Petícióharc vagy lobbitörekvések az állam és az irodalmi szervezetek házasságában.

A József Attila Kör (JAK) által szervezett Irodalmi Fórum iránt érdeklődők és az irodalomban érdekeltek pénteken, febr. 8-án öt órai kezdettel mintegy 30 fő részvételével ültek kerekasztalt a Szuper8-ban. A beszélgetést és vitát Gaborják Ádám, a JAK elnöke indította el, aki a jelenlevők számára nyitottá téve a beszélgetést, felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy a fórum jellegéből és a megvitatandó problémából adódóan indokolt, hogy a dialógusban az, aki kulturális és irodalmi témában érintett, vegyen részt, kérdések, javaslatok, és vélemények felvetésével. Az Irodalmi Fórum meghívottjai Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke; Varga Betti, a Fiatal Írók Szövetség képviselője (FISZ); és Papolczy Péter, a Műfordítók Egyesületének (MEGY) elnöke voltak. A beszélgetés alapját a program első napirendi pontja szerint a művészeti középdíjak, ösztöndíjak, a szakmai kuratóriumok és bizottságok rendszerének megvitatása, illetve az ezekkel kapcsolatos problémák képezték.

(Az irodalmi szervezetek és az állam házasságáról)

Elsőként Gaborják Ádám fejezte ki aggodalmát az évenként, szezonszerűen előkerülő nyílt levelekkel kapcsolatos általános helyzettel szemben, amely médium szerinte nem alkalmas a gondok megvitatására. Mint mondta: „A nyílt levelek kora bizonyos mértékben kifulladóban van, lejárt. Unalmas és lassú médium”-nak bizonyul manapság, mivel nem feltétlenül tükrözi az érintettek véleményét. Mindazonáltal a nyílt levelezés egyoldalú is marad a felelős szervek rossz gyakorlata miatt, mely az érintett szervezetek közös tapasztalata.

A JAK az irodalmi és kulturális téren szerzett tapasztalatai alapján már hetedikén közzétette honlapján a javaslatát, mely a szakmai érdekképviselet megerősödésének igényét foglalja magában. A szervezet ezt nemcsak rövid, de hosszú távú megoldásként is nélkülözhetetlennek gondolja, az eredményes párbeszéd érdekében pedig a további nézőpontok bevonását szorgalmazza.

A fórum egyik sarkalatos témája a következő volt: Az Emberi Erőforrások Minisztériuma januártól új gyakorlatot vezet be a művészeti középdíjak odaítélését illetően. Ennek okán január 11-én keresték fel az öt írószervezetet, hogy a díjak odaítélésének érdekében felállítandó szakmai kuratórium számára egyenként három-három jelöltet javasoljanak. Ilyen módon a FISZ, a JAK, a MEGY, és a Szépírók Társasága, illetve a fórumon részt nem vevő Magyar Írószövetség összesen tizenöt választott jelöltje közül a szakmai bizottságba majd az az öt személy kerül be, akiket az emberi erőforrások minisztere választ ki erre a posztra, saját belátása szerint. A szakmai kuratóriumot a miniszter öt évre választja meg.

 

Az Irodalmi Fórum egyik fő témája eszerint az volt, hogy hogyan reagáljanak az írószervezetek az új kényszerű helyzetre, hiszen a miniszteri megkeresést követően alig néhány napos döntési határidő kötelezte őket válaszra. Ahogy azt Papolczy Péter (MEGY) is megjegyezte: Annak ellenére, hogy végül sikerült három jelöltet megszavazniuk, az adott körülményeket illetően felmerült, hogy vissza kellene utasítani a felkérést, mivel ez a mostani nem etikus eljárás. Ugyanakkor végül eleget téve a jelölésnek, a módszerrel szembeni tiltakozás igényének megfelelően ők is nyílt levélben fordultak a minisztériumhoz, azt gondolva, hogy nagyobb hatással lesznek a folyamatok alakulására, inkább részt vesznek ebben a „komédiában”, ahogy fogalmazott, minthogy végül mellőzzék őket.

Varga Betti (FISZ) kicsit bizakodóbbnak tűnt, bár ők is részt vettek a jelölésben. E mellett viszont az este folyamán többször is sérelmezte, hogy „nincs a keretek kialakításba beleszólási jogunk.” Ezzel együtt célravezetőnek tartja jobb híján, hogy amiben kikérik (fentről) a véleményük, annak eleget tegyenek. A FISZ javaslatokat nyújtott be Balog Zoltán miniszterhez, de hogy mi lesz a sorsuk, nem tudják. Ennek ellenére megelőlegezik a bizalmat a minisztérium részéről, azt remélve, hogy nem sérülnek a szakmai érdekek, illetve emelkedik a díjak presztízse. Azt állította, ha a most születő szakmai döntések követik az elmúlt évek gyakorlatát, nem fognak részt venni, de tiltakozni fognak. Amint elmondta, egyedül a „szakmai, és erkölcsi szempontból kiegyensúlyozott döntésekre nyitott a FISZ.”

A Szépírók Társasága nem állított jelölteket, ennek eredményeként Mészáros Sándor nagy és negatív hangsúlyokkal véleményezte a jelenlegi kultúrpolitikai módszert és gyakorlatot. Mert a jelenlegi vezetés visszavette a bizalmat az írószervezetektől a szakma túlcentralizálásával. Elmondása szerint ’49 óta a díjak egyrészt kompenzatorikus jellegüknél fogva, másrészt egyre bővülő számuk miatt erodálódtak, végül jelentőségüket vesztették. Manapság könnyen előfordul, hogy nem tükrözi egy díj elvárt presztízse azt, amit egy könyv tényleges értéke, eladási értéke képes felmutatni. Ennélfogva, mint kijelentette, olyasvalamit kínál fel az állam, ami nem is jelentős, hiszen értékét vesztette. Tekintettel az előzményekre, a szakmaiság kérdésében szerinte nem lehet illúziónk, ha úgy áll a dolog, hogy amire az állam pénzt ad, abban a politika is benne van. Felvetette, hogy le kellene mondani az állami díjakról, hiszen ami erodálódott, azt nem lehet újra jelentőssé tenni, csak ha új, az állam politikai terhétől mentes, egy harmadik fél szponzorálta díjat sikerül létrehozni.

Gaborják Ádám főként azt sérelmezte, hogy ebbe a helyzetbe sodorva a minisztérium az irodalmi szervezeteket, nem is lehetnek képesek demokratikus formában működni. Viszont hasonló módon Papolczy Péter (MEGY) véleményéhez, ők is a közös levél és jelölés mellett döntöttek, fenntartva annak reményét, hogy a jelölésnek eleget téve figyelembe veszik talán a MEGY véleményalkotási jogát az őt/őket érintő, az említett problémákat illető kérdésekben. Mind e mellett Mészároshoz (Szépírók Társasága) hasonlóan Gaborják is úgy látja, hogy mivel a „kultúráról való gondolkodás nem változott együtt az időkkel,” szerinte is új, alternatív módszereket kellene kidolgozni.

(A szűz kislány(ok) esetéről)

(Legyen közös a cél)

A beszélgetés ezt követően a művészeti középdíjak odaítélésének szakmai homályosságára terelődött, fellebbentve azt a fátylat, melyet sajnos múló szeméremmel igyekszenek az irodalmi szervezetek megmenteni. Gaborják Ádám (JAK) felvetett egy kérdéskört: Hogyan is állnak az irodalmárok a szakmaiság kérdésköréhez.

Varga Betti (FISZ) ezzel kapcsolatban úgy érvelt, hogy nem sok értelmet lát a díjak elbírálásában, tekintve az irodalmi szervezetek véleményét mellőző kormányzat retorikáját. A kulturális gondolkodás és a kultúra működésének relációjában adódnak a gondok, tehát a szakmaiság problémája is ebben ragadható meg. Úgy vélekedett, hogy a jelenlegi formában nem sok lehetőség van arra, hogy a művészeti érdekek érvényesüljenek a politikai és a szervezeti érdekekkel szemben. Ha mégis, (1.) fontos a formákhoz való igazodás, (2.) a keretek alakíthatósága (amibe jelenleg nincs beleszólásuk), illetve (3.) a hangsúlyosabb képviselet azáltal, hogy az irodalmi szervezeteknek legyenek közös céljai, azt pedig erősen tudják felmutatni: „Ne külön küldjük a levelet, együtt nagyobb képviseleti erővel lehet fellépni.”

Gaborják Ádám kiemelte, fontosak a közös célok, de emellett az irodalom egészét érintő megszavazott képviselők szempontjából kellene valamit kieszközölni. A szakmaiság kérdésköre nyitott, de az is, hogy lehet-e áthallása annak, amit összefogással a irodalmi szervezetek tesznek.

(Mellőzik Őket)

Papolczy Péter (MEGY) elmondta, hogy a régi gyakorlat sem kezelte a műfordítókat a maguk helyén, mivel nem volt soha számukra külön művészeti középdíj, de a tizenhárom odaítélhető József Attila-díjból biztosítottak nekik rendszerint hallgatólagosan egyet. Most azonban eleshetnek a műfordítók ettől az egy díjtól is. Nehezményezte, hogy nem kezelik a fordítást külön művészi teljesítménynek. Mészáros Sándor erre erélyesen azzal érvelt, hogy a József Attila-díjat nem erre kell használni. Kell alapítani egy saját díjat és fel kell futtatni, hogy elismerjék azt. Szerinte ebben két különböző gondolkodásmód érhető itt tetten. Az állami díjak ilyen alapú kezelése épp a fennálló rendszer sajátja, és ami a jelen gondok okozója. Éppen ezért szemléletváltásra van szükség.

(Mondjanak nemet)

Ez után többen felszólaltak a hallgatóság közül, és egy nagyobb vita alakult ki. Lázár Júlia a Szépírók Társasága és a MEGY tagjaként bírálta a jelenlevő szervezetek döntését, azokat, akik igent mondtak a jelölésre. Szerinte egyértelműen nemet kellett volna mondani a lehetetlen felkérésre, így maguk is hozzájárultak a jelen helyzetükhöz. Szerinte felkészületlenek „vagyunk”, és ezután ki kellene dolgozni az ilyen esetekre alternatív döntéseket, hogy ne lehessen megosztani a szervezeteket, az őket egységesen érintő jelentős döntésekben. Úgy gondolja: „Határozott nemeket kellene mondani.”

(A szűz kislány(ok) története és házasságuk az állammal)

Schein Gábor ezen a ponton szükségesnek találta történeti szempontból felvázolni a jelen helyzetet megképző okokat, hiszen ahogy mondta, „a mostani díjak a kommunista állam önreprezentációjából származnak. Az irodalom szervezetei politikai képződmények is egyben.” Ebből a szempontból kivétel egyedül a MEGY, mivel nem úgy indul, mint akár a Szépirodalmi Társaság és a FISZ, amelyek – holott rendszerváltozás utáni szervezetek – mégis valamilyen politikai-ideológiai rendszerrel szemben alakultak. Ha figyelembe vesszük tehát a történeti összetevőket, úgy látja, nem lehet meghatározni mit jelent a szűk értelemben vett szakmaiság, mivel, ahogy mondta „az irodalom és a politika együtt jár. A mostani helyzet is a dolog lényegéből fakad.” A szakmaiságnak ideális arculatából kiindulni a jelen esetben szerinte olyasfajta álszemérem, mintha egy szűz kislány bemenne a bordélyba és meglepődne, hogy ott bizony durva dolgok történnek. Szerinte az lenne a felvilágosult megoldás, ha az irodalmi szervezetek létrehoznának egy alternatív rendszert, bevonnának tőkéseket, akik nem akarnak politizálni. Bár szerinte „ilyen madár nincs”, tehát az államot kellene kiszorítani, hogy a szervezetek belülről legyenek ebben a kérdésben a döntéshozók, és ne felülről válasszák ki a szakmai kuratórium tagjait.

Mészáros Sándor (Szépírók Társasága) azt mondta, a szakmai bizottság tagjainak megválasztását szigorúbb követelményeknek kellene alávetni, aminek minden potenciális jelölt meg kell feleljen. Hiszen szerinte „a művészet, ha nem a kiemelést szolgálja, semmi értelme.” Olyan lehessen szakbizottsági tag, aki valóban követte az adott időszak kortárs irodalmát. A közösség és a művészet között fennálló viszonyt rombolja az a ténykedés, ha ezt megkerülik. Ha az állam belenyúl ebbe, „ad vagy elvesz” – ezt megteheti ugyan, de ez is olyan tényező, ami a díjak tekintélyét rombolja.

(A párbeszéd egyirányúságáról)

Pál Dániel Levente (prae.hu) szerint kommunikációs csatornát is kell változtatni, mivel a most vagy eddig bevett módok nem alkalmasak az érdekérvényesítésre. Egy levelet olvasott fel, a 2012 novemberében megfogalmazott petíció válaszaként, amit a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) térnyerésével szemben fogalmaztak meg, melyre a címzett Balog Zoltán helyett L. Simon László válaszolt. Pál Dániel Levente röviden úgy értelmezte a levél tartalmát, mint ami egyenértékű azzal, hogy „Tisztelt Címzett! Köszönjük. Iktattuk. Üdvözlettel.” Úgy gondolja, hogy dialógusra a mostani kormányzat kevéssé fogékony, a megfogalmazottak pedig ebben a formában láthatóan „nem találnak fülekre.” A legújabb tapasztalat szerint nem mozdítják ki az illetékes döntéshozókat semmilyen irányban ezek a módszerek. A kormány jelenlegi kommunikációja inkább „elutasító, lerázó, vállsöprögetős”. Tehát ami a nyílt leveleket és petíciókat illeti, amíg csak ebben a formájában próbálják elérni az állam felelős döntéshozóit, úgy véli, a kortárs irodalmi kultúra érintett csoportjai a kormányzat részéről többnyire csak a mellőzéssel fognak találkozni.

(Súlyosabb a helyzet)

Kukorelly Endre szerint a helyzet sokkal súlyosabb, mint ahogyan az este folyamán felmerült. A kortárs művészet, irodalmi kultúra a társadalom számára érdektelen, ezzel együtt gyenge a lobbiereje is. Azért nem veszik komolyan a petíciókat, a nyílt leveleket, mert nem érdektelen a döntéshozók számára a kortárs kultúra maga, csak nem téma, mivel nincs a szavazó politikusok horizontjában a probléma. Összefoglalva úgy fogalmazott: „Mivel minden a szavazat maximálásnak van alávetve, nem rúghatunk labdába.” Ha nem erősödnek meg a kortárs művészetek, nem lesz nagyobb lobbierejük, addig mindez kevés, az érdektelenség falát nem fogják áttörni. Szerinte, ha itt nem tudunk erőt felmutatni, benne maradunk a magyar panaszkultúra örök hagyományában, amit magunk mögött kellene hagynunk. Az lenne ideális Kukorelly Endre véleménye szerint, ha minden írószervezet delegálna egy tagot, és nem szólnának bele a döntéseikbe. Viszont a helyzet az, hogy „odáig süllyedtünk, mint a bélyeggyűjtők, nem vagyunk érdekesek, nem tudunk erőt demonstrálni”, hogy ezt elérjük.

(Egyszerre kritizálni és a kormány családi (állami) kasszájából zsebpénzt kérni)

Lépéseket kell tenni, hogy melyik irányban induljanak tovább a szervezetek, miközben társadalmi munkát is elvégeznek, a pénzt az államtól kapják, de kritizálják is azt. Felmerült a beszélgetés folyamán, hogy lehet-e ilyen formában is érdeket érvényesíteni.

Vihar Judit úgy értékelte, hogy nagyon vészes helyzetben van a kortárs művészet egésze, csakúgy, mint az irodalmunk, a válság idejét éljük, amire szerinte a Nemzeti Színház igazgatójának kinevezése, annak körülményei jó például szolgálnak. Úgy látja, „a jelenlegi helyzet a könyvégetéssel egyenlő”, amit nem szabad megengedni.

Schein Gábor szerint azt kellene érzékelni, hogy „hány óra van.” A díj aktuális, de csöppnyi kérdés, sőt az is kérdés, hogy hogyan látják magukat a jelen helyzetben a szervezetek. Kényes viszonyt idéz elő az, hogy egyik nap tiltakoznak a szervezetek, másnap pedig állami pénzre pályáznak, tartanak igényt. Az írószervezetek szerinte nem vesznek tudomást arról, hogy hányadán állnak ebben a szituációban, „hány óra van”. Ilyen értelemben a művészeti értékek érvényesülésének igényével fellépni öncsalás.

Pál Dániel Levente erre úgy reflektált, hogy szerinte egy petíció és egy pályázati kérelem benyújtása nem áll ellentétben egymással. Erre példának frappánsan a házasság intézményét hozta, mivel egy normális házasságban, ha összeveszik a két fél, attól még el tudják dönteni, hogy ki menjen el bevásárolni. Úgy véli, a petíciók sikertelensége csak azt mutatja, mivel ez csupán egy kommunikációs kérdés, csatornaváltásra van szükség. (Ebben többek közt Gaborják Ádám az est elején elmondott véleményére is reflektált.) Ezután eufemisztikusan azt mondta, hogy „kissé csalódott vagyok, honfitársak,” az Európai Irodalmi Díj kapcsán őt érintő rossz tapasztaltok miatt. Holott az irodalmi szervezetek részéről teljes szakmaiság és politikamentesség volt a jellemező, mégis sok elmulasztott lépés miatt nem kell szerinte csodálkozni azon, hogy a lehetőségeket kihasználatlanul hagyva például a kiadó és a lehetőséget fel nem ismerő média rosszul kezelték a magyar díjazott könyvéhez tartozó elengedhetetlen teendőket. A vásárló, hiába a díjazás, nem ismerheti fel a termék mögött rejlő értéket. Ezzel viszont az irodalmi szervezetek lehetséges mulasztásaira utalt látensen.

Braun Barna (FÉLonline.hu) egészen pesszimista képet vázolt. Miután a hallgatók megmozdulása a felsőoktatást illetően, bár tízezres tömeget mozgósított, sokkalta nagyobb erőt demonstrálva mégsem kapott figyelmet, akkor nem látja valami biztatónak az irodalmi szervezetek érdekérvényesítő lehetőségeit sem.

(Hisztizni kell: A kormányt kritizálják, nem az államot)

Urfi Péter inkább Pál Dániel Leventével értett egyet, aki szerint az államnál van az anyagi forrás, amihez az irodalmi szervezeteknek is ugyanúgy joga van, hiszen a kormányt kritizálják és nem az államot, tehát különbséget kell tenni e kettő között, és nem kell szembemenni azzal, ami a kulturális szervezeteknek jár. Hevesen bírálta viszont a jelenlevőket, mert habár belátja ő is, hogy a rossz szempontokból elosztott díjak káros hatása abból adódik, hogy az állam belenyúl a kuratóriumok működésébe, de lelkesítő feladatnak kellene szerinte felfogni azt, hogy ennek megváltozására erőt kell kifejteni, és célokat elérni, hogy a mindenkori kormányok „kimásszanak” végre az irodalmi szervezetek hatáskörébe tartozó feladatkörökből. Másrészt sokkal optimistább a nyílt levelek és petíciók funkciójával kapcsolatban. Szerinte arra van szükség, hogy több ilyen levél és petíció szülessen a média nyilvánosságával együtt. Amint azt említette, ha sok a „hiszti”, akkor nem fognak mellettünk elmenni. Neki is az volt a véleménye, ostorozva a jelenlevőket, hogy hibáztak azok, akik delegáltak kurátorjelölteket, hiszen összefogással, ha nemet mondtak volna, most komolyabban venné őket a minisztérium, és nem tartanának itt.

Kukorelly Endre meglátása az erődemonstrációra az volna, ha összefognának a különböző szakmai és művészeti területek, vagyis amint azt előadta: „Irodalmároknak meg a színészeknek meg a balettosoknak és a kőfaragóknak össze kellene állni együtt érvényesíteni az érdekeiket. Egy ilyen összefogás nélkül nem leszünk elég erősek.” Katával együtt úgy gondolják, hogy hosszú távon ebben az összefogásban a pedagógusok együtt működésére is szükség van. Hiszen a kortárs irodalom ha az oktatáson keresztül fejthetne ki hatást nagy lendülettel bírna az irodalmi élet tekintetében. Ezen összefogások nélkül szerinte nehéz lesz előrehaladni.

(A rossz házasságra is szükség van, de orvosolni kell azt egy szeretővel)

Mészáros Sándor (Szépírók Társasága) helyesbítette az Urfi Péter által szerinte elértett szavait, hiszen véleménye szerint sem csak úgy lemondani kell a szakmai díjakról, hanem a jelen helyzetből adódik egy probléma, amit orvosolni kell. Csak az lenne a cél, hogy két lábon is lehessen állni, ha az állami finanszírozás mellett magánmecenatúrát is létre lehetne hozni. Nyilvánvalónak látja ugyanakkor, hogy kicsi a piac, tehát szükség van mindenképpen az állami támogatásra. Ami a szakmai bizottság jelöltjeit illeti, elmagyarázta, hogy olyan rövid idő állt rendelkezésre, hogy a szervezeten belül is nehéz volt megbeszélni a teendőket, nemhogy még együttes döntés alapján visszautasíthatták volna a minisztérium felkérését.

Varga Betti  szerint a mecenatúra kérdése fontos, de leginkább az, hogy mennyire vesznek minket komolyan. Ez is úgy érhető el, ha nem külön-külön, nem is feltétlenül teljesen egységesen, de a felmutatásoknak együttes erejével történik. Elavult meglátása szerint is, hogy saját kis díjakat alakítanak ki. Ha látható és felismerhető, a mecenatúra érdeklődését is felkeltheti. Szerinte volt értelme a nyílt levelezésnek, de egy másféle hozzáállásra is szükség lesz.

Rácz Péter szerint mivel a szervezetek lobbiereje nulla, mecenatúráról beszélni utópia, hiszen „az újságba sem tudunk bekerülni”. Többekkel együtt ő is azon a véleményen volt, hogy egy ilyen botrányos felkérést csak visszautasítani lehetett volna. Úgy látja, hogy egy olyan díjat volna jó alapítani, ami mögé az összes írószervezet fel tudna állni. Schein Gábor konkrét javaslatokat tett a szervezetek jövőbeni közös együttműködésére. Szerinte ésszerű lenne az állammal összefüggő döntésben azt megelőzően konzultálni egymással, másrészt, ha évről évre felmerül a jelölés kérdése, válasszák ki jelöltjeiket már sokkalta korábban. Emellett meg lehetne próbálni egy önálló díjat is megalapítani.

Majdnem három óra eltelte után Gaborják Ádám (JAK) bezárta az Irodalmi Fórum első megbeszélését, emellett mindenki figyelmébe ajánlotta a JAK által hat pontba szedett összefoglalóját, melyben a fórum általuk leginkább érvényesnek tartott, a párbeszédet elősegítő tételei olvashatók.

Fotók: Polgár András