Bár jócskán akadnak, akik évek óta siratják a blogokat, mondván a mikroblogok vagy a közösségi oldalak idővel végleg legyűrik őket. Úgy tűnik, ennek a formátumnak mégiscsak megvannak azok a funkciói és lehetőségei, amelyek által hosszú távon is sikeresen ellenáll a negatív tendenciáknak.

Mert itt van például a Szláv Textus. Egy frissen indult blog a szláv irodalmakról. Fiatal irodalmárok, egy-egy terület szakértői működtetik, és olyan profi módon, hogy az oldal indulása alkalmából bemutató-bemutatkozó estet is szerveznek. Érdeklődő akad, nem is kevés, a Frisco Kocsma-Kávézó kifejezetten szűk helynek bizonyul ezen a szombat estén a nagyjából félszáz kíváncsiskodó számára (persze, ne feledjük azt a lehetőséget sem, hogy esetleg csak a meghívóban feltüntetett szláv italkülönlegességek ilyen vonzóak). Nem csak a nézőtér, de a kis színpad is zsúfolt. Szekeres Dóra, az est moderátora mellett még hét lelkesen mosolygó fiatal foglal helyet, a Szláv Textus szerkesztői. Összesen tizenkét nyelv képviselteti magát a színpadon, és ez még csak nem is a teljes szerkesztőség!

Németh Orsolya, az oldal főszerkesztője szerint azért fontos ez a kezdeményezés, mert bár rendre jelennek meg magyar fordításban is a szláv nyelvek valamelyikén írott könyvek, ezek nem kapnak megfelelő promóciót. Másrészről azért is hasznos lehet, mivel a szlavisták sem igazán ismerik egymás világát, így ez a lehetőség őket is közelebb hozhatja egymáshoz.

A moderátori felvetésre, miszerint az átlagolvasó számára könnyen tűnhetnek a szláv irodalmak egyetlenegy nagy pacának, Walkó Ádám azt mondja, hogy nagyjából annyi a közös bennük, hogy mindegyik szláv. Szerinte olyan geopolitikai fogalmakat, mint Kelet-Európa vagy Balkán érdemes inkább elfelejteni, hiszen a különböző irodalmak mindegyikének megvannak a maga jellegzetességei, saját egyedi problémái. Ez a blog pedig erre is jó, hogy a differenciált képet bemutassa.

A beszélgetés egyik biztos pontja, visszatérő motívuma egy lista, melyet első nagyobb közös projektként tartanak számon a szerkesztők, s amely a tavalyi évben magyar fordításban megjelent szláv nyelvű könyveket tartalmazza. Mint ebből kiderül, s ahogy azt Walkó Ádám is többször hangsúlyozza, nagyon nagy az aránytalanság e téren a magyar könyvpiacon. Domináns a lengyel és orosz irodalom, míg például bolgár nyelvből nem készült a lista szerint tavaly egy fordítás sem. Ennek oka Nicheva Stefka szerint az, hogy nem a nagy könyvkiadókon és -terjesztőkön keresztül, hanem inkább a kisebbség belső kulturális életének csatornáin keresztül terjed a bolgárból fordított irodalom.

Érdekes tanulság az is, hogy nincsen antológia a könyvek között, ezeknek szerepét egyre inkább a folyóiratok (elsősorban a Jelenkor vagy Tiszatáj) tematikus számai veszik át. És persze ott van az Ex Symposion is a tematikus számaival, melynek például egy korábbi Danilo Kiš-számáról azt mondja Walkó, hogy „én kötelezővé tenném az általános iskolában is”.

Adott tehát a kérdés, hogy mi az oka az aránytalanságnak. Egyáltalán, min múlik, hogy mi jut el az olvasóhoz? Úgy tűnik, ez leginkább mind a fordítók, mind a kiadók szubjektív döntése. Utóbbi esetében például sokat számít, ha van a kiadóban egy olyan ember, aki különösképp érdeklődik valamelyik nemzet irodalma iránt, ismeri, átlátja azt, esetleg még jó kapcsolatai is vannak az ottani szerzőkkel. Várkonyi Alma viszont arról beszélt, hogy közrejátszhat az alulreprezentáltságban, ha nincs szervezett háttér az adott nyelv irodalma mögött, nincs például kulturális intézete Budapesten, ahogy az például a szlovénok esetében tapasztalható.

Közrejátszhatnak ezenkívül a sztereotípiák (vagy a vélt sztereotípiák) is, a szlovák irodalommal szemben annak ellenére nem kicsi az ellenérzés, hogy amúgy hasonló problémákat dolgoz fel, hasonló módon, mint a magyar irodalom, s fordító is akadna elég, mondja Pócsföldi József, a szlovák témák szerkesztője. De a sztereotípiák pozitív módon is jelen lehetnek, például a lengyel irodalom esetében.

Nagyobb érdeklődésre tarthatnak-e vajon számon a kiadók, ha olyan hívószavak mentén választják ki kiadványaikat, mint például a délszláv háború, teszi fel a kérdést Szekeres Dóra. Walkó Ádám szerint a háború borzalmainak, traumáinak tematikája a fikciós prózában inkább a bosnyák irodalomra jellemző. A szerbeknél inkább a dokumentarista vonalon jelentkezik, míg a horvátoknál a költészetben csapódik le ez a tematika.

Érdekes a moderátori felvetés, vajon akad-e olyan szerző, akit itthon mint az adott nemzeti irodalom egyik reprezentatív, odahaza is sztár képviselőjeként próbálnak eladni, miközben az itt lévő szakértők pontosan tudják, hogy nem egészen ez a helyzet. Simándi Csaba Ljudmila Ulickajáról kezd beszélni, hogy mekkora sztárkultusz övezi Magyarországon, a magyar kiadója még saját honlapot is üzemeltet. Aztán arról is beszél, hogy az oroszoknál akadémiai, tudományos közegben nagyon elutasítóak a kortárs írókkal szemben, csak a nagy klasszikusok számítanak, pedig érdemes Ulickaja felől újraolvasni ezeket a klasszikusokat, elsősorban Dosztojevszkijt, akit ilyen módon a fiatalabb nemzedékhez is közelebb lehet hozni.

Szekeres Dóra nemcsak blogszerkesztő, de műfordító mivoltukban is faggatja a vendégeket, vajon érdemes-e például egy az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján résztevő fiatal szerző könyvével foglalkozni? Mert hiszen évről évre megjelennek a részletek a művekből, aztán nyomukat is vesztjük. Walkó Ádám szerint elég az, amennyi részlet ilyenkor megjelenik a szövegeikből. Azontúl, hogy már némileg ismert a nevük a magyar olvasóközönség előtt, nemigen lenne más ok megjelentetni őket. A délszláv irodalom magyarországi jelenléte amúgy is évtizedekkel le van maradva, a magyar olvasóközönség számára Ivo Andrić és Miroslav Krleža számít újnak, van még mit bepótolni.

Hanzelik Gábor úgy látja, a magyar olvasóközönségnek fontos, hogy valamilyen struktúrába helyezze azt a könyvet, amit olvas. A cseh irodalom esetében ez a Hrabal-Kundera – tengely (előzménye a Hašek-Kafka vonal), amely mentén érdemes kiválasztani a fordítandó műveket.

Aztán szó van még arról, hogy várnak fordításokat is a blogba, valamint hogy nem zárkóznak el tanulmányok, jól sikerült szakdolgozatok közzétételétől sem, illetve hogy doktoranduszok publikációs felületévé váljanak. Bár az irodalom a fő csapásirány, szeretnének átfogó képet nyújtani a teljes kulturális kínálatról is. Egy nézői felvetésre válaszolva az sem zárható ki, hogy az adott irodalom friss fejleményeiről is rendszeresen beszámoljanak, függetlenül attól, hogy abból mi jut el végül a magyar (pontosabban a magyar nyelven olvasó) olvasóhoz.

Az örömbe egy kis halvány, alig érzékelhető üröm vegyül, ahogy a közönség soraiból nem minden hozzászóló érti, miként is működik egy blog; valaki azt tanácsolja, alakuljanak kulturális egyesületté, hozzanak létre alapítványt, úgy majd egyszerűbben megy, a szerkesztőket be is viszi ezzel a zsákutcába, kicsit erőltetettnek tűnik, ahogy mondogatják, persze, persze, majd az is meglesz. S akad, aki nem érti, miért ezek a lelkes fiatalok akarják a kiadók helyett a munkát elvégezni, meg amúgy is olyan sok ez így, el lehet ebben veszni.

Végül aztán mégis a jókedv és az optimizmus győz, ahogy Németh Orsolya és Walkó Ádám egymást kiegészítve mondják: éppen az a céljuk, hogy elvesszenek a szövegekben, a szláv tengerben.

Szerintem bátran utánuk vethetik magukat az oldal olvasói is.
Ráadásul úgy hírlik, azok sem csalódtak, akik a beszélgetés végeztével is a helyszínen maradtak, és az irodalom után azokkal a bizonyos italkülönlegességekkel is szívesen megismerkedtek.

Fotók: Polgár András