„These excuses how they’re so familiar / They’ve kept me blocked / They’ve kept me small / They’ve kept me safe inside my shell”
(Alanis Morissette: Excuses)

 

1.

A Madagaszkár (2005) című film egyik központi motívuma természet és kultúra találkozása: a hiperkulturált New York-i állatok egy szerencsétlen véletlen során Afrikába kerülnek, ahol megmérkőznek a természet örök törvényeivel, és végül a pingvinkommandó szerencsés közbeavatkozása nyomán kialakul valamiféle egyensúlyi állapot. A civilizációnkívüliség elveszett világában Alex, az oroszlán megtapasztalja azt a szörnyű dialektikát, amelyet egyfelől az artikulálatlan, parancsoló biológiai tapasztalat, másfelől a nyelvi, kötő szellemi világ között áll fenn. Gondoljunk csak bele: ha a hatszemű pókhoz hasonlóan a halaknak is „lenne lelkük”, nehezen lenne feloldható az antagonizmus, és a könnyed családi mese hamar természetfilmmé változna.
De nem ez a kultúra egyetlen megjelenése a filmben: Julian király nagyhatalmi politizálása felmutatja a kategóriatévesztés drámai következményeit: mivel az oroszlánból csak a fosszákat elűző erőt látja, de a lemúrra vadászó ragadozót nem, királysága komoly veszélybe kerül. Emlékezhetünk a jelenetre, amelyben Julian megjegyzi, hogy Alex megbízható, hiszen barátját, Martyt, a zebrát tisztogatja, azonban Maurice szerint inkább harapdálja. Észleléseinket alapvetően meghatározza az a kategoriális séma, amelyet használunk, amellyel feldolgozzuk biológiai tapasztalatunkat.

2.

Slavoj Žižek szerint a modern kor lényege fejeződik ki abban a törésben, amelyet Courbet Eredet (1866) című képe jelez. Míg Courbet előtt a művészet dogmája volt, hogy létezik egy valóság mögötti, mélyebb igazság – függetlenül attól, hogy ez az igazság a tárgyak „másik oldalán” (Arisztotelész) vagy a tárgyak felett (Platón) helyezkedik el –, amely a láthatón keresztül, a látható által érhető el (ennek egyik legszebb illusztrációja Kondor Béla Kiűzetés a paradicsomból című képe, amelyen az emberpár avantgarde mértani alakzatokból neoreneszánsz húsvér lénnyé válik). Ehhez kapcsolódik az az ókor óta élő megfogalmazás, amelyet Aquinói Szent Tamás úgy fejezett ki, hogy az ész úgy közelít a dolgok képeihez, ahogyan az éjszakai állatok szeme a tárgyakhoz a sötétben: környezetükből kiemelve megvilágítja őket, és láthatóvá teszi természetüket, azaz speciesüket, amely azonban számukra nem, csak általunk hozzáférhető. A világban sötétség honol az emberi elme fénye nélkül.
Ezzel szemben Žižek úgy látja, hogy a fény éppen hogy odakint van, és a sötétség az, ami az emberből kiárad. A kultúra feladata tehát nem más, mint hogy ezt a sötétséget domesztikálja, és közös valósággá munkálja. Ez a közös valóság a nyelv szövete, amely lehetővé teszi a megértést, hogy a fényt mindenki felszabadulásnak, és ne elnyomásnak érzékelje. Courbet után világossá vált, hogy a dolgok mögött semmilyen igazság nem bontakozik ki, és ezzel párhuzamosan a tiszta ész világosságába vetett hit is végleg megrendült. Immár a nyelv közös szövete nem tudott művészeti paradigmákba, stílusokba rendeződni, ahogyan a beszélt nyelv szavainak jelentése is bizonytalanná és változékonnyá vált. Ez a törés azt eredményezi, hogy immár nem hiszünk abban, hogy a világ egy univerzális jelentés által konstituált kategóriaháló lenne, sokkal inkább látjuk egyedi, patologikus mozgatók által meghatározottnak. Marxnak, a gyanú egyik mesterének alapvető belátása volt a falopási törvény kapcsán, hogy miközben minden társadalmi csoport az ország javáról beszélt, valójában saját érdekei mentén politizált.

Olvassátok el a szerző karácsonyi esszéjét a kultúráról

3.

Az emberben lakozó sötétség és a kultúra fénye azonban nem antagonisztikus erők: a fényt a sötétség táplálja, a sötétségnek pedig legfőbb vágya, hogy fényre jusson. Az emberben természetileg meglévő artikulálatlan nyersség kimunkálása nem csak aufklärista program, hanem alapvető emberi igény: a nemi vágy biológiai ösztöne megtalálja kifejeződését a szerelem kulturális alakzatában. Ez természetesen nem azt jelenti – legalábbis szerencsés korokban –, hogy a szerelem jó, a nemi vágy rossz, hiszen nyilvánvalóan nem lehetséges szerelem szexualitás nélkül. Fordítva, a szerelem nélküli tiszta szexualitás viszont csak a megélhető, de nem érthető tapasztalatok körébe tartozik. A belső külsőre jutása tehát egy folyamat, amelynek során a lehetőség realizálódik: azonban a lehetőség csak realitásában igazolódik. Azaz – Žižek kedvenc példájával élve – minden partner a nagy Ő, egészen odáig, amíg ki nem derül, hogy mégsem (ennek művészi ábrázolását találjuk például a Persepolisban). Illetve fordítva: nincsen meg nem valósult lehetőség, mert ha lehetőség lett volna, akkor meg is valósult volna, mivel azonban nem valósult meg, illúzióként lepleződött le. Ahhoz tehát, hogy a jót válasszuk, először a rosszat kell választani: ahhoz, hogy a szerelmet választhassuk, először a vágyat kell választani, és a szerelmen keresztül szőtt vágy hozza el a megnyugvást.
Ez a művészet szempontjából azt jelenti, hogy ahhoz, hogy egy alkotás érthető legyen, ismerni kell azt a kulturális kódot, amelyen keresztül a művész magát, a benne meglévő sötétséget választotta, ismerni kell azt a mázat, amibe a művész mondandóját csomagolta. Ez a máz pedig annál vékonyabb, minél erősebben él a művészben, hogy „autentikust”, „tisztát” és „őszintét” alkosson, amely a világ húsát jeleníti meg. A világ húsának az a jellegzetessége, hogy nem lehet megjeleníteni, mert ha meg lehetne, nem a világ húsa lenne, hanem nyelvi alakzat. Ez pedig azt jelenti, hogy ha egy alkotás érthetetlen, akkor vagy a szerző és a befogadó nyelve nem azonos, vagy egyszerűen egy rossz műről beszélünk.

4.

A nyelv szövetének egysége tehát nem adottság vagy sors kérdése. A szövet állapota, és ezáltal a népszuverenitás lehetősége közös erőfeszítés eredménye: a visszahúzódás és elzárkózás a megnyilatkozástól a „természetes” megoldások esélyét növelik. A „természetes” megoldásokról pedig tudjuk, hogy nem kedveznek az emberiségnek. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy a nyelv szövetét a feltétlen elköteleződés erősíti: az a nyelv, amely még mindig fenntartja az ontológiai őrületet, és a kifejezőt előbbre valónak tartja a kifejezettnél, és feltételezi, hogy a valóság mögötti igazsághoz csak a szubjektum királyi útja vezet el, valójában még jobban erősíti az elzárkózást, mint a diszkrét csend. Az a kifejezés azonban, amely hagyja, hogy a nyelv beszéljen általa, tanúságot tesz az igazságról.
Ma, 2013-ban Magyarországon a pártosság minden korábbinál erősebb. Nemcsak abban mutatkozik nézeteltérés, hogy melyek a legfontosabb problémák, hanem hogy milyen mértékű a baj. Mindennapi tapasztalatunk, hogy ha egy „szakértőt” megkérdeznek, rögtön leszögezi, hogy „mindkét oldal” túloz. Ami azt jelenti, hogy nemcsak hogy vannak őrült nyelvek, de az sem világos, hogy van-e egyáltalán nem őrült nyelv. Minél nagyobb a meghasonlás, annál többen tekintik magukat az üdvösség egyedüli birtokosának, annál többen hirdetik, hogy egyedül az ő nyelvük által érhető el az igazságot. „És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet elhidegül.” (Máté 24:12)

5.

A kereszténység (és a kommunizmus) kitüntetettségét Žižek szerint az adja, hogy nemcsak hogy nem fogadja el a társadalmi meghatározottságokat, a sua cuique personát, hanem a világ bölcsességét, az emberi lényeget is tagadja. Újjáteremti a megtérés a belépő embert. Míg az ó ember a valóságban lakik, anélkül hogy horizontja a partikularitás létezés felé emelkedne, addig az új ember, a szabadságra hivatott ember a lehetőség nézőpontját kapta: a valóságot áll szabadságában alakítani – a szeretet eszközével. A szeretet az ontológiai őrület ellentéte, az erőfeszítés arra, hogy a másikat ne olyannak lássam, amilyennek látni akarom, hanem amilyen, és magamat olyannak tudjam, ahogy ő lát engem. „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.” (1Kor 13:1) Hiszen a szeretet nélküli önmegvalósítás a sötétséggel való vajúdás, a vihar legeltetése, az őrült nyelv dagasztása.
A kereszténység kitüntetettségének másik aspektusa az, amit Žižek elhatárolásnak hív: a másikat, az idegent nem megérti és nem tiszteli, hanem szereti. Hiszen nincsen annál gyilkosabb, mint a megértés, amely elszigeteli és kővé merevíti a különbségeket (gondoljunk a hátrányos helyzetű gyerekre az osztályban, akinek tiszteljük a másságát, és ezzel ilyenné szilárdítjuk), míg a szeretet a sötétségre bevilágító fény, amely a benne lévő lehetőséget látja meg. A szeretet segítségével a másikban egyszerre látjuk azt, ami, és ami lehet – függetlenül attól, milyennek akarjuk látni. A szeretet azt látja meg a másikban és segíti a másiknak is meglátni magában, amit a másik magától nem látna meg magában. Gondoljunk az ismert frázisra – „tudom, hogy meg tudod csinálni” –, amelynek anyagi hatóerővé válását a pszichológia is elismeri. „Ma álmodban jöttem a hitedben hinni.”
Az elhatárolás azonban az ontológiai őrülettel szemben is él: az a jelen, amely a múltat magából akarja megérteni, és nem magát a múltból, az a nyelv, amelyet beszélője definiál, és nem a beszélőt a nyelv, az az „igazság”, amely a valóságot akarja a maga képére alakítani, nem pedig az igazságot a valóságéra – nem méltó a figyelmére. Egy ókeresztény elképzelés szerint az ősbűn során Ádám elfordította tekintetét az Úrról, és ezáltal megnyílt a tér, amelybe az emberpár belezuhant – hogy pedig ne zuhanjanak örökké, „alájuk teremtette” Isten a Földet. Félő, hogy immár túl sok a tér körülöttünk.

6.

A világ egy ideje olyan, amilyen. „míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szünnek.” Ettől függetlenül szabadságunkban áll olyannak látni, amilyennek akarjuk, csak ne várjuk el, hogy a világ igazodjon szemléletünkhöz. Természetesen jogunkban áll a saját szemléletünk, a saját nyelvünk szerint cselekedni, csak ne várjuk el, hogy minden vállalkozásunkat siker koronázza, hogy mindenhol megértenek bennünket. Senki sem kötelez minket arra, hogy a kultúrát tekintsük egyetlen lehetséges lételemünknek, hiszen a természet örök potencialitása mindig kéznél lesz; azonban a kultúra megtalálása, bár nem minden korban egyszerű, de örök alapot jelent. Ha megtaláltuk a kultúrát, és annak formanyelvét vesszük igénybe, akkor eltáncolhatjuk mondandónkat, de persze saját táncunkat is feltalálhatjuk – egy dolgot nem tehetünk: nem hagyhatjuk abba a táncot, mert a sötétség folyamatosan árad belőlünk. És hogy a sötétséggel mit kezdünk, az teljesen a mi felelősségünk, hiszen a kifogások csak a kudarcot kísérő hamis tudat építőkövei. Riszálod úgyis-úgyis.
Az igazság, amelyet Alex megtanult afrikai vakációján az, hogy ő egy szörnyeteg – de nem csak ő, mindenki. Mindannyian szörnyetegek vagyunk, azonban a jó hír az, hogy a bennünk lévő szörnyeteg a kultúra fényére kilépve jótündérré alakulhat. Ettől még belülről nem kevésbé leszünk szörnyetegek, de hogy belül ki micsoda, senkit nem érdekel. Csak arra vigyázzunk, hogy amit kiengedünk magunkból, nehogy a tündérgyár helyett a Szörny Rt. terméke legyen. Közös érdekünk: tündérországból nézve a szörnyek is érdekesek, de oda ember be nem léphet.