Molnár Illés Hüllők és izzók című első kötetének bemutatóját láthattuk január 29-én, kedden. Az esemény alkalmából rendkívül sokan összegyűltünk. A Kazimír emeleti rendezvényterme teljesen megtelt az érdeklődőkkel. Mikor Borbáth Péter, a FISZ Könyvek sorozatszerkesztője kiállt, hogy felkonferálja az fellépőket, a tömeg elcsendesedett. Igyekeztünk minél közelebb nyomulni az egy asztalból és két székből rögtönzött színpadhoz, ahol nemsokára helyet foglalt az est főszereplője, Molnár Illés és Németh Zoltán költő, egyetemi oktató.

Németh Zoltán nagyon pozitívan értékelte a kötetet. Kijelentette, hogy a Hüllők és izzók az év egyik legjobb olvasmányélményét jelentette számára. A kötet rövid bemutatása során kifejtette, hogy a versekből egy mindent átfogó filozófiai elképzelés rajzolódik ki, mely már a komplett világmagyarázatként felfogható címben is kifejezésre jut. A hüllők megtestesítik az ember előtti és az ember alatti szférát, a természetet, az izzók pedig az emberiség alkotta, de az emberiséget bizonyos értelemben meghaladó, esetleg túlélő gépesített világot. Mindkettő fenyegetést, veszélyt jelent a versek kiszolgáltatott, számkivetett beszélője számára, aki mintegy a civilizáció pusztulása után egy kultúrtáj romjai felett szólal meg az utolsó, sok tekintetben már állati tulajdonságokat felmutató emberként, egy halhatatlan, magányos létezőként. A három ciklusba (Vaktérkép, Hüllők, Izzók) rendezett versek Németh Zoltán felfogásában személyes létünk katartikus megéléséhez segítenek hozzá. A kötetet a kortárs magyar költészet Borbély Szilárd, Kemény István, Szijj Ferenc, Csobánka Zsuzsa, Krusovszky Dénes és Bajtai András alkotta vonulatában helyezi el, és felfedezett benne rokon vonásokat Pilinszky János és József Attila költészetével is.

Németh a rövid bemutató után Molnár Illést faggatta saját költészetéről. Molnárt néha zavarba hozták a kérdések, félig-meddig kitért a válaszadás elől, mondván, hogy túlságosan „benne van” a műveiben ahhoz, hogy beszélni tudjon róluk. Évek óta ír költeményeket, de tavaly, amikor a Hüllők és izzók darabjainak alkotásához fogott, régi szövegeit kidobta, és teljesen újrakezdte a versírást. A prózaírók szokásos gyakorlatát követve napi rendszerességgel, minden reggel dolgozott a szövegein. Korábban sokat olvasott a kortársaktól, kritikái, recenziói is megjelentek róluk, de ekkor úgy érezte, hogy ezek túlságosan befolyásolják költészetét. Nem akart „epigonkodni”, igyekezett minden külső hatást kizárva írni, ezért egy időre félretette az élő költők műveit. Nem akart aktuális témákkal sem foglalkozni, „romlandó” közéleti versek írójává válni, hanem arra törekedett, hogy maradandót, általános érvényűt alkosson. Talán ezért, valamint mert igyekezett minden akadályt eltávolítani a belőle ösztönszerűen folyó gondolatok elől, alakult ki verseinek ez a fent vázolt kietlen, apokaliptikus tája. Szintén fontos számára, hogy a vers ne legyen rögtön megfejthető, hanem továbbgondolásra sarkallja az olvasót. Elsősorban kérdéseket tegyen fel, ne pedig magyarázzon.

A kötet darabjaiban gyakran felmerül a nyelv kérdése, elsősorban azt illetően, hogy vajon mennyiben lehetséges bármit is kifejezni a nyelv által: „akárhogy csapkodsz a nyelveddel, a jelentést végül a botlások szegmensei adják” (6. oldal). A költő szerint ez nemcsak a hüllők tevékenységére utal, ahogy a nyelvükkel csapkodva szaglásznak, hanem az emberi beszédre is, így ez a kép egyszerre metaforája egy ember „alatti” (a hüllők szaglása), egy emberi (beszéd) és egy ember „feletti” (költészet) tevékenységnek. Másik gyakori téma a test – ez, saját bevallása szerint, elsősorban mint egy „fekete doboz, amin keresztül az ingerek nyelvivé lesznek” érdekli a költőt.

A beszélgetés után rövid szünet következett, majd Deli Eszter Kingának, a borító rajzolójának kiállítását nyitotta meg Földy Lilla. A változatos technikákkal dolgozó művész a versek hangulatát, témáit adta vissza a képeken, melyeket még két hétig tekinthet meg a közönség a Kazimírban.

Képek: Polgár András