként ábrázolva. Nem a bulvárkíváncsiság vezet minket végig ezeken a képeken, hanem a legmélyebb érzelmeink: olyanhoz visznek közel minket a fotók, amely költészet lényege. Főleg, hogy az új projekt két kiváló színésszel és zenekarral is kibővült, így a bemutatott képek az élő hanggal együtt történnek meg, költészeti performanásszá tömörülnek.

A költészetnapi Vagány Históriák II. azért is volt fontos esemény, mert újabb bizonyítékkal szolgált arra, hogy a magyar költészet kezd megszabadulni az irodalomtól, vagyis azoktól a késő 18., kora 19. században kitermelt és az államszocializmusban is ápolt formáktól (pl. kánon, szövegolvasás, műalkotás), melyek a 21. században már egyre kevéssé határozzák meg a hagyományosan elit kurzusnak számító irodalom közegét, hiszen a Műcsarnokban bemutatott képek szerzőit – és a felolvasott, előadott, zenével felerősített szövegeit – már nem művelt olvasóként csodáljuk (vagy fogadjuk be), hanem a jelenséget magunkéként, magunkért éljük meg.

Kerber Balázs

Egyébként tendencia értékű, hogy az ilyen, az irodalmi szövegek referenciális olvasatát és élmény-értékét előtérbe helyező változások (és az ehhez kapcsolódó viták) az elmúlt évtizedben hazánkban a költészetből indultak ki. Gondoljunk csak a 2007-es internetes irodalomhisztijére, a Telep-parákra és a körülötte gyülekező paradigmafelhőkre. Bár nem kell öt vagy hat évet visszamennünk az időben. Most a slam jelenséget meghatározni kívánó párbeszédek van itt az ideje, mint amilyennek az est elején tanúi lehettünk a slam-szervező Márkus András és György Péter között, aki szerint „A slam poetry úgy járja be Európát, mint a kommunizmus kísértete egykoron”. A beszélgetés egyik tanulsága az volt, hogy a slammel egy népszerű, alapvetően lírai gyökerekkel rendelkező műfajon belül válik nyilvánvalóvá az Y generáció – a generációnk – igénye a demokratikus, alulról szerveződő kultúrára, valamint arra, hogy az irodalom kijöjjön a Múzeum körút 4. III. emeletéről, legalább a Corvintetőre, vagy nemes egyszerűséggel a könyvesboltok felső polcára, mint ahogy Nyáry Krisztián könyve, az Így szerettek ők. Ebbe a tendenciába illeszkedik Bach úr jelen képsorozata is, Műcsarnok ide, ingzakó oda.

Ezek a változások azok, amelyek szerintem az irodalmat kívül-belül depolitizálják. Belülről megfosztják azt annak kizáró működésmódjától – kívülről pedig kikerül a nemzeti kultúra önreprezentációs terepétől (mert egy slammerről és az apjáról készült fotó nem nemzeti ügy és pont). A szövegek alkotásával és prezentálásával foglalkozó művészeti ágnak ezentúl úgy látszik, hogy nem irodalom, hanem slam party vagy jelen esetben éppen Vagány Históriák lesz a neve.

Ezeknek az alapvetően a jelenlétre, a közvetlen reakcióra és a legmélyebb értelemben vett részvétre számító új műfajoknak a megélése során már nem műveltségünket kidomborítandó vágunk terepszínű arcot, hanem egyszerűen belefonódunk abba a valamibe ami körülöttünk, velünk, bennünk és értünk megtörténik. A VH II. estében tehát feloldódunk abban az időben, ameddig a két színész a szöveget mondja, a zenekar játszik, és fotográfus slide-ot vált a projektoron.

Őszintén remélem, hogy ennek az élménynek minél több ember birtokosa lehet országhatáron innen és túl, hogy sikeres (és mindenkié) lesz a Vagány Históriák, amely ilyen értelemben kenterbe ver mindent, amit azirodalom tud! Ja és a könnyek! Az alábbi képen aki legalább nem érzékenyül el, annak nincs szíve, és az ne menjen el a következő estre sem!

Acsai Roland

 Fotók: Bach Máté – Vagány Históriák II.