“Különben meg énekelni igenis mindenki tud”

Pap Gáborral , a Vörösmarty Gimnázium tanárával, drámapedagógussal, a Trainingspot Társulat vezetőjével beszélgettem iskolájában, ahol úgy gondolja, beérett a munkája, és ahol 2013 szeptemberében kezdi meg 18. évét kreatívzene-tanárként. 

 

72041_1787341648916_6234665_n

 

Fekete Anikó: Hol végezted zenei tanulmányaidat?

Pap Gábor: A budapesti Bartók Konzervatóriumba jártam nagybőgő szakra. Voltak nagyon jó tanáraim, köztük Dukai Barnabás és Sebő Ferenc. Az utolsó évemben felvételiztem az akadémiára, de nem bánom, hogy nem vettek fel. Mert kitaláltam, hogy az ELTE-re megyek ének-zene karvezetés szakra. Abszolút tét nélkül mentem oda. Egyedül készültem a felvételire, azt se tudtam, pontosan mi történik ott. Ez 1989-ben volt. Még a konziban találkoztam Pejtsik Péterrel és Vedres Csabával -ők alapították az After Crying zenekart-, akik zenés improvizációval foglalkoztak. Csellón, zongorán, fuvolán egyórás koncerteket adtak, ami végig impro volt. (Büszke vagyok arra, hogy Kenéz Lászlóval és Gombai Tamással tíz évre rá megismételtük ezt a mutatványt a Secco trió nevű formációban.) Szóval elkezdett nagyon érdekelni ez a fajta zenélés. Akkor mondták, hogy ők a Szkéné Színházban is zenélnek. Elmentem hát megnézni egy előadást, és ekkor ért az első színházi aha-élmény. Az Arvisura Színház Újrakeresztelők című előadásának első változatát láttam Somogyi István rendezésében. Ez egy Dürrenmatt darab, mely részben egy vár ostromlásáról szólt. És mi, a nézők benn csücsültünk a várban, a színészek meg néha körülöttünk játszottak. Akkor jöttem rá, hogy ezt így is lehet csinálni. Ennek az előadásnak igazán érdekes nyitánya volt: egy nagyon hosszú kezű, lábú pap ült csuhában. Egyszer csak ez az alak elkezdte felemelni a kezét, de nagyon lassan. Eleinte észre se vettük, csak beszélgettünk, de mire a keze teljesen felemelkedett, fokozatosan teljes csend lett a térben. Ez volt a kezdés, és nem volt semmilyen egyéb jel. Így derült ki számomra, mit jelenthet a színházban a csend, a valamire-valakire való figyelem, és az, hogy hogyan lehet – nem erőszakkal, óvatosan – beszívni az embereket egy ilyen élménybe, hogy közben mégse tudjanak ellenállni az őket érő hatásnak. Nekem ettől lett egyszerre érdekes a színház. Innentől kezdtem mindenféle alternatív előadásokat nézni.

Mindez hogy kapcsolódott össze zenés léteddel?

Először sehogy. Csak akkor ért össze bennem ez az élmény, amikor felvettek a főiskolára ’89 őszén. Egy iskolatársam vitt ki Budakeszire, Lukács Lászlóhoz egy templomi éneklés kapcsán. Ő mesélt nekem először a drámapedagógiáról. Vele mentem ki Fótra egy akkori szakmai találkozóra, és ott ért a második aha-élmény: beléptünk egy terembe, ahol már zajlott egy foglalkozás, és mielőtt felfogtam volna, hogy mi történik velem, azt láttam, hogy repül felém a labda. Pintér Rozi néni dobta: „én Rozika vagyok! Hát te?” és akkor megint azt éreztem, amit a Szkénében pár évvel azelőtt: „jé, ezt így is lehet?! Ilyen is van?!” Ezzel egy időben hirdettek meg egy rendezői tanfolyamot, amit Kaposi László és Nagy András László vezettek, és arra azonnal jelentkeztem. A végén vizsgát is kellett tenni, ami egy elméleti részből állt, meg egy darabot kellett bemutatni, amivel a gyakorlati részt igazolták. Az ELTE-n másodéves hallgatóként a saját csoporttársaimat hívtam, hogy készítsünk egy előadást, ez lett A leány és a halál. Érdekes, hogy az eggyel alattunk járó Kovács Áron is szerepelt benne, aki azóta hozzám hasonlóan kreatívzenét tanít egy másik drámatagozatos iskolában. És amatőr körülményeinkre jellemzően Mindszenty Zsuzsánna Liszt-díjas karnagy volt a „fővilágosítónk”. Aztán persze nem bírtuk abbahagyni: létrejött Muzsikás Színpad néven egy főiskolai színjátszó csoport, ahová főleg ének-karvezetés szakos hallgatók jártak, de bejelentkezett egy „bioszos” hallgató is.
És közben a tanfolyami kapcsolat révén bekerültem a Pestmegyei gyermekszínjátszás közegébe, ami első lépésben azt jelentette, hogy az ELTE TFK Markó utcai díszterme adta a helyszínt, és főiskolás csapatunk látta vendégül a Pestmegyei területi gyermekszínjátszó fesztivál résztvevőit. Tulajdonképp ezeken a fesztiválokon, illetve az épp ekkor induló, idén 20 éves Pestmegyei Zamárdi táborban találtam olyan mesterekre, akik később barátaim is lettek: ők Nagy András Laci, a tábor kitalálója, Kovácsné Lapu Mari, Jancsó Saci, Fodor Misi és Kiss Tibi. Az útjaink azóta részben elváltak, sajnos Misi pár éve meghalt, de Marival és Kis Tibivel azóta is együtt táborozunk.

_MG_8037

Felnőttként kerültél bele ebbe a közegbe, majd elkezdtél középiskolában tanítani. Hogy alakult ez?

Amikor kikerültem a főiskoláról, először általános iskolásokat kezdtem tanítani: nem zenei tagozatosokat egy zenei tagozatos intézményben, ahova régen jártam. Az igazgatónőm azzal kezdte a szeptembert, hogy „Kedves Gábor, tudjuk, hogy Ön színházilag milyen ügyes dolgokat művel, Öné az 56-os műsor.” Először köpni-nyelni nem tudtam, ráadásul még jól emlékeztem, hogy a volt tanáraim közül kik voltak a legvonalasabbak az előző kurzusban, de szerettem már akkor is a kihívásokat. Bevállaltam a műsort, ami – az akkori tudásomhoz mérten – elég jól sikerült. Biztos vagyok benne, hogy többek között ez is hathatott egyik fontos későbbi előadásomra, a Bolygó magyarira, ami szintén 56-os műsornak indult.
Aztán két évre rá a Pesthidegkúti Waldorf Iskola énektanárt keresett, és én léptem. Ott tanítva rájöttem, hogy a drámapedagógia és a Waldorf pedagógia sok ponton összeér. Kulcsár Gábor osztálytanító segítségével belekezdtünk egy több éves színjátszós projektbe, amit aztán nem tudtam végigvinni, viszont sok gyerek eljött Zamárdiba, és ez a kapcsolat a kisebb testvérek révén azóta is tart. Kezdtem megérteni, hogy ha valaki valamit csinál, az sosem egy helyen történik, hanem az egész kiad egy furcsa hálózatot, amiben az emberi kapcsolatok minősége folyamatosan mélyül. Visszatérve a kronológiához: úgy jött ki az órarendem, hogy hétfőtől csütörtökig kellett tanítanom a Waldorfban. Ekkor hívott fel Keresztúri József, hogy a Vörösmarty Gimnáziumban megürült a kreatívzene-tanári poszt, és pont pénteken vannak az órák. Egy keveset gondolkoztam, hogy szabad-e a másik iskola mellett bevállalnom egy új munkát, aztán persze belevágtam.
Így betévedtem ide, a Vörösmartyba 1995. október 1-jén, és a mai napig itt vagyok. Ennek ősszel lesz 18 éve. Nekem egyébként az a tapasztalom, hogy az egyes személyek helyett ezek az alkotóközösségek voltak az igazi mestereim. Az egyik, szakmailag nyilván a legerősebb hatást egészen biztosan a Vörösmarty tette rám, azt kell mondjam, mindenestül. Nem tudom és nem is nagyon szeretném szétszálazni, mit tanultam Keresztúri Jóskától, mit Vidovszky Gyuritól, mit Perényi Balázstól, mit Golden Danitól és mit Mezey Gábortól, de az összes többi kollégámat végigsorolhatnám. A módszeremet is itt kísérleteztem ki, itt tudatosítottam. A másik pedig nyilvánvalóan a Zamárdi közösség, ami a szakmai mellett alapvető érzelmi kötődés is, az életem egyetlen olyan pontja, ami húsz éve ugyanaz, hiszen a tábort ugyanaz a tíz-tizenöt felnőtt csinálja, bár most már a ti újabb generációtokkal, Kovács Zolival és Annával, Fodor Csubival és Szivák-Tóth Viktorral kiegészülve.

Felnőtt közegből diákközegbe kerültél. Milyen kamaszokkal dolgozni? Hogy tanítasz zenét az alapján, hogy megmerítkeztél a drámapedagógiában?

Nagyon gyorsan kiderült, hogy nekem ez az utam. Azok a dolgok, amik szerintem egy középiskolás gyereket mozgatnak, azt hiszem, az érdekel engem is a világból. Vagy annak a közös megtalálása. Tudni lehet például, hogy ezek a gyerekek egymást jobban érdeklik, mint mi, az, amit mi nyújtani tudunk nekik. Aki ezt nem tudja például, az naponta megsértődhetne a kamaszok külsőséges gesztusain, látszólagos távolságtartásán. Pedig csak fontosabb neki a barátnője/pasija/osztálytársa/riválisa. Nekünk pedig mintha ezt az utat kellene segítenünk: hogy valóban teljes mélységében eljuthassanak egymáshoz. Azt hiszem, ez a legfontosabb tapasztalásom. Ugyanakkor érdekesnek találom ezekbe a folyamatokba óvatosan becsempészni azt a saját célt, hogy hogyan tanulnak meg önállóan dolgozni, hogy tudják feldolgozni a saját problémáikat. Az egyik legjobb élmény idén ért ebből a szempontból, amikor egy barátnő páros hosszú idő után összekülönbözött, és ezt a traumát saját maguk által írott dalokba fogalmazták bele az érintettek. Sőt, nemcsak ők, hanem az osztálytársaik is. Nem hiszem, hogy lehet ennél magasabb rendű célja a tanításban-diákszínjátszásban alkalmazott (zene)drámának, hiszen a színház még a diákszínjátszásban sem öncél: sokkal inkább eszköz, méghozzá ahhoz, hogy tényleg eljussunk egymáshoz, és persze – önmagunkhoz. Ez utóbbi a legszebb élményem a kamaszok tanítása kapcsán: nincs annál érvényesebb pillanat, mint amikor elkezd kialakulni az öniróniájuk, és ennek látható jelét adják, vagyis mernek magukon is röhögni. Ezt egyes politikusok is eltanulhatnák tőlük.

“Nem hiszem, hogy lehet ennél magasabb rendű célja a tanításban-diákszínjátszásban alkalmazott (zene)drámának, hiszen a színház még a diákszínjátszásban sem öncél: sokkal inkább eszköz, méghozzá ahhoz, hogy tényleg eljussunk egymáshoz, és persze – önmagunkhoz. Ez utóbbi a legszebb élményem a kamaszok tanítása kapcsán: nincs annál érvényesebb pillanat, mint amikor elkezd kialakulni az öniróniájuk, és ennek látható jelét adják, vagyis mernek magukon is röhögni. Ezt egyes politikusok is eltanulhatnák tőlük.”

Mindezt hogy kapcsolod össze a zenével?

P.G.: Egyfelől úgy, ahogy most elmeséltem, de nyilván ez legalább egyéves folyamat, mire idáig eljutunk. Másfelől a dramatikus zenei gyakorlatok valahogy tágra nyitják az érzékeiket, a kommunikációs csatornákat. Megérthetik például, hogy minden testrészük kommunikálhat sok olyan hanggal, amiről nem is tudták, hogy kijöhet a torkukon. Ez általában olyan eleven élmény, hogy magukon is meglepődnek, én meg még inkább rajtuk.

Hogy születtek az első gyakorlatok?

Úgy emlékszem, hogy amikor először beléptem a tanterembe, kérdeztem a gyerekeket, mit csinált az előző tanár? Elmondták, hogy dalokat kísért zongorán. Kérdeztem, hogy szerették-e? Mondták, hogy persze, szerettük. Azt nem mertem megkérdezni, hogy én most mit csináljak. Gőzöm nem volt. Nagyon apró lépésekből jöttem rá a lényegre. Bementem az órára, megláttam a gyerekeket, és kitaláltam egy zenei gyakorlatot. Amikor véget ért az óra hazamentem, és mint a güzü gyorsan leírtam, hogy mi történt, hogy nehogy elfelejtsem. És a következő héten ugyanezt csináltam.

Tulajdonképpen ebből alakult ki a módszertanod?

Igen. A gyerekek érdekeltek. Ahogy Rudolf Steiner mondja: „A tantervet a gyermek tekintetéből kell kiolvasni…” Ahogy rájuk néztem, valahogy tudtam, mit kell csinálni. Akkoriban még Sáry László gyakorlatait sem lehetett beszerezni, de sokat olvastam John Cage munkáit. Ő mondja azt a szenvtelen mondatot, hogy a zene hangfolyamat. A hang és csend viszonyáról is elég sokat ír. Engem felszabadított, hogy nem akartam zenét csinálni a gyerekekkel. Az érdekelt, hogy jutok el a cselekedeteiktől a hangjaikig. Azért egyedi ez a módszer, mert nem akarja a gyerekeket zenésznek tekinteni, abból indul ki, hogy ők játszók, akiknek mellesleg hangot kell adniuk. Pontosítok: hogyan tud egy mozdulat, egy tekintetváltás, egy érintés, röviden, egy gesztus illetve egy hang egymással kommunikálni. Mai napig ezt keresem. Egy ideig sok-sok gyakorlatot gyűjtöttem, majd ezek redukálódtak néhányra. Ma már jóval kevesebb gyakorlatot használok, azokat viszont sokkal elmélyültebben próbálom alkalmazni. Sokkal tudatosabb vagyok, mint akár 7-8 évvel ezelőtt.

166166_1787342688942_8266353_n

És minderre hogy reagáltak a diákok?

Elképesztő nyitottsággal. Például amikor megpendítettem egy hangot és mindenkinek szólnia kellett, amikor már nem hallja…

Belül is hallom…

Ez az. Ez valahogy behúzta őket. Sokáig emlegették, és kicsit biztosan bolondnak néztek, de megértették, hogy miért csináljuk mindezt. Valamelyikük egyszer azt mondta, hogy azzal nyerem meg őket, hogy egy fokkal bolondabb vagyok annál, amit még el tudnak képzelni.

Manapság hogy működik mindez? Hogy fogadják a gyakorlatokat?

Ha régen azt mondtam a gyerekeknek, csináljunk valamit közösen, megcsinálták. Manapság erre a kérésre sokszor az a válasz, hogy miért? A mai gyerek arra van kiéhezve, hogy mindent ő csinálhasson, ő alkothasson, ő személyesen! Erre persze lehet azt mondani, hogy túlságosan individuálisak a diákok, de én nem akarom őket átnevelni, hanem inkább elfogadom őket olyannak, amilyenek. A legfontosabb változás, hogy 20 éve én komponáltam, és ők szinte csak hangszerek voltak. Ma pedig ők találják ki és írják meg a dalokat, lassan a darabokat is, vagyis inkább ők alkotnak. Szerintem ennek a képességnek a megszerzése a legfontosabb, mert ha nem is lesz művész belőlük, ez nevel leginkább az önálló gondolkodásra, és ebben az értelemben a művészeti nevelés, ezen belül a drámapedagógia a legfontosabb nevelési tényező kellene, hogy legyen ebben az országban.
Különben meg énekelni igenis mindenki tud. Becsapták vagy hazudik, aki azt mondja, nem. Szerintem a zenei tehetségnek ugyanis nem része a tiszta éneklés. Sok olyan tanítványom volt, aki viszonylag hamisan énekelt, mégis olyan muzikalitással volt megáldva, hogy a mai napig aktívan zenél valamilyen hangszeren. Ugyanakkor mindenki meg tud tanulni énekelni. Meggyőződésem, hogy abból lesz később botfülű, akire azt mondta egyszer az énektanár nénije, hogy ne énekeljen. És innentől, képletesen, a tantárgy szempontjából, kidobta őt a szemétbe. Az emberek általában nagyon nehezen szólalnak meg énekelve, még azok közül is sokan, akik tanult zenészek, énekesek. Bitang nehéz dolog ez, mert a saját lelkeddel dolgozol. Márpedig én úgy gondolom -mint Kodály is-, hogy mindent a vokalitással kell kezdeni. Jó ideje nem dolgozom hangszerekkel drámaórán, mert az érdekel, hogy a lélek hogy tud kijönni, kifolyni, kiáramlani valakiből. Mindegy viszont, milyen anyagon történik meg mindez, hogy könnyű vagy komoly-e a zene, a lényeg a „hogyan”, illetve az, hogy oldódjon az a gátlás, ami a hangadást, az éneklést akadályozza. De közben tudni kell, hogy az egyik legfőbb intimitással dolgozunk. Hiszen magában a szóban is benne van: ÉN-ek. Én vagyok. Magamat adom, a legközvetlenebbül.

“Ha régen azt mondtam a gyerekeknek, csináljunk valamit közösen, megcsinálták. Manapság erre a kérésre sokszor az a válasz, hogy miért? A mai gyerek arra van kiéhezve, hogy mindent ő csinálhasson, ő alkothasson, ő személyesen! Erre persze lehet azt mondani, hogy túlságosan individuálisak a diákok, de én nem akarom őket átnevelni, hanem inkább elfogadom őket olyannak, amilyenek.”

Hogyan bontod le a görcsöket ezekben a gyerekekben?

Profi színészeknek is nehéz megoldani, hogy hogyan vált át zökkenőmentesen beszédből énekbe. Az éneklés ugyanis befelé fordít. A prózában belülről te határozod meg az időt, amíg az adott reakció létrejön, vagyis azt, hogy mikor és hogyan hangzik el egy adott mondat a szádból, a zenében viszont egy külső eszközhöz-ritmikához kell alkalmazkodnod, akármi történik is. Ezek egyébként már a zenés mesterségre vonatkozó kérdések, hogy mitől fog valaki jól énekelni színpadon, mitől válik hitelessé egy olyan mesterséges helyzetben, mint a dallal való kommunikálás. Egyben biztos vagyok: nem bánthatjuk meg a játszókat. Ezért én soha nem mondtam még senkinek azt, hogy ne énekeljen, mint ahogy soha nem is kényszerítettem senkit arra, hogy énekeljen. Hagyni kell, hogy az éneklés-zenélés vágya mindenkiben magától szülessen meg, és ki kell várni, amíg ez megtörténik. Még akkor is, ha ez sokszor lassú folyamat. Én ebben hiszek és ennek az eredménye például, hogy ebben az iskolában 600 gyerekből több mint 100-an zenélnek-énekelnek. És körülbelül 60 ember folyamatosan zenél velem különböző rendezvényeken. Fokozatosan kezdik elhinni, hogy ez nem egy nagy ördöngösség. Meg kell találni az utat mindenkihez. Ezt minden jó énektanár tudja. Az éneklés alaptevékenység. A zene öröm. Békén kell hagyni az embert, amíg kialakul benne ennek az örömnek a megélése. Nagyon lassan és szelíden kell segíteni ahhoz, hogy ő maga akarjon énekelni. Ez a titok. Ami nem is titok, persze.

_FA_0661

Kreatív zenével foglalkozol. Magyarországon, sajnos, kevesek hasonlóan. De kik még?

Akik ezzel foglalkoznak diákszínjátszó közegben, azokhoz valamilyen módon közöm van. Legfontosabb „harcostársam”, aki picit másik ágon képviseli ezt, Kovács Áron. Ő egyénítetten embereknek ír dalokat. Figyeli az embert, és a hangjára írja a dalt és meg is tanítja nekik. Sok gyakorlata van, főleg ritmusgyakorlatai. Áron is olyan, hogy előbb-utóbb mindenkit rávesz arra, hogy vele zenéljen, bár ő egy teljesen más útvonalon közelít a témához. A másik, aki viszont az én módszeremet fejleszti tovább, Szeghő Borbála, aki szakdolgozatot is írt ebből a témából. Ő szolfézstanárként végzett. Neki fontos a kórustevékenység és a magánének. Szerintem te is ide tartozol, Anikó. Pallagi Ákos, úgy gondolom, Áron vonalát folytathatja, nemrég ő is elkezdett komponálni és elképesztően jó kísérőzenét írt a Nemes Nagy SZKI végzős színészosztályának Beumarchais-féle Figaro-előadásához, amelyben a játszók akcióban használják a hangszeres tudásukat. A Trainingspot Társulatban is együtt dolgozunk Jobbágy Katával, aki édesanyja révén a Kokas Klára-féle módszertannal is megismerkedett, ráadásul ő rendkívül sokoldalú, hiszen színházi és bábos értelemben is képzett, maga is tervez és néha el is készít bábokat. Született kreatív zenetanár Bukovszkiné Wamzer Gabriella, aki egész kicsi gyerekekkel csinál népi játékokon, gyerekjátékokon, drámajátékokon alapuló kreatív zene órákat Kecskeméten, a Vásárhelyi Általános Iskolában. Náluk, a Vásárhelyiben éppen most láttam volt tanítványom, Tóth Orsi előadását a kecskeméti városi gyerekszínjátszó fesztiválon, ő a saját gyerekszínjátszó csoportjaiban szintén foglalkozik dramatikus zenével, amit népzenei előadó művészettel is ötvöz, hiszen kiváló, képzett énekes.
Hajdan még Zamárdiban együtt kezdtünk Kocsis Csabával, aki egyházzenész lett, és a gödöllői Premontrei Gimnáziumban többek között a gregorián ének tanítása mellett használja drámás tapasztalatait, máskor liturgikus játékokat hoz létre. Így ötvözi a drámapedagógiát a kórusénekléssel. De mondok egy teljesen érvényes másik utat: Szalai Kati, aki végzett zeneszerző, a XXII. zeneiskola tanáraként kortárs darabokat ír a gyerekeknek.

Olvassátok el Nagy Mónika Lea 2012-es interjúját Pap Gáborral, többek között a Trainingspot Társulatról.

Mesélj a Trainingspot Társulatról. Tudom, hogy sokakat közülük tanítottál is.

Ha lehet, erre vagyok a legbüszkébb, és bár úgy érzem, hogy ajándékba kaptam ezt a lehetőséget a Jóistentől, azért az elmúlt öt és fél év igazolja, hogy Benkő Ágival együtt jó úton haladtunk velük. A társulat tagjai olyan drámatagozatokról, vagy más erős műhelyekből, Budapestről, Debrecenből, Győrből, Szentesről jött játszókból áll, ahol komoly drámás munka zajlik a középiskolában. Maga a csapat egy felvidéki tábor után jött össze, ahol Ági mozgástréninget, jómagam kreatív zenei kurzust tartottam, és az ottani táborozók erősködtek, hogy ősztől rendszeresen folytassuk a munkát. Ebből az első féléves tréningfolyamatból alakult ki a debütáló improvizatív előadás. De még ezután is inkább egy kevésbé látványos belső építkezés folyt legalább két évig. Ez alapozta meg aztán azokat a sikereket, melyek egyértelműen a felnőtt amatőr szféra élvonalába repítették a csapatot. Ezek az előadások Labirintusok, a Családfarajzok, illetve az Új Hídavatás nagyon jól egyesítik Ági Uray Péter nyomán kialakított saját mozgásszínházi stílusát, illetve az én alternatív zenés színházi nyelvjárásommal, amit közben több vidéki és pesti színházban volt alkalmam profi közegben tesztelni zeneszerzőként, rendezőként. Jelenleg egy tantermi színházi előadásunk fut Hangállam címmel, amivel nekünk is nagy élményt jelentő vidéki turnét bonyolítottunk Nagykállóban és Nyírbátorban. Közben egy kortárs évadra készülünk, benne mozgásszínházi Esterházy-adaptációval, zenés Kiss Judit Ágnes-drámatrilógiával, illetve egy nagyon izgalmas bábelőadással, aminek témája egyelőre legyen még titok.

Sokat meséltél arról, milyen elmélyülten, befelé fordulva dolgozni. Szerinted zenei munkáddal hogyan reflektálsz kifelé a világra, folyamatokra?

A legközvetlenebbül a most újra beindult, Wizner Balázzsal közös zenekarunkkal, a Dráma Szutrával tudok, ha áttételesen is, de eléggé politikus nóták születnek. Főleg arról, hogy mennyire idegesítő, ami körülöttünk van. Szeretnék nyugodtan dolgozni, de közben nem tudok elmenni amellett, hogy mennyire idegesít a hazugság, az álszentség. Nekem továbbra is azok az alapértékeim, amik 20-25 éve. Az az alapélményem, hogy valaki azt mondja, amit gondol, és az úgy van jól. De közben napi szinten jön szembe az abszurd hazudozás, ködösítés, a tények ferdítése, miközben mi, tanárok, iszonyú sebességgel csúszunk lefelé egzisztenciálisan. Persze az embernek meg kell becsülnie mindent, ami működik. Sok jó dolog történik itt a Vörösmartyban. A diákok sokszor nem akarnak hazamenni. Persze néha azért, mert nincs igazán hova hazamenni. De akkor is büszke vagyok az iskolámra, a kollégáimra, mert elképesztő szakmai színvonalú nevelés folyik most ebben a gimnáziumban. És nagyon jó azt látni, hogy ha komoly fizetést még nem is, de munkát tudok adni azoknak, akik a drámás gimikből kikerülve a Trainingspot Társulatot választották.