”Kár, hogy a régi jó dolgokból semmi sem maradt” – így nyitja és zárja Szekeres András frontember sorban 10. nagylemezük Lótetű című dalát. Ő talán így gondolja, de maga a lemez rácáfol erre – mennyiség helyett inkább a minőség jellemzi a kilenc új dalt. Ne várjunk csodákat, egyik számtól sem esünk le a székről, de van bennük sok rock & roll és dallamosság, itt-ott némi lágyság: tehát a megszokott Junkies-formulát hallhatjuk. Az előző lemez, a Degeneráció után a zenekaron belül egyébként történtek változások; a dobok mögött Keresztes Viktor ül, és állandó tagként csatlakozott hozzájuk a gitáros Sajti Levente is.

Ha mérlegre pakolnánk a dalokat, az első négy egyértelműen lenyomná a többit. A Nincs Pardont pl. már a lemez megjelenése előtt megszerettük – a Zöld Pardon-búcsúztató dal velejéig sláger, de nem a megszokott alapanyagokból áll. A verse-ek Slash-szerű gitárjátéka, az erős hard rock zúzás egy pop-rock refrénbe megy át, ami alapesetben nem előnyös párosítás, de itt nagyon jól működik.

A Szerelmedtől lettem ilyen című az előbbihez hasonló, refrénközpontú sláger. Kellő keserűséggel énekli meg a szerelem rosszabbik oldalát, így megkockáztatom még annak is elmegy tőle a kedve, aki még sosem érezte.

A Kisherceg koncepciójában nagyon hasonlít a Nincs Pardonra, agresszív húrtépésből lép át a dallamos refrénbe. Nem lopja be magát annyira a szívünkbe, mint elődje, de nagyon erős nóta, egy kiemelkedő sorral: “Bánj úgy velem, mint egy beteggel” – itt szöveg és zene egyszerre válik disszonánssá, még jobban felerősítve az elcseszett szerelmesdal hangulatot.

A kicsit boldog, kicsit merengős Gyűlölöm ezt a dalt zárja a lemez első, mondhatni hibátlan felét. Itt következik a mérleg gyengébbik oldala, ahol már kicsit köhögnek a dalok. Mondjuk ki: nem lettek ezek annyira eltalálva, ettől még persze nem feltétlenül pocsékok, de egy biztos, meg sem közelítik meg az előzőek minőségét.

Ha már fentebb csalódtunk a szerelemben, nem kell mást tenni, mint simán Szarni a világra.
Mostanában egyre többször köszönnek vissza az előző évek trendjei a mai trendekben, így a Junkies is becsempészett egy ismerősen csengő rock & roll dallamot a fent említett dal refrénjébe, buzdítván minket arra, hogy lazán köpjünk egy jó nagyot a földgolyóra. Talán megérdemelné, hogy az előző dalok mellé soroljuk.
Komolytalan marad a hangulat a Frizuránál is, melyben nagyjából szerint annyi a lényeg, hogy nagyon fontos, hogy a focizásban ne zavarjon a hajunk… Esetleg ez is a minden mindegy életérzést erősítené?

A gyengébbik oldalon egy kakukktojást is találunk: a Halloween című, angol nyelvű dalt, a basszusgitáros Riki Church előadásában. A Nincs pardon után ez a lemez egyik gyöngyszeme, súlyos riffekkel, faszán elborult szövegvilággal. A megszokott formula itt eltűnik, Church ugyanis megmutatja, hogy milyen az ő világa a Junkieson kívül.

A lemez végére pakolt Világvége eljátszik a maja jóslat gondolatával. A jól sikerült kísérőzene ugyan megérdemelt volna egy átgondoltabb szöveget (vagy egy kevésbé klisés témát), de ezt nem kapjuk meg. Mégis készült hozzá klip is, ami nagyon hangulatos, de talán egy másik dal jobban megérdemelte volna…

Annak ellenére, hogy van pár dolog, ami többé, de inkább kevéssé sikerült a Mi van veled? Semmi? –n, a lemez nagyon is élvezhető elegyet alkot. Megfontolt, egyszerre laza és precíz munka, kellően konkrét, nem beszél mellé, és egyértelműen a javára vált, hogy (mondjuk) tizennégy dal helyett csupán kilenc, jól megicsnált nóta került rá.