Django Unchained

Tarantino egy jóravaló, elhivatott tékáshoz hűen elhatározta, hogy durrant még egy szép nagyot, kikeres egy utolsó kazit valamelyik eldugott polcról, mielőtt végleg bezárja a boltot és hazamegy. Az aktuális mozi western lett, abból is spagetti, ami, valljuk be, Sukiyaki Western Django ide vagy oda, nagyon hiányzott az életműnek.

django-2

A címből többeknek a mára már klasszikussá vált Sergio Corbucci rendezte Franco Nero-film juthat eszébe, ám remake-ről szó sincs, sokkal inkább tiszteletadásról, vagy igazi Tarantino-féle gyurmázásról. Van itt ugyanis minden, amit a zsáner megkövetel. Villámgyors hatlövetűk, sáros-poros déli kisvárosok, fülledt szalonok nyikorgó lengőajtókkal, rothadó fogsorok, értelmetlen kegyetlenkedés, nagyon gonosz gonoszok, bosszúállás, és az ebben az esetben legfőbb motívumként működő rabszolgatartás, az amerikai történelem fekete foltja. És tulajdonképpen az utóbbira épül a film egész cselekménye, minden megbotránkoztató, minden adrenalinpumpáló és minden humoros mozzanata. Valahol itt kell keresni a Django elszabadul valódi erejét is, ami miatt egyértelműen kijelenthetjük, hogy sikerült felemelkednie az időtlen western-klasszikusok csarnokába.

Tarantino tökéletesen komponált jelenetei az egyik pillanatban még állkapcsot nem kímélve röhögtetnek, a másikban már szinte felrántanak minket a székeinkből pisztolypárbajaikkal, míg egy-egy, a rabszolgasors borzalmait arcunkba vágó percben legszívesebben elfordítanánk tekintetünket a vászonról.

A sztori alapja lényegében semmivel nem ad többet vagy kevesebbet bármelyik igazságosztós, prérin lovagolós, fegyverforgatós westernnél, de mi sem ezért ültünk be a moziba. A teljes átszellemülést pedig lökésszerűen segítik majd a hangulatukban utánozhatatlan zenei betétek, melyek között Morricone mestertől is találunk gyöngyszemet. A látvány kifogástalan, a tájak, a díszletek, a jelmezek önmagukban is megérnek egy újabb mozijegyet.

Az egész film persze hiábavaló erőfeszítés lenne egy utolsó nagy mutatványra, ha a Rendező Úr nem olyan díjnyertes színészóriásokkal dolgozna, mint a színes bőrű Siegfried Jamie Fox, a Becstelen brigantyk óta közönségkedvenc Christoph Waltz, vagy a lenyűgözően elmebeteg Leonardo DiCaprio. Különösen, de nem meglepően nagyot alakít még a Tarantinónál elengedhetetlen Samuel L. Jackson, és a rajongók kedvéért maga Franco Nero is megjelenik egy poén erejéig. Természetesen a rendező nem fél kevés vágással, laza dialógokkal egymásnak ereszteni játékosait, és ezek azok a részek, amelyek hosszú ideig képesek nyomot hagyni bennünk.

A díjeső ezúttal sem maradt el, a legjobb eredeti forgatókönyvnek (Tarantino) és a legjobb férfi mellékszereplőnek (Waltz) járó szobrocskát szinte kivétel nélkül minden fesztiválon bezsebelhették.

Mindent összevetve, ha kedvenc tékásunk durrantani akart, hát robbantott, mi pedig megnézzük, mert szeretjük a jó filmeket, és sajnáljuk, hogy többet nem nyit ki újra a kölcsönző.

Az IMDB szerint a film 8,6-os. Neked bejött?