A Pál Utcai Fiúk idén 30 éve játszanak a „grundon”, gitáron, dobon, szíveken. A jubileumi évadnyitót pedig éppen évnyitóhoz alkalmasan, vörös bársonyszékes színházteremben, a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában tartották meg. Teltházzal.

Harminc év sok idő, elég arra, hogy a szakadt farmert a férfiak élire vasalt nadrágra, a nők kiskosztümre cseréljék, a boros kólát whiskey-re, az éjszakai bulizást pedig a gyerek fektetésére. Ám kellő boldogsággal töltheti el az embert, ha néhány dolog változatlan marad, például, ha ifjúkoruk kedves garázsbandája nem fúj visszavonulót az évek változásával, hanem tagjai kitartóan megmaradnak fiatalkori hősöknek. A Pál Utcai Fiúk ilyen. Vagyis, egy 21 éves szájából talán nem jelenthető ki teljes magabiztossággal – én még elő-elő veszem a szakadt farmerem –, de a koncertjeiken mindig van valami megnyugtató bennük és a közönségben. Szeretem, hogy régi baráti társaságokat látok torkuk szakadtakból énekelni, akik valószínűleg már pelenkáztak otthon egynéhányszor és reggel időre járnak dolgozni, mégis lelkesen és fiatalosan rajonganak egy zenekarért, ami az övéké volt legelőször, de ma már az enyém s a még fiatalabbaké is.

Szóval eltelt 30 élményekkel és változásokkal teli év. De most lássuk az évnyitót:
Leskovics Gábor, öltönyös „igazgató úr” a Báránnyal nyitotta meg az új PUF évadot. A MÜPA-ban játszani nemcsak a székek miatt más, ide a legtöbb zenekar teljesen más hangszereléssel, más hangszerekkel, fel-és átdolgozásokkal érkezik, több lehetőségük van mesélni a dalokról, vagy éppen koncerteken nem teljesen „életképes” számokat is eljátszhatnak.

Ilyen volt a Ha jön az álom is, amit fellépéseken amúgy ritkán adnak elő, mert ülős, „ezt mindig csak a MÜPA-ban játsszuk most már”. Míg a Visszafordulnék átdolgozásában fellelhető volt némi latinos, csörgős, táncra kényszerítő szólam, addig a Jégkirálynő „ultra hideg hangszereléssel” érkezett, téliesen csörgő xilofonnal és fúvósokkal.

A xilofon volt egyébként a mai koncert egyik meglepetése, Dióssy D. Ákos most játszott rajta először, kellemes plusz volt az Eperszezonban kedves, lágy belépése, és a többi dalban is jól működött ez a zengő-bongó „ütős zongora”.
De a fúvósokat sem lehet dicséret nélkül hagyni, a négytagú „banda” harsonán, trombitán, szaxofonon, tubán játszott, de volt, aki háromféle rezest is cserélgetett a koncert alatt.

Az újra meg újra aktualizálódó, eredetileg a 2000-es évre várható világvégére írt 1.2.3.1 után egy új dal következett. Egy antikváriumban megtalált kotta, egy Szép Ernő-versre írt dal és annak PUF szerinti változata szólalt meg Potondi Anikó hangján. A szívet melengető szöveg és dallam kellemes libabőrt varázsolt a közönség karjára.

Egy dalról mindig érdekes megtudni, hogy pontosan miről szól, kinek szól, mi volt a vezérgondolata, így kaptunk egy-két ízelítőt, morzsainformációt, de a legmeghittebb talán az volt, mikor az Angyal felkonferálásakor Lecsó azt mondta: „A következőt nem árulom el, kiről vagy miről szól”, miközben szelíden Anikóra pillantott. A legkevésbé meghitt felkonferálás pedig a Gólyához érkezett „igazából ez nem a gólyáról szól, de ez a címe”. De hát értjük mi, miről van szó.

Az állatos ciklus a Milyen állat?-tal ért végett, maga a koncert pedig a Nehéz időkkel. Ért volna, de a világhírű Pál Utcai Fiúk zenekart ugye hiba is volna csak úgy leengedni a színpadról, így vissza is tértek még, és megkérdezték: Mi kell hozzá még?
A visszában egy jó nagy szuszra kaptunk még szerelmes dalt is, a Hajszát, a zöldebb dalok közül a Legelőt, legvégül pedig a Csak úgy csinált, méghozzá igazán dögös, rockos hangzásban, némi szájharmonikával is megfűszerezve. A dal „pihenő” részében pedig bemutatták a zenekart is, azt a tizenegy embert, aki a jelen és a múlt dalait varázsolta a hatalmas színpadra.

Ám ha egy buli beindul, nem könnyű abbahagyni, így „villanygyújtásra” még megkaptuk a ska elemekkel dúsított Fiatal lányokat is, majd a zenekari meghajlás és vastaps után vidám, élettel teli arcok hagyták el a Fesztivál termet.

A Pál Utcai Fiúk zenekartörténete olyan, mint egy romantikus garázs rock-sztori, akik az idők során a közönségükkel együtt lettek anyukák és apukák, de emellett nem szűntek meg rock zenészeknek, szeretőknek, partizánoknak és helyenként „állatidomároknak” lenni.