Ilyen volt Slash Budapesten

Kellemes embermennyiség gyűlt össze a hatalmas, Slash-logóval ellátott aréna színpadánál pár perccel a kezdés előtt. Még Queens of the Stone Age szólt a hangfalakból, majd a következő várakoztató szám félbeszakításával jött is a rövid intro, melyben egy hang feltette a költői kérdést: készen állunk-e a rock and rollra? Aztán mindenféle komolyabb bevonulási ceremóniától mentesen megérkeztek a főszereplők.

Slash-ék a Halo című számmal kezdtek, és már az első másodperceknél tiszta vizet öntöttek a pohárba: itt bizony mindenféle sztárallűrök nélküli koncertet fogunk kapni, mindent alárendelve a zenének. A zenekar összes tagja kisujjból kirázott lazasággal játszott, mintha csak a próbateremben gyakorolnának. Szembetűnő volt, hogy Slash nem akart több lenni a színpadon, mint szimplán egy rockbanda gitárosa, olyannyira, hogy a negyedik számként feltűnő Back from Cali-ig kifejezetten Miles Kennedy és a másik két gitáros mögé bújva pengetett. Persze félreértés ne essék, a program előrehaladtával a kalapos gitáros természetesen főszereplőjévé vált a show-nak, hiszen az este mégiscsak róla szólt!

Ki másról? A kérdés fontosabb, mint gondolnánk, a válasz pedig: hát Miles Kennedyről! Slash hosszú ideig kereste a megfelelő énekest maga mellé és élőben derült ki igazán, hogy miért ő lett a banda frontembere. A koncert első órájában szinte minden dal elhangzott az Apocalyptic Love-ról, és ő pontosan úgy énekelte el azokat élőben, mint ahogyan a stúdiófelvételeken hallhatjuk, emellett a hosszú hajú énekes játszi könnyedséggel töltötte meg a dalokat laza vagánysággal, máskor pedig érzelemmel. A színpadon persze sokat kontaktolt Slash-sel, volt itt együtt gitározás, egymásra mosolygás, táncolás, minden, ami a jó hangulathoz kell, szemmel láthatóan élvezettel játszottak. A közönség felé Miles Kennedy intézett egy-egy mondatot – maga Slash pedig csak a koncert végén örvendeztette meg a közönséget egy elköszönéssel, duma helyett tehát a zenéjé volt a főszerep.

Túllépve a koncert felén elhangzott egy-két dal az első albumról is – többek között a Doctor Alibi, Todd Kerns basszusgitáros előadásában, aki meglepően jól hozta a tracket, ahhoz képest, hogy ezt eredetileg Lemmy (Motörhead) énekli – és hallhattuk a friss klipes Anastasiát is, ami egészen kiemelkedő volt, már csak azért is, mert a szám szinte önmaga egy gitárszóló.

Az utolsó félórában kis túlzással mondhatjuk, hogy nem is a Slash and Miles Kennedy and the Conspirators volt a színpadon, hanem a „2013-as Guns & Roses”, a fináléban ugyanis minden rocktörténelmi darab elhangzott, volt Sweet Child O’ Mine, ami után egy percre lement a zenekar, aztán jött a ráadás, aminek az utolsó két száma a Welcome To The Jungle és a Paradise City volt.

Utóbbi számduó közben eluralkodott az ünnepi feeling a nézőtéren, az idősebb korosztálynak nosztalgiázós-fejrázós, a fiatal generációnak pedig szemmel láthatóan katarzisszerű élmény volt elrepülni a „Paradicsom Városba”, ahol tényleg nagyon csinosak voltak a lányok, és még konfetti is esett!