Vannak olyan pillanatok, amikor mintha egy másik dimenzióba kerülnék. Mint amikor a császári metszés hatására kiemelnek a bizonytalanba. Ott vagyok az adott térben és időben fizikailag, de lelkileg a következetesen unalmas kontinuum megszakadt, és ezáltal egy párhuzamosan haladó rejtett idősíkba kerülök. A kívülálló legfeljebb annyit észlel ebből a számomra nagyon izgalmas történésből, hogy ez az alak úgy megy, mint az alvajáró. Célzatosan lépked, mégis van benne valami zombiszerű, a tekintete előre néz, de nem azt a csatornát fogja a gondolati antennája, mint a körülötte lévők, és az a műsorfolyam, amelyet figyelemmel kísér, érdekes lehet, hiszen ha ráköszönnek, odaszólnak neki, nem reagál. A műholdkórosság oka nálam főleg az, hogy egy épület, egy sarok vagy egy dús lombú bokor másképp jelenik meg előttem, másképp látom, mint addig. Hagyom, hogy a látvány eltöltse érzékeimet, aztán csak tobzódom az érzésekben, amelyből kirajzolódik egy emlékkép. Néha a néma radír visszasüllyeszti őket oda, ahonnan jöttek, máskor a körvonalak megtelnek élettel és megelevenednek, hogy elgondolkoztassanak vagy ráébresszenek.

Most is kissé katatón állapotban haladok el a Nagyerdőről, ahol a parkok ölelésében rejtező épületek egyikében engem is kiemeltek a bizonytalanba. Druszám volt az a fiatal orvos, aki egy vágással kötetlenné tett, hogy felnőve itt kószáljak a kötött pálya mellett, végig a Simonyi óbester ültette fasoron. Szememmel azt a bronzbaglyot keresem, amely az egyik polgárház homlokzatán kuksol. Már itt is vagyok a Péterfián, néha elcsörög mellettem egy villamos. Én azonban már rajta ülök, saját nosztalgia villamosomon, melynek kötetlen pályája ide-oda csalinkázik, attól függően, milyen jelek jutnak el a külvilágból.
Volt egy fagylaltos erre. Nyolcéves lehettem, és Mariann néninél voltunk. Nagyon meleg júniusi nap volt. Jólesett a fagyi. Talán akkor is az a fehér alapon citromsárga-csíkos, vékonykantáros nadrág volt rajtam, ami nekem sose tetszett, de anyukám vette meglepetésül, és nagyon sajnáltam, talán sírtam is, amikor elszakadt. A fagylaltos már nincs itt. A nadrág sincs már sehol, csak a kissé jégdarabos csemege hűvös íze a számban.

Elrobog mellettem valami. Talán egy nehézkes csörgésű sárga villamos.

Az utcasort is lebontották. Eszembe jutott az őrültnek tűnő botos néni a sarokról. Mindig kint ült egy sámlin, hogy beszélgethessen az arra járókkal, de a gyerekeket gyűlölte. Azt vallotta: engedjétek hozzám a gyerekeket, hogy egy életre rájuk ijesszek. Egyszer elküldtek telefonálni a mentőkért, és ő ordítva közeledett, vaskos botját rázva, amelyen a legfélelmetesebb a fekete, sunyi gumivég volt. Azt hitte, meg akarom rongálni a fülkét. Nem győzködtem, inkább futottam. Telefonfülke. Most esett le a tantusz, hogy ma már alig látni a városban ilyesmit. Elköltöztek vajon, egy olyan világba ahol szívesen látják őket, vagy csak ők alkotják a populációt.

Elzúg előttem valami. Talán egy beteg kipufogójú, magenta színű Toyota Yaris.

Nini, a sarkon a fényképész még működik! Bevillan emlékezetem celluloiddarabkája, amikor sűrű, vállamat verő hajam egyik augusztus végén megörökítésre került itt. Ahogy jobbra döntött fejjel, furcsán mosolygok, az utasításoknak megfelelően. Aztán pár nappal később, már lenyírt hajjal, a képekért jöttem, ide sem akarta adni a fotós néni, mert nem ismert meg. Változik a kép, ahogy láb lép láb elé. A hatalmas fenyőfa szokásos tanácstalanságával álldogál, mellé állok, beszippantok egy kis gyantaillatot, és máris pattognak a friss kenyérnapi petárdák, melyek rövid röppályáját itt, mellette állva szemléltem, néha összerándulva a robbanásoktól.

Itt volt a legnagyobb áruház, még a Plázák világa előtt egy hajszállal. Az épület ugyanaz, ami benne van, viszont kilök a gondolataimból. Unió. A 12. pont. De ez egy kereskedelmi egység volt, gyermekkorom legnagyobbja. A memóriámba vésődött és most felvillanó név újabb hullámokat generál. A kis gép, amire rá kellett állni, és egy húszasért megmondta, mi a helyzet jelenleg a bioritmusommal és mennyire van összhangban a testsúlyom a magasságommal, a zenekuckó, ahonnan az első műsoros kazettámat vettem, a herbária az ezoterikus külsejű joviális hölggyel és a növények erőteljes és megnyugtató illatával: mindez már sehol nincs. Szorítást éreztem a mellkasomon, és ugyanakkor a fülemben szólni kezdett a Forró szél dallama, és éreztem a zsálya, fagyöngy és menta illatát.

Elsuhan mögöttem valami. Talán egy kisfiú, egy babarózsaszín Camping biciklin.

A középiskolám homlokzata villant fel előttem. Nem érzek magamban késztetést a bemenetelre: négy éve már nem ismert meg a portás és kérdőre vont, mit keresek én itt, pedig csak emlékeket akartam idézni a vigasztalan betonudvaron. Egy hasonló atrocitás most kizökkentene. Eszembe jutott a bejárat előtti bokornál, hogy meglepődtünk, mikor egyszer órára sietve egy kucorgó, nyögdécselő nénit találtunk itt. Páran odamentünk, hogy miben segíthetünk neki, és csak hófehéren világító, alsó fertályát megpillantva hőköltünk vissza. Nem zavartatta magát, komótosan befejezte, aztán otthagyott egy jókora sárgán gőzölgő fekáliát. Az iskolaidőszakból bevillan most valami: egy lány sziluettje, akiről első naptól fogva tudtam, hogy valami közünk lesz egymáshoz.
Nyúlánk volt, majdnem olyan magas, mint én. Hosszúkás, holdvilág arca, nagy sötétkék szeme, telt ajkai, gödröcskés álla és hosszú lábai voltak. Legtöbbször fehér inget és csinos, fekete blúzt viselt. Csendes volt, okos és komoly. Mintha most is ott állna, a fal mellett cigarettázva. De tudom, csak azt a helyet látom. Rácsodálkozom, óvatosan megközelítem agysejtjeim tapadókorongjaival, majd rácuppanok a látványra, amely olyan, mint volt, mégis teljesen más, mintha csak egy prizmán keresztül szemlélődnék.
Mindig olyan megközelíthetetlennek tűnt, el is neveztem Ladynek. Nagy sikerként könyveltem el, hogy négy évig előtte ülhettem, hogy az egyik legjobb barátom lett, és Sirnek hívott. A lovagja lettem, szerettem és szolgáltam őt. De soha nem mertem közeledni hozzá.
A barátjával lényegében én hoztam össze. A vonaton azt a könyvet olvasta, amelyet én ajándékoztam neki, és az olvasó lány látványa inspirálóan hatott a férfira.
A fejem fölött egy galamb burukkolt már jó ideje. Idegesen hessentgettem el.
Lady az érettségi után nem sokkal férjhez ment a barátjához, és azóta már szült két gyereket. Az esküvőjén láttam utoljára.
Mennyire másképp lehet mindent látni a visszatekintés szűrőjén.

Valami elsuhan fölöttem. Talán Harry Potter egy Nimbusz kétezresen.

Folytatom az utat. Az alkonyati nap kancsalul verődik vissza a kirakatüvegekről. A gyújtópont felé haladok. Ezen a padon hőgutát kapott pár éve egy részeg fedélnélküli. Láttam, mikor megérkeztek a mentők, rendőrök. Ő csak feküdt, szájából hab folydogált. Feje mellett egy tablettás boros flakon, félig telve sejtpusztító nedűvel, gazdátlanul. Vajon nem vesz egyszer az én sorsom is ilyen fanyar fordulatot. A bokor alatt végzed, szól fejemben egy rokon szigorú intése, amely átadja a helyét egy statisztikai adatokat mormoló hangnak, mely arról győzköd, hogy a hajléktalanság kétségkívül feltűnő, de még mindig nem általános.

Végül itt kötök ki mindig. Az állomáson. Elrettent és elvarázsol a szignál, a megtelő, majd kiürülő épület, a beérkező sokféle vonat, a megafonokból érkező, az egyszerű utazó számára nehezen érthető, talán túlvilági hangüzenetek. A szemafor mindentudó tekintete élesen villan. Még a kiállított, kiszolgált fekete lokomotív ütközője is tisztelgésre lendül. Vagy csak képzelem?
Fent a félelmetes és magnetikusan vonzó vezetékek. Egy vasutas napi kisfilm villan elém, az égő vasutasokról, akik óvatlanul nyúltak a vezetékhez, most is lenyűgöz és borzalommal tölt el, és ijedt kisfiúként pislogok a kifeszített drótokra, melyek Prométheuszként hordozzák a lángot.
Észre sem veszem az embereket, az arcokat.

Elrohan velem valami. Talán az arctalan, halálhozó idő.

Kisétálok a térre. Épp beáll egy villamos. Éhes vagyok és fáradt. Vigyél haza, te kötött pályás közlekedési eszköz. Sötét van. Csak a mesterséges fények és a kevésbé mesterséges ízeltlábúak zúgása a fűben. Felszállok.
Kötött pályán haladok.