Szláv szerzők kiadása, avagy személyes mániák vs. piaci trendek

“Mit ér egy könyv, ha szláv szerző tollából származik? “Kerekasztal-beszélgetés az Országos Idegennyelvű Könyvtárban 2013. március 25-én

A februárban bemutatott Szláv TeXtus irodalmi portál összegyűjtötte a szlávok által írt, 2012-ben Magyarországon megjelent szépirodalmi műveket. Bár csak egyetlen évről készült összesítés, annak tanulságai valószínűleg más évekre is vonatkoztathatók. A listával kapcsolatosan több kérdés is felmerül. A honlapot felkeresve bárki megbizonyosodhat róla, hogy a 47 tételt tartalmazó listán a különböző nemzetek rendkívül aránytalanul képviseltetik magukat. Vajon mi lehet a lengyel (16 db) és az orosz (15 db) irodalom felülreprezentáltságának oka? Hogyan lehetséges, hogy horvát, bosnyák és szerb könyvekből együttvéve is csak öt darab jelent meg? A 12 „vizsgált” néptől miért csak 47 könyv jelent meg egy év során? Már ha ez egyáltalán kevésnek tekinthető – mert összességében talán nem is az? A kérdések felgöngyölítésére a Szláv TeXtus egy olyan eseményt szervezett március 25-ére, az Országos Idegennyelvű Könyvtárba, melynek keretében leültette egy asztalhoz azoknak a kiadóknak a képviselőit, melyek gondozásában a legtöbb szóban forgó könyv megjelent.

DSCN3768

Bár tagja vagyok a Szláv TeXtus szerkesztőségi csapatának, az esten csak nézőként voltam jelen, így – mivel az voltam – egy kívülálló szemszögéből írom le a történteket. A nagyszámú résztvevő miatt kicsit tartottam tőle, hogy nem fog tudni értelmes – mármint a felsorolt kérdéseket érdemben boncolgató – beszélgetés kialakulni, és az egész káoszba fullad. Hat kiadó hat képviselője (részletesebben alább), a Szláv TeXtus három szerkesztője (Németh Orsolya, Walkó Ádám, Zöldy Áron), és egy moderátor (Szekeres Dóra, a Litera szerkesztője) ülte körbe az asztalt.

Rengetegen gyűltünk össze a teremben, de ez nem meglepő. Az esemény után beszélgetve többen megállapítottuk, számítottunk arra, hogy a téma sokak érdeklődését felkelti. Az est az OIK munkatársának beszédjével kezdődött, melyben összefoglalta, hogy milyen és mennyi szláv nyelvű és szláv író által írt, magyarra lefordított mű van a könyvtár állományában. Valóban szép gyűjtemény, érdemes belőle szemezgetni.

A moderátor első kérdése arra vonatkozott, hogy miért csak ilyen kevés szláv szépirodalom jelenik meg Magyarországon, és ezek között miért van számottevően több orosz és lengyel mű? Elsőként Mészáros Sándor, a Kalligram Könyvkiadő főszerkesztője szólalt fel. Egyrészt a hazai olvasóközönség abban megnyilvánuló sznobizmusával magyarázta a jelenséget, hogy egyáltalán nem érdeklődik a közelben élő kisebb kultúrák iránt. Kiemelte a délszláv államokat, melyek iránt szerinte a háború miatt csekély az érdeklődés. Másrészt azt hozta fel, hogy a szlávok között kevés sztárszerző van, azok is azáltal válnak ismertté, hogy Nyugaton befutnak, és csak ezután érdeklik a hazai közönséget. „Hírnévkultúrában élünk” – mondta. Harmadrészt az itteni kulturális intézetek munkájának jelentőségét hangsúlyozta. Hermann Péter, a Poligráf Könyvkiadó alapító főszerkesztője hozzátette, hogy egy általános válságról van szó, és ha nyesni kell, azt mindig a szélekről nyesik le. „Így marad a centrum, az angolszász irodalom, a német irodalom, és a perifériális irodalom az, ami ezt megsínyli”.

DSCN3772

Dunajcsik Mátyás, a Libri Könyvkiadó főszerkesztője mutatott rá arra, hogy a „személyes mániák” nagyban befolyásolják azt, hogy mi jelenik meg, vagyis gyakran a kiadóknál dolgozók érdeklődése, elköteleződése egy-egy kisebb kultúra vagy nyelv iránt az oka annak, hogy az adott kiadó megjelentet valamilyen „periferiális irodalmat”. A macedón Goce Smilevski esetében pedig az játszott szerepet, hogy megnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, ami olyan gyakorlati előnyökkel is jár, hogy az ilyen szerzők kiadásához könnyebb támogatást szerezni az EU-nál. Dunajcsik egyetértett Mészárossal az itteni kulturális intézetek jelentőségében, és kiemelte a Lengyel Intézetet, mely a lengyel állammal karöltve igen hatékonyan és profi módon promotálja a saját irodalmát. Hozzátette, hogy Szlovéniának van még nagyon jó fordítástámogatási programja. „Általában ilyen nagyon-nagyon praktikus dolgok szoktak arról dönteni, hogy egy könyv ki lesz-e adva, és csak ezután következik az, hogy tetszik-e vagy sem.”

Darvasi Ferenc, a Magvető Kiadó szerkesztője egyetértett az előtte szólókkal, szintén a környező országok irodalma iránti csekély érdeklődést és az egyéni választást jelölte meg a tárgyalt jelenség okaiként.

Krusovszky Dénes, a József Attila Kör Világirodalmi Sorozatának szerkesztője elmondta, hogy nekik semmilyen saját forrásunk nincs, és csak olyan könyveket tudnak kiadni, melyekre kapnak támogatást. Fő forrásuknak az Európai Uniót nevezte, ezért például – mivel bosnyák alap tavalyig nem volt – nem tudtak kiadni bosnyák könyveket. „Ez a sorozat eleve arra lett kitalálva, hogy ismeretlen neveket hozzon be”, és ők válogatják ki, hogy ebbe milyen nemzetiségek kerüljenek, tette hozzá.

M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó főszerkesztője (volt akkor, jelenleg már az igazgatója) nem tudta eldönteni, hogy örül-e annak, hogy a 47 könyvnek körülbelül az egynegyede náluk jelent meg, mivel, mint fogalmazott: „egyfelől nagyon jó, hogy ennyit foglalkozunk a szláv irodalmakkal, viszont eközben nem azt csináljuk, ami trendi, és nem reagálunk elég érzékenyen a piac követelményeire”. A szláv szerzők kiadása általában nemhogy hasznot nem hoz a kiadónak, de veszteséggel jár. Elárulta, hogy három orosz, Borisz Akunyin, Dmitry Glukhovsky és Viktor Pelevin könyvei hoztak nyereséget. M. Nagy Miklós így határozta meg nagyjából ugyanazt, amit Mészáros Sándor sznobizmusnak nevezett: Magyarország „iszonyatosan provinciális lett”. Arra is rámutatott, hogy a szláv művek általában visszhangtalanok maradnak, így a kiadókban nincs meg az az érzés, hogy csinálnak valamit a párbeszéd, a kultúra érdekében.

Szekeres Dóra ezután arról kérdezte a beszélgetőket, hogy miért nem jelennek meg szláv szerzőktől olyan népszerű műfajú könyvek, mint pl. a horror vagy a szingli. „Van-e értelme például egy szlovák szingliregény kiadásának?”

Dunajcsik Mátyás szerint nincs, mert mindegyik ország kitermeli a magáét. „Az irodalmak közül ami utazik, az az abszolút highbrow szépirodalom, leginkább erre lehet mindenféle támogatásokat szerezni.” Ezen kívül előfordul, hogy nem angolszász területről valakinek, vagy valamilyen nemzet egy műfajának, mint például a skandináv kriminek sikerül világméretű hírnévre szert tennie, így az már a magyar olvasókat is érdekli.

Mészáros szerint talán éppen ezekkel lehetne visszahozni a szláv irodalmak népszerűségét, de azért nem adják ki őket mégsem, mert abból a feltételezésből indulnak ki, hogy úgyse nagyon lehet eladni. Másrészt talán nemcsak, vagy nem mindig a magyarok sznobizmusában van a hiba, hanem sokszor az a baj, hogy nem értjük az ottani körülményeket, kultúrát. „De azt napestig mondhatjuk, hogy mi a baj, és hogy nem fog változni semmi, de ez nem így van, mert a trendek változnak, ezekkel persze óvatosan kell bánni, de meg lehet próbálni” – jegyezte meg.

M. Nagy Miklós erre válaszolva elmondta, hogy az Európa próbálkozott ezzel: huszonöt „nagyon finom highbrow lengyel regény” után kiadott egy szingliregényt, Katarzyna Grochola könyvét, de nem ért el vele akkora sikert, ami indokolná, hogy ezzel foglalkozzanak. Oroszok közül vannak populáris szerzők, akik nálunk is népszerűek, ennek okát Ulickaja és Pelevin áttörésében látja.

Dunajcsik Mátyás rámutatott, hogy ha például több szláv filmet nézne a magyar közönség, és a tömegmédiából tájékozódhatna a könyvmegjelenésekről, lehet, hogy az irodalmuk iránt is jobban érdeklődne. Szerinte nemcsak a kiadást kéne támogatni. „Az igény felkeltésére sokkal több támogatás kellene, mint magára a könyv elkészítésére, sokkal jobban kéne hirdetni a szerzőkkel való találkozókat, a könyvbemutatókat, rendezvényeket.”

DSCN3776

Krusovszky Dénes elmondta, hogy ők azt tudják csinálni a népszerűsítés érdekében, hogy támogatásokból idehoznak szerzőket, akikkel a JAK-táborokban sok irodalom iránt érdeklődő magyar fiatal ismerkedhet meg. Számukra, független kiadóként, ez egy misszió, és a piaci trendeknek nem tudnak megfelelni.

M. Nagy Miklós közbevetette: „úgy beszélünk ezekről az irodalmakról, hogy egyből feltételezzük, hogy mind valami nagyon értékes dolgok, csak a magyar olvasó nem kíváncsi rájuk” pedig szerinte előfordulhat, hogy egy adott nemzet irodalmából, ha egy ideig az érdeklődés középpontjában is állt, más időszakokban nem jelenik meg semmi figyelemreméltó. Példának hozta fel Latin-Amerikát, ahol szerinte egy időben rengeteg remekmű jelent meg, most meg semmi. Lehet, hogy ez a baj némely ország irodalmának kiadásával, hogy egyszerűen nem íródik olyasmi, amit érdemes lenne megjelentetni. Krusovszky ezt „túlmitizáló kijelentésnek” nevezte. Az adott irodalomhoz közel álló emberektől gyakran hallotta, hogy nem lehet olyat állítani, hogy valamelyik irodalom régen milyen jó volt, most meg nincs belőle semmi.

Mészáros Sándor jónak látná, ha feltennénk azt a kérdést, hogy ki a valóban nagy író, és értelmes viták alakulnának ki erről, például Ulickajával kapcsolatban, aki „attól még, hogy híres, nem biztos, hogy annyira kiemelkedő”. Darvasi Ferenc a Magvető Kiadó nevében is, mintegy védekezésképp válaszolta, hogy ők se gondolják, hogy „Ulickaja olyan hú de magas irodalom lenne. (…) Ő egyszerűen egy populáris szerző, aki a saját műfajában nagyon jó, és még pénzt is termel.”

DSCN3792

Az asztal körül ülők nagyon belelendültek a beszélgetésbe, és a végén a közönség is beszállt kérdéseivel és hozzászólásaival, így nehéz volt véget vetni az estnek. Végül, mivel már az OIK zárásának az ideje is vészesen közeledett, a Szláv TeXtus főszerkesztője, Németh Orsolya kénytelen volt határozottan közbeszólni, és az asztalhoz invitálta a jelenlévőket, melyen – mint megtudtuk, és most már meg is tapasztalhattuk, irodalmát kiválóan propagáló Lengyel Intézet jóvoltából – bor és pogácsa állt. A továbbiakban az est kötetlen keretek között zajlott. A leglelkesebbek, akikben még mindig maradtak kimondatlan érvek, a könyvtár zárása után egy közeli kocsmában vitatták meg azokat.