A bölcsészettudományokról, ahogy látom, az emberek kétféleképpen szoktak gondolkodni. Egyesek szerint azok művelése afféle luxus időtöltés, amit lehet csinálni, ha az embernek – a társadalomnak – éppen túl sok szabadideje és pénze van, de az ilyesmi különösebb „hasznot” nem hajt sem az egyénnek, sem a közösségnek, s mint ilyen, alapjában véve ellenzendő. Mások ellenben úgy gondolják, hogy bár a bölcsészettudományok nélkül ugyan el lehet vegetálni, de az igazán teljes, egészen emberi élet végső soron mégiscsak elképzelhetetlen nélkülük.

bolcseszkar
Szélsőségesebben megfogalmazva: a bölcsészet vagy a világ leghaszontalanabb tevékenysége, ami csak arra jó, hogy néhány semmirekellő szemüveges, színes sálas suhanc szórakozását biztosítsa egy „egyetemi képzésnek” nevezett cirkuszi előadás keretei között, vagy a bölcsészek a Szellem fényének őrzői, akik hősies harcot folytatnak az ellen a mindent elemésztő sötétség ellen, amelyet az anyagiasság, a globalizáció, a kulturálatlanság borít ránk.
Úgy gondolom, hogy ezek közül egyik sem igaz: a bölcsészet semmivel sem inkább és semmivel sem kevésbé „hasznos” vagy „fontos”, mint bármi más, amit az emberek csinálnak. A bölcsészet – tudományos vagy nem tudományos – művelése egész egyszerűen egy a számos emberi cselekvésmód közül, amit az égegyadta világon semmi nem tüntet ki, de semmi nem is degradál. Pontosan ugyanazért kell a bölcsészetbe invesztálni, mint az elméleti fizikába, a mérnöki tudományokba vagy a menedzserképzésekbe.

A bölcsészképzések gazdasági „haszontalansága” ellen persze könnyű érvelni. Elég, ha az ember rámutat arra, hogy a bölcsészkarok olyan jó retorikai készséggel rendelkező, fogalmazni tudó, nyelveken beszélő, könnyen tovább képezhető, agilis munkaerőt termelnek ki magukból, amire a vállalati szférának igenis szüksége van. A kérdés persze nem annyira az, hogy miért kell a BTK-kon később vállalkozóvá váló bölcsészeket képezni, hanem, hogy mire jók a bölcsész bölcsészek: mi olyat tudnak az irodalomtudósok, esztéták, filozófusok és a többiek, amiért súlyos adóforintokat kellene rájuk költeni?
Mielőtt erre válaszolnánk, érdemes megkérdezni, miért költjük az adóforintokat bármi másra. Miért gondoljuk úgy, hogy inkább megéri költeni természettudósokra, matematikusokra, menedzserekre? Hiszen általában ők sem azért csinálják, amit csinálnak, hogy a társadalmat vagy az emberiséget szolgálják. Ugyanúgy a saját intellektuális és/vagy anyagi érdekeik jegyében munkálkodnak, azért, hogy eltartsák magukat, a családjukat, hogy elismertségre tegyenek szert, vagy hogy megoldjanak egy számukra érdekes problémát. Miért tartjuk annyival többre őket, miközben tudjuk, hogy akár elképesztően károsak is lehetnek az egyén és a társadalom életére (vö.: atombomba, Enron)? A válasz egyértelmű: ezek az emberek, miközben saját érdekeiktől vezérelve végzik üzelmeiket, mintegy melléktermékként hasznot is hajtanak az emberiségnek. Feltalálják az elektromosságot, a számítógépeket, munkahelyeket teremtenek stb. Vagy nem.

Pontosan: „vagy nem”. Mert meglehet, hogy az elméleti fizikus vagy a matematikus eredményeit a gyakorlatban soha nem hasznosíthatják, vagy biológiai fegyvereket gyártanak a segítségükkel. Hogy az üzletember furmányos spekulációk által jól megszedi magát, és közben százezreket tesz tönkre. Arra sincs garancia, hogy egy orvos vagy mérnök feltétlenül hasznos tagja lesz a társadalomnak. Nagyon is meglehet – és ez éppenséggel a bölcsészekre valamivel kevésbé áll –, hogy hanyagságuk olyan balesetekhez vezet, ami emberéletekbe kerül. Mégis úgy gondoljuk, hogy érdemes természettudományos, orvos- és mérnökképzésekbe fektetni, hiszen van rá esély – hol több, hol kevesebb –, hogy az e képzésekről kikerülő emberek, miközben saját boldogságuk, ügyes-bajos dolgaik után szaladgálnak, valamivel hozzájárulnak a néhány más ember – a „társadalom” – boldogságához. Úgy látszik, pusztán a lehetőség, hogy jó szolgálatot tehetnek embertársaik számára, érdemessé teszi őket az elismerésre és támogatásra.

Olvassátok el Zsolt véleményét a Szentséges kultúráról is!

De ez a lehetőség a bölcsészet esetében is fennáll. Aligha tagadná bárki, hogy a bölcsészek képesek értéket létrehozni. Elvégre bölcsészek – írók, költők, filozófusok és klasszika-filológusok – hozták össze a reneszánszt, a felvilágosodást. Persze sokan akadnak manapság, akik azon dolgoznak, hogy ezek vívmányait lerombolják, és nem lepődnék meg, ha szerintük Petrarca vagy Diderot jobban tették volna, ha elvégeznek valami OKJ-s képzést és rendes munkát keresnek. De érdekes módon általában ők sem szándékoznak elvitatni az olyan jeles személyiségek érdemeit, mint József Attila, Babits Mihály, Petőfi Sándor – hamisítatlan, telivér bölcsészek. A helyzet tehát az, hogy a bölcsészetnek megvan rá a lehetősége, hogy hasznára legyen az emberiségnek, így pedig – a fentiek alapján – semmi okunk arra, hogy megtagadjuk tőle az elismerést és támogatást.

Mondhatnánk persze, hogy nagyon kicsi rá az esély, hogy a bölcsészetbe fektetett energia valaha megtérül a társadalomnak. Elvégre kevés az olyan költőzseni, mint József Attila – meg az különben bölcsészképzés nélkül is kifejlik magától (hiszi a piszi) – és aligha várhatjuk, hogy az évszázad nagy filozófusa éppen az ELTE BTK gólyái között bujkál. Érdemesebb akkor már menedzsereket képezni, azok legalább belátható időn belül hoznak majd hasznot.
 



Nos, kétségtelen, hogy ebben a tekintetben vannak prioritások. Ha egy ország az államcsőd szélén áll, nem biztos, hogy az utolsó millióit Arisztotelész összkiadásokba kell fektetnie. De ha egy országban lelkiismeret-furdalás nélkül költhetnek olyan kutatásokra, amelyek megtérülése kétséges, vagy olyan sportolókra, akik nem biztos, hogy eredményeket érnek el, akkor nem világos, hogy mi kifogása lehet bárkinek a bölcsészet ellen.
És valóban: mi kifogása lehet valakinek az ellen, hogy azokat az értelmiségieket, akik az országot képviselik a kulturált világ színe előtt, hozzáértő szakemberek képezzék? Vagy az ellen, hogy a legnagyobb tudású gondolkodók formálják a jövőbeni pedagógusok, ügyvédek stb. világlátását? Vagy, hogy a szakterületükön jártas tudósok foglaljanak állást olyan kérdésekben, mint hogy mi a társadalom viszonya a történelméhez, mi a nemzet fogalma, mi az egyes ember kötelessége, vagy ad absurdum, hogy mi az életünk célja. Hogy ezekre a kérdésekre nem lehet válaszolni? Ez olyan, mintha valaki azt mondaná „a Goldbach-sejtést nem lehet bizonyítani”, úgy, hogy az illető elmélyült matematikai tanulmányokat folytatott volna. Az ilyen kérdésekben éppen a bölcsészettudományok művelőinek kell döntenie.

Igaz, bölcsészet nélkül lehet élni, ahogy filmek és sport nélkül is – bizonyos kényelmetlenségek árán. De ha nem szorgalmazzuk, hogy minden efféle léhaságot azonnal nyilvánítsunk nemkívánatosnak és korlátozzuk magunkat spártai-puritán életmódra, úgy semmilyen racionális indokot nem látok a bölcsészek „haszontalansága” vagy „nélkülözhetősége” mellett. A bölcsészettudományok, ahogy minden más tudomány is, hozzásegíthetnek, hogy mélyebben értsük meg magunkat és a világot, összességében teljesebb életet éljünk. Ebben a tekintetben épp olyanok, mint a többi, általában elismert és támogatott tevékenység, például a természettudományos alapkutatások, a művészet, vagy a díszkőművesség.