„Ők egy dologra várnak: hogy ebben a buborékban valami legyen. És erre nagyon jó a színház és a drámapedagógia, hogy ezt a buborékot megtöltse, és a színeket rendbe rakja.”

Sárosi Gáborral, a Kecskeméti Színjátszó Műhely egyik vezetőjével, az ODE választmányi tagjával, a Valószínű Egyesület alelnökével, A színjátékos Szövetség Dél-Alföldi konzulensével beszélgettem a Kecskeméti Diákszínjátszó Műhelyről.

lum11

Fekete Anikó: Egyedi módon cseppentél bele a diákszínjátszásba. Mesélj erről…

Sárosi Gábor: 1995-ben, ötödikes koromban kezdtem a színjátszást édesanyám, Orbán Edit csoportjában, amit a Kecskeméti Ifjúsági Otthonban szervezett. Ennek a csapatnak Diridongó színjátszókör volt a neve. Akkor találkoztam először színpaddal, fényekkel. Minden évben részt vettünk a Weöres Sándor Gyerekszínjátszó Fesztiválon egy előadással. Például Kékszakállú herceget, Rátóti Csikótojást, Fülemilét, Garabonciásokat is játszottunk.
Ami megmaradt ezekből az évekből, az két fontos dolog: imádtam színjátszóra járni, imádtam ott lenni, mert anyukám otthon anyukám volt, a színjátszókörben pedig egy nagyon kedves, aranyos csoportvezető, aki nem a drága édes kisfiaként kezelt, hanem úgy, mint a csapat egy tagját, mint bárki mást. Megszűnt köztünk az anya-fia kapcsolat. Nem volt kivételezés, se protekció. Ez nekem egy nagyon jóleső, felszabadító élmény volt. Általában mindig én játszottam a bohóc típusú komikus szerepeket, én voltam mindig a nagyhangú, vicceskedő bolond.

A csoporttársak ezt hogy kezelték? Nem csúfoltak miatta? Nem néztek furcsán?

Nem. Soha. Mert anyukám nem adott rá okot. Sőt. Én voltam az első, akit letolt. Ez nagyon jó lépés volt tőle.

Otthon beszélgettetek arról, hogy mi történt a próbán?

Soha. A magánélet és a munka élesen elkülönültek egymástól. Arról beszélgettünk, hogy megyünk majd Tatabányára a Weöresre, meg holnap próba van, ne felejtsem el, de ennél többet nem. Amiért megszerettem ezt az egészet, az a szabadság volt. A saját személyiségemet bármilyen értelemben és formában megjeleníthettem, és szabadon kezelhettem mindent a játék által. A színpadon megélhettem a tiszta szabadság érzését.

Meddig voltál színjátszó?

Érettségi után még egy évig visszajártam, és Marquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában vállaltam egy szerepet. 1995–1999-ig gyermekszínjátszó, majd 1999–2004-ig diákszínjátszó voltam. A Katona József Gimnáziumban érettségiztem. Ezekben az években kóstoltam bele a Katonás Színjátszó ízébe. 1998-ban alakult a Katonások csoport. A Kecskeméti Színjátszó Műhely születését is innen datáljuk. A városban ez vált a legelismertebb és legaktívabb középiskolás csoporttá. Ebből alakult ki az egész mai helyzet.

Hogy lettél diákszínjátszó rendező?

Hasonlóképpen, mint ahogy szerintem ez másokkal is megtörtént: középiskolásként elkezdett érdekelni a rendezés, a színház másik oldala. Kívül ülni és az egészet átlátva dolgozni. Negyedikes koromban kaptam rá engedélyt anyukámtól, hogy valamit rendezzek, mert volt kedvem hozzá. Ekkor írtam egy darabot, melynek Szeánsz volt a címe. Fura előadás volt. Arról szólt, hogy 4 fiatal szertartásosan szellemet idéz, és átkerülnek véletlen a túlvilágra, és ott filozófiai kérdésekről vitáztak fura alakokkal. Az a tipikus 18 éves agy az életről, halálról, szenvedésről, szerelemről. A túlvilágon ezekre a kérdésekre keresték a választ, és aztán visszakerültek a valóságba. Ezt természetesen még csak az iskolában játszottuk. Utána minden évben rendeztem újra és újra. Az első saját csoportom 2005-ben indítottam el a Kada Elek Szakközépiskolában. 2006-ban pedig a Áfeosz Szakközépiskolában szerveztem csapatot.

IMG_0110

Felnőtt fejjel azért megbeszéled ezeket a szakmai ügyeket anyukáddal?

Nagyon nehéz esetek vagyunk mi együtt, mert gyökereiben teljesen ugyanaz, de kifejlett részében pedig más formát és más színházi világot szeretünk. Más munkamódszert is használunk most már. Mindig mindent megbeszélünk. Amikor választok egy előadást, akkor megpróbál lebeszélni róla, hogy az nem olyan jó választás, és ajánl helyette másikat. Aztán mindig belefogok és amikor a premiert megnézi, akkor mindig azt mondja, hogy nem is tudja elképzelni, hogy ezt hogy tudtam megcsinálni. Valamilyen módon – nem azért, hogy akadályozzon a munkámban – fél, hogy beletörik a bicskám. Ma már lassan azt se tudja, mit rendezek, csak a bemutatón találkozunk. De kezdetekkor mindig megmondta, hogy miért ne vágjak bele, vagy mi szól a darab mellett. Nagyon sokáig, és még mostanság is előfordul, hogy magam írom az előadásokat, amiket rendezek. Az első írott mű, amit színpadra vittem Ionesco Az új lakó című drámája volt. Mindig vita és veszekedés nélkül beszélgettük meg ezeket anyukámmal. Persze az idő is szépít a dolgon. Ha vitánk volt, az mindig akkor, amikor próbáltunk, és ketten akartunk rendezni. „Most akkor te mondod, vagy én mondom?!” Ő így szeretné, én máshogy. „Akkor döntsük el, mi legyen!”
Azóta megbeszéltük, hogy ha lehet, nekünk már nem szabad egyszerre dolgoznunk, mert mi már mást akarunk látni. Ettől függetlenül, imádjuk egymás darabjait.

Van más mestered is rajta kívül?

Általában a fesztiválokon a zsűrivel való beszélgetés hasznosnak bizonyul. Többféle szakmai programra járunk, sok értékelést hallunk. Egy évben egy előadást legalább 10-12 szakmabeli megnéz. Velük mindig átvitázzuk az anyagot. Nemcsak az értékelésen, hanem még utána is az este folyamán: összeülünk, és beszélgetünk róla. Az a baj, hogy Kecskeméten nincs nagyon más szakmai fórum.

Átvetted anyukád helyét, ami nagy felelősség szerintem. Azt a mentalitást, amit kaptál tőle, gondolom, szeretnéd örökíteni…

Az elsődleges célom az, hogy a Kecskeméti Színjátszó Műhely megmaradjon. Manapság már nem célom, hogy bővüljön, hisz rengeteg a diák (200 színjátszóm van), hanem hogy szakmailag értékes munka történjen.

Kik dolgoznak még Kecskeméten?

Az általános iskolás színjátszás nem 1998 óta működik nálunk. Több művészeti iskola is van, akik általános iskolás csoportokkal foglalkoznak: a Vásárhelyi Pál Általános Iskolának, az Arany János Általános Iskolának, a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumnak van kihelyezett drámatagozata.
A középiskolás színjátszás ehhez képest soha nem működött aktívan, bár édesanyám már előtte is vezetett középiskolás csoportot. 1998-ban történt az első nagyobb robbanás.
Azóta több középiskolában, kulturális közintézményben is gyökeret vert ez a tevékenység. Ma már ott tartunk, hogy a középiskolás diákok szülei is keresik a lehetőséget, hogy hova lehet gyermekeiket minőségi színjátszókörökbe beíratni. Nem feltétlenül azért, mert szeretnék, hogy színész legyen a gyermek, hanem készségfejlesztés, ön- és társismeret szempontjából látják hasznosnak.
A Kecskeméti Tanítóképző Főiskolán van drámapedagógiai képzés. Ezzel a végzettséggel általában nem színjátszóköröket indítanak a pedagógusok, hanem az iskolában, az órákon próbálnak drámás eszközöket használni. Akik jelenleg csoportot vezetnek rajtam kívül: Orbán Edit (édesanyám) a Katona József Gimnáziumban, Tóth Orsi, neki 6 általános iskolás csapata van, és ott van Fehér Éva, aki a tanítóképző főiskolán drámapedagógiát oktat.
Minden évben megyek kilencedikesekhez bemutatóórát tartani. Egy-egy iskolából mindig van 8-10 vállalkozó szellemű fiatal. Általában 25 fős csoportok működnek az iskolákban. A közintézményekben más a helyzet. A Kecskeméti Ifjúsági Otthonban működik az Ifjú Morbid színpad, ami idén kétfelé bomlott: alapozó és haladó csoport. Oda több iskolából jönnek a diákok. Minden év végén van egy színjátszós ballagás, ahol elballagtatjuk az érettségizőket. Ezen diákok 99%-a nem jár vissza sajnos a csapatokhoz, csak előadásokat nézni. Az újonnan érkezők így mindig a „nagyobbaktól” veszik át a színjátszó kör alapszabályait. Ennek van egyfajta átörökítő jellege is. Jómagam várok Kecskemétre munkaerőt. Akik elballagnak, azok mind Pesten helyezkednek el, vagy az egyetem miatt nem tudnak visszajönni. Akik pedig végeznek, Pesten megtalálják a helyüket, és Kecskemétre nincsen visszajáró, mint akár nálatok Győrben. Jelenleg 9 csoportom van. Sajnos, ennél többet nem bírok vállalni, miközben valószínű, az igény nagyobb lenne ennél. Azon dolgozom, hogy utánpótlás legyen, akik át tudnak venni csoportokat, vagy egy-egy alkalommal tartanak tréninget. Most akadnak néhányan, de ehhez még idő kell, mire a befektetett munka használhatóvá válik. Kecskemét olyan város, ahol nagy jövőjét látom a drámás munkának. A város is támogatja a tevékenységet. Szívesen járulnak hozzá a programokhoz, ami szerintem óriási dolog. A Kecskeméti Katona József Színház, a Kecskeméti Ifjúsági Otthon, az önkormányzat, és a cégek.

IMG_1317a

Minden év augusztusában szervezel közös tábort Parádfürdőn saját, Edit néni és Orsi csapatából összeálló diákszínjátszóknak. Mit lehet tudni erről az egyhetes folyamatról?

A Parádfürdői Színjátszó Tábor (PASZT) a Kecskeméti Ifjúsági Otthon ifjúsági tábora a Mátrában. 2006-ban szerveztük először. Ekkor 18-an mentünk ki. 2012-ben pedig több mint 80-an voltunk jelen. Szerencsére most már Békéscsabáról, Budapestről, Győrből, Szegedről is vannak jelentkező diákok. Nagyon remélem, hogy tovább fog terjedni a híre az eseménynek. A tábor célja, hogy nyáron is lehetőséget biztosítson a színjáték gyakorlására, másrészt a közösségteremtés, harmadrészt pedig a csoportvezetők számára szakmai fejlődési lehetőség, kapcsolattartás.
Saját honlapunk is van: www.paszt.hu.

Kikkel dolgozhatnak a fiatalok a táborban?

Bálint Bernadett, Bata Éva, Fekete Anikó, Naszlady Éva, Tóth Orsolya, Balla Richárd, Bárnai Péter, Fodor Dávid, Tóth Ákos Károly. Mellettük több segítő is jelen van: Szabó Csilla évek óta tart kézműves foglalkozást, továbbá zenészek, képzőművészek.

Nagyon jó hallgatni, hogy burjánzik a tevékenység városotokban. Hogy alakul a kapcsolat más műhelyekkel, a külvilággal?

A Kecskeméti Színjátszó Műhely egy mondvacsinált név. Sosem volt hivatalos szerv, ami összefogta volna a játszókat, mindenki saját intézményéhez kötődően jelent meg az országos szcénában. Most hoztuk létre az első színjátszó-egyesületet Kecskeméten, a neve: Valószínű Egyesület. Szeretném, ha regionálissá válna, és be tudnánk vonni Szegedet és Békéscsabát is, és ebben a háromszögben végezhetnénk tevékenységünket. Elsősorban ifjúsági és színjátékos jellegű, másodsorban pedig az összes más amatőr művészettel foglalkozó csoportot is segítené pályázatírásban, pályázati pénzekhez való hozzáférésben, továbbá színházlátogatásokban, fesztiválok lebonyolításában, cserekapcsolatok ápolásában, szakmai tréningekben.
Tavaly az ODT Kecskeméten került megrendezésre. Ez volt nálunk az első országos fesztivál 89 óta.
Budapesten a Vörösmarty Gimnáziummal jó kapcsolat alakult ki, valamint a Nemes Nagy Ágnes Humán SZKI-val is. Győrrel testvérkapcsolatunk van, bár a csoportjaink még nem tudtak találkozni sajnos. Ehhez is anyagi hátteret kellene biztosítanunk, és elég időt. Szolnokra gyakran járunk a Globe Fesztivál kapcsán. Gyomaendrődön van Kaposi Józseféknek a SZAKE által szervezett fesztiválja (Szakközépiskolák Országos Egyesülete) azoknak a középiskolásoknak szól, akiknél a drámajáték nem magas művészetként van jelen, hanem elsősorban a közösségi és a drámajátékos formákat helyezi előtérbe, ahogy a fesztiválnak is ez a célja. Budapesten a Marczibányi térrel, Pécsett Tóth Zoliékkal, valamint Pápán Komáromi Sanyiékkal is tartjuk a kapcsolatot.

lum4

Szerinted mi vagy inkább: rendező vagy pedagógus?

Jó kérdés. Nincs pedagógusi végzettségem, de sokat rendeztem már. Ilyen értelemben rendező vagyok elsősorban. Imádom csinálni. Másodsorban viszont, ha a csoport szempontjából nem lenne bejáratott forma, hogy előadást készítünk, akkor inkább azt mondanám, hogy számomra a közösség megléte és egészséges működtetése, a tanulási folyamat megteremtése sokkal fontosabb, tehát inkább pedagógus vagyok. Mert nagyon sok olyan értéket kapnak ezek a diákok a színjátszástól, amit ők maguk is gyakran szóvá tesznek. Hihetetlen mennyiségű a későbbi visszajelzés, hogy nekem mit jelentett, vagy mit jelent „színjátszósnak lenni”. A Kecskeméti Ifjúsági Otthonban túljelentkezés van, ezért válogatunk. Mindig kérem, hogy hozzanak magukkal egy verset és egy motivációs levelet, melyben leírják, miért szeretnének színjátszósok lenni. A lányok szívekkel, virágokkal körberajzolják a motivációs levelet. Érdemes ezeket megnézni. Elrakom őket, hogy mikor majd végzősök lesznek, visszaolvashassák, hogy vajon megkapták-e ezeket a dolgokat a színjátszástól.

Sok olyan műhely létezik Magyarországon, ahol kevésbé aktívan zajlik a diákszínjátszás. Mit tanácsolnál, hogy születhet olyan virágoskert máshol, mint akár itt, nálatok?

Ez a vezetőkön múlik. A színjátszón kívül is van élet. Ez közösségkovácsoló erővel bír, ami annyira ki tudja forrni magát, hogy utána a színjátszósok magukra veszik a feladatot és önszerveződővé válik a dolog. A fiatalokból kiveszőben van a cselekvési vágy. Beletörődnek sokszor, hogy itt minden rossz, és semmi sem történik. Meg kell nekik mutatni, hogy csak akkor haladnak előre a dolgok, ha a vállukra veszik a feladatokat, és nem nyugodnak meg addig, amíg álmaik meg nem valósulnak.

A diákszínjátszás manapság milyen funkcióval bír? Miben rejlik az ereje?

Azért van nagy létjogosultsága a diákszínjátszásnak, mert ma a társadalmunk a vizuális, vagy digitális kultúra virágkorában él. Ez nagyon jó dolog, csak elveszik benne az ember. A színház, színjáték éppen, hogy az embert vizsgálja, azt helyezi előtérbe, és nem monitorokon, kütyükön keresztül, hanem szemtől szembe. Rémisztő belegondolni, hogy a jövőben hogy veheti át a technika az ember helyét. Mint ahogy ez az ipari forradalom óta jelen van. Ma már nem kell találkoznom a Japánban élő rokonommal, meg tudom beszélni vele online konferencián, amit szeretnék. Németországban pl. úgy kezdődik egy előadás, hogy négy színészen egy-egy fejkamera van. A nézők beülnek a sötét nézőtérre, a színpadon egy nagy kivetítő. Ott indul az előadás, hogy a négy színész elindul otthonról a színházba. Egy óra múlva megérkeznek a színpadra. Te addig végigkövetted, hogy mit csinálnak. Eltűnt az ember a színpadról. Addig nincs baj, amíg ez kísérleti szinten működik, de ha ez elkezd eluralkodni és a mobilomon nézhetek színházat, vagy operát a multiplexben, onnantól kezdve a színész és a néző közötti viszony meg fog szűnni. Pont azt az energiát veszi el, ami ezt az egészet élőben működteti. A kommunikációs- és kapcsolati viszonyok, amik természetünknél fogva fontosak a számunkra, elvesznek. A mai 13-14 éveseket teljesen kikészíti, hogy a másik szemébe nézzenek, ha kommunikálnak. A mostani kulturális közegben sajnos nem születik meg a diákokban az igény, hogy színházi formában tanuljanak az emberről, emberi viselkedésről, társaikról, önmagukról. Nekik elég, hogy facebook-os posztokat olvasnak. Nem születik meg bennük az igény, hogy megfogalmazzák magukat verbálisan és testileg. Mert nem figyel rájuk senki. Elbújnak a számítógépek mögé. Környezetükből sem jön az igény, hogy elmondhassák, mi van velük. Elkeserítő a helyzet manapság szerintem. Fontos, hogy a színház jelen legyen, és tanítson arra, hogy mit jelent az önkifejezés, a szavak ereje. A mai diákok nem beszélnek. Ez számomra kihívás. Olyanok, mint a szappanbuborékok. Még mindig egész emberek, csak belül már üressé válnak, és a külső felszínük is szivárványosan mozog (persze ez a diákok egy bizonyos, de igen széles rétegét érinti). Nem tudsz megfogni rajta egy színt sem, nem tud kifejezni egy színt sem, hanem össze-vissza mutatja az egészet. Ők egy dologra várnak: hogy ebben a buborékban valami legyen. És erre nagyon jó a színház és a drámapedagógia, hogy ezt a buborékot megtöltse, és a színeket rendbe rakja.