„…a művészeti nevelés legalább annyira fontos, mint a logikus gondolkodásra tanítás, hogy mindenki a saját életét élő, boldog ember legyen…”

Nagy öröm számomra, amikor sokféle rendszert, világot megélt emberrel találkozhatok. Ilyen volt Keresztúri Józseffel az „Ab esse ad posse” – a létezőből a lehetségesbe – a jövő iskolájáért alapítvány kuratóriumi elnökével, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola igazgatójával – folytatott beszélgetésem is.

Fekete Anikó: Hogy kerültél kapcsolatba a diákszínjátszással?

Keresztúri József: Makón születtem, és Hódmezővásárhelyen voltam középiskolás. Ott Csaba Etelka tanárnő indított a Szántó Kovács János Kollégiumban színjátszókört. Ez az a kollégium, amit Németh László Cseresznyés című drámájának jogdíjából hoztak létre tehetséges tanyasi gyerekeknek a két világháború között. Az első darab, amiben szerepeltem, Heltai Jenő A néma leventéje volt (Beppo voltam fehér harisnyanadrágban és török bugyogóban). Úgy tettük a dolgunkat, ahogy akkoriban a diákszínjátszó csoportok zöme: darabot választ egy tanár, az ő személyiségén keresztül ezt megszeretjük és végrehajtjuk. Ez számomra a találkozás és az érzelmi kötődés volt. Az életemre ható első igazi szakmai élmény az volt, amikor a kollégiumban vendégszerepelt a szentesi Horváth Mihály Gimnázium csapata, Bácsai Miska bácsi vezetésével. Megjelent egy csoport, akik nem darabot választottak, és nem vettek fel török bugyogót, hanem fekete-fehérben játszottak és jól szerkesztett formában feleseltek egymással. Mind egyforma, mégis mind különleges karakter volt a színpadon. Népi csúfolókból erotikus szerelmes témában állítottak össze műsorokat („Férjhő kéne mönni, Meg kén házasonni, Álljon félre, aki házas”). Akkor láttam, milyen csodát lehet művelni saját testünkből, saját hangunkból anélkül, hogy a professzionális színházművészetet utánoznánk.

Mennyi ideig foglalkoztál diákszínjátszó rendezéssel?

Akkor kezdtem el, amikor a Vörösmarty Gimnáziumba kerültem. Kis kerülővel. Huszonévesen a Művelődési Minisztérium Színházi Osztályán dolgoztam. Később – beleunva a hivatali létbe – elkezdtem tanári állást keresni, és véletlenül a Vörösmartyba vetett a sors. Akkor derült ki, hogy ez egy dráma tagozatos iskola, amikor már ott voltam. Egy év alatt Sugár Rózsa tanárnő, aki a tagozat egyik alapítója volt Sík Csabáné Kinszki Judit mellett, átadta az egyik induló osztályát. A dráma tagozaton összetett személyiségfejlesztésre használtuk a drámázást, azonkívül, hogy rengeteg műveltségi anyagot, tárgyi tudást is átadtunk. Inkább képességfejlesztés volt ez, mint elméleti képzés, de voltak elméleti, történeti tárgyak is.

Akkoriban ez már dráma tagozat volt…

Igen, a dráma tagozatokat még Várkonyi Zoltán kezdeményezésére (a Színművészeti Főiskola rektora volt) hozták létre. Két iskolában indult meg a kísérletezés: az egyik a szentesi Horváth Mihály Gimnázium volt, amiről már beszéltem; a másik pedig a főiskola melletti Madách Gimnázium, ahol már szintén voltak hagyományai az amatőr diákszínjátszásnak. Egy év után kapcsolódott be a szintén közel eső Vörösmarty Gimnázium is. Akkor kerültem ide, amikor már 10 éve tartott ez a játék (egyébként hivatalosan irodalmi-drámai fakultációnak hívták). Azt hiszem, a személyiségem ahhoz volt jó (amikor Sík Csabáné ebből sajnos kivált), hogy átvettem és megpróbáltam ebben logikát és rendet találni. Kiépült egy teljes tantárgystruktúra: elméleti, gyakorlati tárgyak, csoportbontások, egymásra épülések, képességfejlesztés és karrierlehetőségek összekapcsolása. Csodás évtizedeket éltünk meg, gyakorlatilag a csapból is mi folytunk. Nagy szerencsénk volt, hogy ránk talált a média. Az akkori médiának azon szelete, amelyik igényes, tartalmas, ifjúsági, művészeti témákban gondolkodott. Volt olyan érettségiző osztályom, akiknél a gálaműsorba beleraktunk egy nosztalgiablokkot: összevágtunk félperces montázsokat azokból a TV-s helyzetekből, amikben szerepeltünk a négy év alatt. A kreativitás világbajnokság megnyerésével is összefüggött, hogy elhíresültünk, önálló műsort is kaptunk. Te kisgyerek lehettél még akkor, Anikó, kéthetente ment akkor a Gubancok, avagy Csíntalan nyelvcsínytan címmel TV-műsorunk a magyar televízió egyes csatornáján. Nagyon sokan nézték, ugyanis tehetséges, nagyon jó humorú gyerekek dolgoztak benne, és különböző aktuális élethelyzeteket modelleztünk. Utána leültünk, megbeszéltük, hogy működött ez nyelvileg, kommunikációban, stb. Alapvetően improvizatív technikákkal dolgoztunk. Tehát kéthetente a Vörösmarty Mihály Gimnázium ott volt az egész ország előtt. Ez óriási reklám volt akkor.
Visszatérve a kérdésedre: ebbe ágyazódik az amatőr rendezői, diákszínjátszó rendezői indulásom. De amit mi csinálunk, az több, mint a szűken értelmezett diákszínjátszás: személyiségfejlesztés, képességfejlesztés, műveltségátadás, közösségteremtés, kreativitásfejlesztés, egy komplex oktatási program, s mivel a drámapedagógia és a színházművészet eszköztárát használjuk hozzá, törvényszerűen torkollik abba, hogy színházat kell csinálni. Mert nem lehet úgy a színház eszközeivel fejlesztgetni, hogy végül ne akarjanak a folyamat alanyai gyümölcsöt szüretelni. Gyerekek, tanárok egyaránt. Már akkor is előadás-centrikus volt a tagozat, amikor a VMG-be érkeztem. Sokkal inkább, amit a drámapedagógiáról ismertek az országban, ami inkább egy különleges módszertani megközelítés. Nálunk meg előbb vagy utóbb színház lett belőle. Olykor hamar, olykor nem jó kezekben is. Én a kettő között voltam. Igyekeztem határt szabni annak, hogy azért nem kell rögtön színházat csinálni, amikor még nem vagyunk erre felkészülve, másrészt a színházi rendezői tehetségem is valahol félúton lehet. Az elmúlt 30 évben mindegyikre volt példa: van, aki nem igazán értett hozzá, és akadtak olyanok is, akik aztán a professzionális színházi élet elismert alkotói lettek, pl. Perényi Balázs, Pap Gábor, Vidovszky György, és még sorolhatnám a kiváló kollégákat.

Manapság a diákszínjátszás elterjedt tevékenység. Ezekből az elhintett csírákból egész hatalmas fa kerekedett szerintem. Hagyományos szakkör formájában is megjelentek műhelyek a művészeti iskolák mellett. Nem biztos, hogy jobb egyik a másikhoz képest, de valami miatt mégiscsak megindult az igény arra, hogy strukturáltabb módon alapfokú művészetoktatás induljon…

Az derült ki, hogy a társadalmi igény sokkal nagyobb annál, mint hogy néhány drámatagozatos iskola létezik. Vagy működik néhány intézmény, ahol van egy-két megszállott magyartanár, aki színjátszó műhelyt csinál. Ez a társadalmi igény aztán beletorkollott egy olyan oktatási reformfolyamatba is, ahol volt lehetőség a változtatásra. Ilyen volt az, amikor létrehozhattuk az első alapfokú művészeti iskolákat, az első színjáték tanszakokat. Hisz tudjuk, hogy a mi gyerekkorunkban Kodálynak köszönhetően még csak zeneiskolák voltak. Kidolgoztuk a követelményeket, struktúrákat, tartalmakat. Az elsők között voltunk, akik megalakultunk. Kaposi Jóskával egy nyári szünetünk ment rá, amikor létrehoztuk a Keleti István Művészeti Iskolát (KiMi), mely jelenleg 7 tagozattal működik: Ady Endre Gimnázium (Debrecen), Horváth Mihály Gimnázium (Szentes), Kazinczy Ferenc Gimnázium (Győr), Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola (Budapest), Vörösmarty Mihály Gimnázium (Budapest), Weöres Sándor Gimnázium (Budapest), Zrínyi Ilona Gimnázium (Miskolc); valamint az érettségi utáni OKJ-s szakképzés. Jelenleg fenntartója vagyok az iskolának, amely országos hálózatként működik. Úgy gondoltuk, és ekkor már országosan sokak szintén, hogy a művészeti nevelés legalább annyira fontos a pedagógiai folyamatban, mint amennyire fontosnak tartotta Comenius. Nem a spanyolviaszt találtuk föl, hanem rácsatlakoztunk egy teljesen normális gondolatra. Comenius azt írja egy helyütt, hogy „mindenkit, akit a közéletbe küldünk, rövid idő alatt fel kell készítenünk arra, hogy minden, amit a közéletben csinálunk, az olyan, mint a színház.” És ez így van. Itt nemcsak a politikusra gondolok (valószínűleg ő sem erre gondolt), hanem például a közösségi életben, ahol értelmiségi vagy, ahol tanító vagy, orvos vagy; tehát arra készítsen fel az iskola, hogy a közösséget fáklyalánggal világítsuk, szolgáljuk. Évszázadokon keresztül vaskos kötetekre valóan gyűltek össze az iskoladrámák, amit hitbéli erősítésre, a műveltség megszerzésére, a tudás elmélyítésére használtak. Csíksomlyón szerzetes tanárok írták a passiókat, amit a Mária-napi búcsún aztán bemutattak a diákok. A nemzeti dráma megteremtésén munkálkodó tehetséges költőink is azt gondolták, hogy ez alkalmas arra, hogy diákokkal is műveljük, gondoljunk csak Csokonai Karnyónéjára. Ha végignézzük az oktatás honi történetét, egy óriási ívet látunk. A szépre és harmóniára törekvés részeként mindig ott volt az oktatásban az a gondolatcsíra, hogy a művészeti nevelés legalább annyira fontos, mint a logikus gondolkodásra tanítás, hogy mindenki a saját életét élő, boldog ember legyen.
Néha a televízióban csillogó szemmel hallgatom azokat a híres természettudósokat, agysebészeket, akiket mint csodálatos egyéniségeket mutatnak be. Szinte mind kivétel nélkül elmondja, hogy táncolt, muzsikált, vagy színjátszott. És fontosnak tartja kiemelni, hogy azért lett jó szakember, mert ezek a tevékenységek mind meghatározták az életét, illetve azok az emberek is, akiktől mindezt tanulta.

Azok a diákok, akik alapfokú művészeti képzésben vesznek részt, milyen motivációkkal érkeznek hozzátok? A szüleik úgy íratják be őket, hogy „neveljétek a gyerekem”, vagy kifejezetten színházi irányultsággal, tervekkel érkeznek?

Van olyan merítés, aki fiatalos, romantikus lélekkel színész akar lenni, vagy egyszerűen csak sztárnak készül, de mindegyik mögött ott van az „önmagam felmutatásának” vágya. Úgy gondolom, ez egészséges háttér. Mert akiben ez nincs meg, az semmilyen téren nem fog rendesen boldogulni. Nem a beteges exhibicióra gondolok, de azért azzal rokon, csak fokozati és minőségi különbség van közte. Önmaga megfogalmazása, megismerése, megtalálása, valódi társas kommunikáció létrehozása a cél, és ezekben a folyamatokban, amikor pl. szerepben modellizálunk szituációkat, azt a valódi emberi kapcsolatainkban is tudjuk majd használni. A drámapedagógiának is az a lényege, hogy kicsiben, tét nélkül, bőrön át megtapasztalva tudunk kipróbálni valós élethelyzeteket, és állást foglalni, dönteni, és fölkészülni az igazi szituációra, amikor már tétje is lesz. Ez az egyik. Úgy gondolom, a szülők egy része tudatosan ezért küldi a gyerekét. A másik pedig az az elgondolás, hogy a gyerek értelmesen töltse a szabadidejét. Normális társaságban legyen, értékes szakmai felügyelettel, vagyis fejlődjön is közben. Ez ugyanolyan, mint mikor a sportkört, vagy az énekkart ajánlja a szülő a gyermeke figyelmébe.

A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola igazgatója vagy már jó pár éve. Tudom, hogy elindult a színész II. szakképzés is – magam is tapasztaltam. Mi volt a továbbfejlesztés célja? Hogy függ össze a két képzés ebben az iskolában?

A középiskolai diákszínjátszásnak alapvetően nem célja, hogy színészeket neveljünk. A drámatagozatoknak sem célja. Általános személyiségfejlesztésről, az értelmiségivé válás támogatásáról, nyitott személyiségű, kreatív, jól kommunikáló gyerekek neveléséről van szó. A színészképzés azonban egy professzionális dolog. Az nem amatőr ügy. De ez a kettő – nem véletlenül fogalmaztad meg így – szorosan összefügghet. Ugyanis a gyerekek egy része megy mindenfelé. Amikor beadtam az igazgatói pályázatomat, azt a játékot találtam ki, hogy minden osztályomból írjon valaki egy pár soros ajánlást. Tudatosan válogattam össze, hogy kit kértem meg: egy patológus rezidens orvost, egy könyvkiadó igazgatót, a színház.hu kitalálóját, egy drámapedagógus kollégát, egy TV-s személyiséget és egy színművészt. Mindegyik tanítványom volt, mindegyiknek osztályfőnöke, drámatanára voltam. A gyerekek nagyjából elsőben már látják, hogy jó közegbe kerültek, nagyon jól érzik magukat, boldogan vesznek részt a Shakespeare-előadásokban, a görög tragédiákban, vagy a Csongor és Tündében, – ezek rendezéseim voltak, pár a sok közül –, de nagyon hamar tudja, hogy ő végül nem akar színész lenni. De amit itt csinál, azt boldogan csinálja, és tudja, hogy ettől mennyivel jobban fog majd boldogulni később bármilyen civil munkában. Az már csak hab a tortán, hogy a legelhivatottabbak végül művészi pályára mennek. Ez a közeg nagyon sokat segít nekik személyiségük alakulásában. Legalábbis nem nyomorítjuk meg őket, ebből lehet merítkezni, föltöltődhetnek, hogy aztán határozottan hivatásosként akarják a pályát folytatni.
Akik a színész II-re jelentkeznek, az érettségi utáni OKJ-s képzésre, három csodálatos évet végigdolgoznak, rengeteget fejlődnek, csodálatosan kommunikáló, önmagukat élőszóban és írásban is kifejezni tudó, kreatív gondolkodású emberré válnak, megtanulnak dolgozni, feladatot határidőre 100%-osan teljesíteni. Mindezt csapatmunkában csinálják. Közben ugyanaz a tagozódás megtörténik, mint a középiskolában: van, aki mellette már bölcsészkarra jár, van, aki közben gyógypedagógusnak tanul, van, aki újságot ír, van, aki gyerekekkel kezd el foglalkozni, és ahogy végez, rögtön csoportvezető lesz például Győrött, nálatok. Csodálatos élmény elmenni egy diákszínjátszó fesztiválra és elgondolkodni azon, hogy szabad-e nekem ott zsűrizni, nem leszek-e elfogult, amikor a Nemes Nagy volt színészhallgatói egy vidéki városban kielégítenek egy óriási kulturális és pedagógiai igényt: csoportvezető-rendezőként szakképzetten foglalkoznak diákszínjátszással, drámapedagógiával. Aztán mehetek Kecskemétre, Debrecenbe, Miskolcra, sokfelé, ahol találkozom ezekkel a fiatalokkal. Magyarán ezek a diákok a három év alatt hatalmas muníciót kapnak ahhoz, hogy aztán ezt továbbvigyék valamilyen módon: közművelődési szakemberként, amatőr rendezőként, tanárként. Egyébként tömegével lesznek pedagógusok a drámatagozaton vagy színész II-n végzett diákok, és hidd el, hogy ezek a színház formanyelvét ismerő fiatalemberek sokkal sikeresebbek lesznek minden egyéb civil foglalkozásban. Ez az érettségi utáni képzés már hetedik éve működik a Nemes Nagyban. Kiváló kollégákkal dolgozhatnak a diákok. Jakob Nóra szakképzés vezető drámapedagógiára és bábjátékra tanít, Naszlady Éva színművész, Tóth Miklós, Vidovszky György, Hargitai Iván rendezők színészmesterség gyakorlatokat tartanak és kiváló előadásokat rendeznek, Pallagi Ákos, Füri Anna és Pap Gábor kreatív zenét, színházi zenét, hangképzést okít, Papp Márta művészi beszédet, Solténszky Tibor, Szabó-Székely Ármin dramaturgok és jómagam színház- és drámaelméletet, Hegedűs Réka színházi angolt, Túri György néptáncot, Tiborcz Mónika akrobatikát, Szent-Ivány Kinga, Vida Gábor, Gyevi-Bíró Eszter és Herold Eszter színpadi táncot és mozgásszínházi tréninget tanítanak, hogy csak néhányat említsek. A képzés még nem olyan nagy múltra tekint vissza, ám az itt tanulók különleges szakmai lehetőséget kaptak már többek között a Karinthy Színházban, a Bárka Színházban, a Kolibri Színházban, a Vörösmarty Színházban, televíziós és filmes munkákban, jónevű TIE-társulatokban és még folytathatnánk a sort.

Évek óta benne vagy a szakmában. Mit gondolsz, 2012-ben mi az útja ennek a tevékenységnek? Mi a funkciója a diákszínjátszásnak?

Rengeteg ballépést el lehet már kerülni. Sok következtetést le lehet vonni munkánkból. Láttátok, mi mit csinálunk rosszul, tehát rengeteget lehet tanulni. Rendkívüli módon kell harcolni azért, hogy az elfoglalt várainkat ne foglalja vissza a török. Hogy amit elértünk abban a gondolkodásmódban, amit Kodály indított el a zenei nevelés terén Magyarországon, az tovább élhessen. Ma már ez országosan mérhető eredményeket hoz: a Magyar Drámapedagógiai Társaság közreműködésével, egyetemekkel, főiskolákkal közösen (én pl. a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházi nevelés szakán és a Pannon Egyetem drámapedagógus szakirányú képzésén tanítok) ezrével képeztünk ki szakembereket, pedagógusokat, hogy az új helyzetben, új kerettantervekben, új tantárgystruktúrákban, órahálókban is helye maradjon a diákszínjátszásnak és a dráma tantárgynak olyannyira, hogy akár általánossá váljon. Az új kerettanterv – ha szűkösen is, de – lehetőséget ad arra, hogy a tantárgy megmaradjon. Ez azt is jelenti, hogy továbbra is képezni kell a pedagógusokat erre a munkára. Tehát ezt az elért eredményt meg kell tudni tartani, és ez a ti generációtok dolga lesz szerintem. A másik, hogy bármilyen válság van, bármilyen harcot kell vívni, esetleg úgy érezzük, hogy alulmaradunk, nekünk folyamatosan optimistának kell maradni. Mert csak jókedvűen lehet ezt csinálni. Ezt csak olyan ember tudja csinálni, aki élvezi, aki értelmét látja. Hinni kell abban, hogy ha Comenius megfogalmazta, és Csíksomlyón szerzetes tanárok fontosnak tartották, és Csokonai is ezzel akart bizonyítani, akkor talán van némi igazunk ebben a kérdésben, és ha valaki úgy gondolja, hogy nincs, akkor mi mosolyogva mondjuk azt, hogy „De! Van!” És bizonyítsuk be, hogy van!

A közölt fotók a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola mozgásszínházi társulatának előadásain készültek, az előadásokat Herold Eszter rendezte.