Két fiatal szerelmes sétál a parkban. Leülnek egy padra, csókolóznak, ölelkeznek, majd hazamennek, szeretkeznek, gyermeket nemzenek, s egymás boldog társaságában élnek tovább. Csodálatos idill, már-már túl egyszerű, túlságosan is szép. Schopenhaueri fordításban a jelenet egészen másként fest: a két fiatal csupán eszköz, egy láthatatlan, még létnélküli harmadik megtestesült akarata, amely mintegy „magát igenli”, létre akar jönni, mindenáron. Innen nézve már nem is e „két elem” idillikus találkozásán, hanem csupán az összeütközésen van a hangsúly. Az érzelmek nem számítanak. Az ütközés bármin, akár gyűlöleten, haragon is alapulhat: a lényeg, hogy (Gárdonyi után) az a bizonyos hatalmas harmadik létre akar jönni, létre kell jönnie, hiszen a körülmények csak ezt az utat hagyják szabadon.

A XX. század e „hatalmas” akarata Izrael állam kínkeserves létrejötte, amely egyrészt az európai, a nyugati világ normáihoz való önkéntes igazódás próbájából, másrészt annak tragédiákba fulladó kudarcaiból született meg. A zsidó szegregáció ütközése Európa nemzeteinek egyre erősödő, vad nacionalizmusával valahol a XIX. és a XX. század egymásba folyásánál előhívott először egy romantikus víziót az „új régi államról”, majd ezt követte a betelepülés, az építés, s harcok megszámlálhatatlan sora, egyszóval a megélés, amely már rokonságot sem mutatott a kezdeti cionista mozgalom „nemzeti otthon” látomásával. Az ígéret ellentmondott a beteljesülésnek.

Arthur Koestler a zsidó állam születéséről szóló, angolul írt könyvét 1949-ben adták ki először New Yorkban. 1948 nyarán kezdte papírra vetni gondolatait és megállapításait Tel-Avivban, miután harminc év munkája, küzdelmei, vérontásai és polgárháborúja után ez év május 14-én kikiáltották a független és szabad Izrael államot.

A Noran Libro révén végre magyarul is olvasható Koestler az objektivitás álcájába bújtatott „személyes” könyve a zsidó állam megszületéséről, amelynek ellentmondásos története a XX. század egyfajta történelmi közös nevezője, az elképzelések, a tettek és az irányok következményeinek találkozási pontja. Egy állam, amely a XX. század előtti évszázadokban is némán létezett a Közel-Keleten, s amely állam újjáépítésének a történetéből visszavezethető az európai történelem, s különösen a XX. század története. Eme történelmi gócpontként való létezés meséje egyben az öreg kontinens meséje, amely mintegy kiszakította magából ezt a „hatalmas akaratot”.

„Izrael tehát a történelem furcsasága” – kezdi Koestler, kijelölve mintegy alapkoncepcióját, mely szerint a Közel-Keleten kialakuló zsidó állam az európai történelem sűrített összefoglalója. A Budapesten született író a hagyományos történelemtudomány közönyösségével szemben nem az úgynevezett tényekre, hanem a cselekedetek és döntések irracionalitására hívja fel a figyelmet, kiemelve, hogy a történéseket nem az előrelátás és mérlegelés józansága irányítja. „A helyzet az, hogy Izrael – s általában a zsidók – sorsát legalább annyira lélektani tényezők, mint politikai és gazdasági erők határozták meg.” (31) A pszichológia felőli történelem-megközelítés a közönyt feloldva a folytonosságra hívja fel a figyelmet. A történelmi felelősség nem csupán az azt alakítók „privilégiuma”, hanem – a Koestler ajánlotta, pszichológiai történelemfelfogás folytonosság fogalma révén – az utókoré egyaránt. Mely módszerrel akarja az egyén megismerni a múltat (ha egyáltalán hajlandó erre): a közöny vagy a folytonosság útján? A felelősség elvét képviselve? „… az objektivitás … a kiegyensúlyozott érzelmek állapota”.

A zsidó önismeret Koestler által bemutatott képe azt erősíti, hogy a valahol, valakikkel való létezés nem elsősorban faji alapú. A kapcsolatok rendszere nem a fajt írják le, hanem az emberi természetet. Európa nacionalizmusai és a zsidó cionozmus Koestler szerint ezért vezettek tragédiákhoz: az univerzalitást kiiktatva az ember a létezést a faj sovány határaira szűkítette, ahonnan nézve a másik csakis ellenség lehet.

Az Ígéret és beteljesedés három nagyobb fejezetre tagolódik, ám az ezeken belüli szakaszok, s a néhol oldalakként jelentkező alfejezetek kissé zavaróak lehetnek kezdetben, de idő után hozzá lehet szokni a könyv szerkezetéhez. Sajátos felosztás, amely jól tükrözi a Koestler egyéb műveire is jellemző rendre, rendszerre való törekvést, valamint azt a tudósítói magatartást és stílust, amely nemcsak a dokumentarista jellegű műveit, de regényeit is jellemzi.

Az első könyv (Háttér) Izrael újkori történetének összefoglalására tesz kísérletet, kezdve a tízes évek végén kezdődő betelepülésekkel, a kihasználatlan arab talaj megszelídítésével (alija). A kezdet, melyet még fűtött a Theodor Herzl-féle cionista mozgalom és az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozat romantikája. E „misztikus vonzódást az ősi hazához” eleinte nem is táplálhatta más: a Paradicsomba való visszatérés eltörölhetetlen reménye volt olyan kitartó, hogy a zsidó önazonosság nem olvadt fel a csaknem kétezer évig tartó „otthontalanság” során. Ám a „történelem romantikus síkjáról” hamar le kellett térnie az alakuló államnak: Izrael újjáalakításának madártávlatból kémlelő szempárja a földre szállt, ahol végre szemtől szemben állt az eljövendő nehézségek végtelennek látszó sorozatával, többek között a nem épp vendégszerető arab népekkel. Az „ötszázezer zsidó jelenléte Palesztinában immár nem politikai elmélet volt, hanem gyakorlati tény”. (38) A gyakorlat azonban nem a romantikus elképzelések illúzióját szolgálta ki. Nem ezek írták meg az új állam kialakulásának történetét, hanem a sorozatos diplomáciai baklövések, vérengzések és háborúk. Az új Izrael meséje a harmincas évek közepétől a majd tíz évig tartó, Európából. Az üldözések elől menekülő honfitársak kiutasításának, az illegális bevándorlásoknak, a kis halálhajóknak, az önvédelem céljából létrehozott katonai csoportnak, a Hagana-nak, az arab nacionalizmusok veszettségének, a létrejövő zsidó terrorszervezeteknek (Irgun, Lehi, Stern-csoport), a területen rendet fenntartó Brit Királysággal való kapcsolat megromlásának a meséje is egyben.

A második könyv fejezetei (Közelről) jórészt a személyes élményeken és látottakon alapulnak. A naplószerű leírások már nem tartják a távolságot, ami a Háttér történetének megírásához elengedhetetlen volt. Érzékeny képek egy fiatal, de látszatra elfáradt és vén országról, ahol „mindenki tudatában van annak, hogy egy fordított Pompeiben él. Tudják, hogy a történelem lávatengerében mozognak, s minden, ami velük történik, megmarad az örökkévalóságnak.” (229)

A harmadik nagy egység, a Távlatok Izrael lehetséges jövőképeivel, főként az újonnan megalakult politikai pártokkal és elképzeléseivel foglalkozik. Mindezt, persze, a negyvenes évek végi állapotokból kikövetkeztetve, s hangsúlyozva Izrael határhelyzetét két ideológiailag teljesen eltérő világ között. Mind a nyugati „modernség”, mind pedig a keleti szocializmus mostohán bánt az otthonát kereső, majd azt megtaláló néppel. A hatalmas harmadik válságos, s egyben kitüntetett helyzete: a hatalmas akarat, a zsidóság, amely valósággá akart válni, s amely elkerülhetetlen valósággá is vált.

Ungvári Tamás a kötethez írt utószavában a zsidóság történetét a huszadik század uralkodó narratívájának nevezi. Koestler is hasonlóan gondolkodhatott: nem egy egyszerű születést bemutatni, hanem leírni a megfogantatás és a vajúdás komplex történetét, sugallva ezzel az Európa egyes országaira olyannyira jellemző én-központúság illúzió voltát, a befelé fordulás makacsságának veszélyeit. Koestler – zsidó származása ellenére – kritikával illeti a zsidóságot, jórészt a már említett „nemzeti egoizmus”, a csőlátás és a sok mindent gátoló kulturális klausztrofóbia miatt. Nem a gyűlölet hangja ez, sokkal inkább a kívülről szemlélő, örök idegen félelme és féltése.

Arthur Koestler, Ígéret és beteljesedés – A zsidó állam születésének története, Noran Libro, 2011, 394 o., 3800 Ft