A portré saját korának függvénye. A mi korunkból mint vizuális műfaj látszólag eltűnik, amíg önmagunkat nem kezdjük el figyelni: tükörbe nézünk, profilképet cserélünk, reklámarcokat majmolunk. 

485965_567857043239543_738883004_n

A portré mindig is arra volt hivatott, hogy az emberi arc külső megjelenésével érzékeltesse azt, ami amögött van. Régebben a személyiség és a rang határozták meg a festészeti portrékat, persze a fotó sokszorosítási lehetőségeivel ez is inkább az (ön)marketing felé tolódott. Az Ernst Múzeum szerint az arc ma már nem az individuális egység kifejezője. Eszközzé vált, gondoljunk csak Warholra. Nem hiába korrektúrázzuk folyton az arcunkat. Az arc az emberi test lényege, világos tükre, mely jól felhasználva bármire rábírhat más arcokat.

A kiállítás nem a portré fejlődési stációit mutatja be. Sokkal inkább tágabb jelen korunk portréváltozatait és annak filozófiai kísérletezéseit. Kezdődik ez egyből Erdélyi Miklós munkáival. Előkotorászott néhány képet családi albumából és időutazott. Belemontírozta jelenkori önmagát családja múltjába. A poros képeken tehát ott áll maga mellett, sokkal öregebben és kövérebben, de mégiscsak ő. Megkérdőjeleződik az ember múltja és jelene. Ugyanaz az ember volt ez a vékony fiúcska, mint a hasas, szakállas Erdélyi a 80-asakból? Ki mondja meg? A kép alapján senki.

erdely-miklos2

Hajas Tibor Öndivatbemutató című rövidfilmje elénk tárja a portré gusztustalan és egyben szánalomra méltó oldalát. Hajas a 70-es években random kinézetű embereket filmezett stábjával a Moszkva téren. Elhangzik a kérdés: ,,Így akarja önmagát viszontlátni a moziban?!” Az önámítás, az ember megjelenésének leplezhetetlen igazságaival játszik. Itt valahogy megbukik az Ernst Múzeum elmélete, hogy az arc eszköz. A hétköznapi ember nem takargat. Nem lehet eszköz, mert őszinte marad, és akármennyire próbáljuk szépen zabálni a banánt, a végén akkor is majmosan nézünk ki. Vagy egyszerűen szerencsétlenül, bármennyire is jó maga a ruha. Mindenünk árulkodik személyiségünkről és anyagi tehetősségünkről. Az arc alapkifejezése pedig az ember alaphangulatát tükrözi. Ettől nincs menekvés. Vagy mégis?

Mert Cindy Sherman sem hiányozhat a kavalkádból. A fényképésznő, aki önmaga fotósa, stylistja, fodrásza és minden egyébje volt, főként a nők tipikus élethelyzeteit rögzítette. Marilyn Monroe mint megközelíthetetlen szexistennő mivoltjával is bátran eljátszogatott. És lám, hitelesen. Adott a haj, a nézés, a gesztus –  ennyi kell, hogy sztár váljon belőled. Az isteni sztárság így egy emelettel lejjebb kerül, és hihetetlenül közel van. Az arc csalása most győzött.

45554_567857186572862_1798789573_n

És győz akkor is, ha eltakarjuk arcunkat. Serrano munkái ezzel foglalkoznak. A Ku-Klux-Klán egyik tagjáról készült portré rávezet minket arra, hogy nemcsak az arc, de a nem-arc is identitásképzést kényszerít ki belőlünk. ,,Az ember a maszk mögött gonosz. Nem szereti a feketéket. Biztos bántalmazták kiskorában, és most mindenkit utál, de főképpen az afroamerikaiakat” –   gondolom én egyből mint európai fehér lány. Aztán rajtakapom magam, hogy hülye vagyok. Honnan tudom, ki van mögötte.  Ez lehet csak egy modell, te hülye.

Egy másik fontos állomás Hermann Nitsch három munkája. Ugyanaz a litográfia egy arcról, különböző színekben. A színek hatása itt szépen érvényesül. A piros arc mást sugároz, mint a kék, bár maga az arckifejezés semmit nem változott.

És végül jönnek az Elutasítottak, Marlene Dumas művei. Sok akvarell portré egy helyen, mely bizonyítani akarja: az emberi arc önmagában semmilyen, és csak a másokhoz való viszonyítás teszi egyáltalán valamilyenné. Habár egyenként is nagyon erősek. Van történetük, szemben a mai szexi-rejtelmes divatfotókkal, melyek a történetnélküliségre hajaznak. Ma már az a szép, aki nem beszél, üresen néz, és valójában senki. A történetnélküliség adja meg azt a varázst, hogy ez akár Te is lehetnél. Ha nem ilyen vagy, vedd meg termékeinket, és válj ilyenné. Csakhogy Dumas munkáiban mégis rejlik narráció, nemcsak kontextusban, ahogy ő szerette volna, hanem igazi, önálló arcok néznek le a szemlélőre.

A kiállítással csak egy gond van: az ember úgy jön ki onnan, hogy egy órán keresztül a járókelők arcát fürkészi. A tárlat eléri célját. Ráébreszt, mennyire fontos is az arc mindennapjainkban. Aztán csak nézzük a rengeteg arcot az Oktogonon, rejtelmeket próbálunk megfejteni, mi van mögötte. Míg meg nem igazítod a sminkedet a tükrödben.

A ,,Tükör által homályosan” című kiállítás április 7-ig tekinthető meg az Ernst Múzeumban.