Chanelben pompázó neurózis, avagy lányregénynek látszó fejlődésregény. Ez (a) Kicsi Lili.

Karafiáth Orsolya új regénye, a Kicsi Lili olyan könnyen indul, mint két cappuccino mellett beszélgető nő diskurzusa vasárnap délben egy körúti kávézó zeg-zugában. Ám a mesélő első mondatából már felsejlik: Hosszú beszélgetés vagy inkább mese lesz ez. Nem egy egyszerű kávézás közbeni csacsogás. Hanem lehet, hogy több: „..egy Quarelines vagy két Quarelines bebaszás”. Vagy nehezen emészthető édes desszertek sora?

A regény egy feszesre strukturált, jól átgondolt nyelvezettel operáló olvasmányos történetfolyam, ahol kiszámíthatóan – fejezetenkénti váltakozással – választódik el a két idősík. Egyik fejezet a gimis Lia, a következő fejezet már a felnőtt, Lilivel harcoló Lia és így tovább „sorminta” szerint, mindez egyes szám első személyben elmesélve. És bár a regény címében nem Lia szerepel, ettől még ő a főhősünk. A Kicsi Lilibe invesztált alapos munkát nem csak az átgondolt szerkezet és a prímán ideillő beszédstílus igazolja, hanem az a történetre vonatkozó letisztultság is, ami valószínűleg az (ál)mélyinterjúknak, a személyes megtapasztalásoknak, és annak a közel nyolc évnek köszönhető, ameddig érett a szerzőben maga a téma és a karakterek valós történetei.

Merthogy a kicsilili-sztori megtörtént eseményekből táplálkozik – két lélek beteges összekapaszkodásáról szól, ahol az egyik fél kétségtelenül alárendeltje a másiknak – ahol megrázó őszinteséggel, egyszerűséggel meséli el a főhős, Lia a nem éppen mindennapi, de nagyon is paradigmatikus megtapasztalásait, érzéseit, szenvedéseit, és vágyait. Egy interjúban a szerző elmesélte, hogy jó ideje már túl volt „Lia” teljes vallomásán, és már javában dolgozott a Lili-karakteren, amikor véletlenül találkozott vele egy étteremben, épp úgy, ahogyan azt leírja a regény elején, éppen úgy, ahogy a mélyinterjúkból már ismerte, és ahogy egyébként elképzelte, mint karaktert (és aki tényleg trüffeltortát ajánlott neki akkor és ott, akárcsak később a regényben Liának Lili). „…Fura kis akcentusa volt, fura kis valakinek tűnt, aprócska volt, elképesztően kecses, leginkább Edie-re emlékeztetett, Warhol Edie-jére, ragyogó gyöngyfogaival, mari-barna hajával, cinege vékony kis alakjával. Nem láttam még nála szebbet, gondoltam akkor, és ma is ezt gondolom…volt benne valami franciás, valami vadállati és valami megfoghatatlan…”.

Mondhatni, maguk az események is Karafiáthnak dolgoztak a szöveg megírása alatt, ez érződik. A regény szokatlanul olvasmányos, ami egyrészt köszönhető a már-már hétköznapian mesélő hangnemnek és annak a titokzatos atmoszférának, ami az egész szöveget és komplexen a Mari-Lili jelenséget belengi. Végig képes fenntartani az olvasó figyelmét a szöveg, egy izgalmas és drasztikus Lili-fejezet után például szintén várjuk, hogy megtudjuk, mi történik a következő fejezetben a gimnazista Lia és magyartanárnője, Mari háza táján épp. Többször is késztetést érezhet az olvasó arra, hogy egymás után elolvasson több, egy idősíkba tartozó fejezetet, de végül hamar le is tesz erről, hiszen éppen attól izgalmas és magával ragadó a történet, hogy egyszerre két időben, két nagyon hasonló, de mégis különböző kulcsfigura társaságában vagyunk Liával, úgyhogy már-már szimbiózisba kerülünk a történetein keresztül az ő belső drámáival, függésével. Jó olyan regényt olvasni, ahol éppen azért lehet igazán belehelyezkedni a történetbe, mert nincs ítélet. Se jó, se rossz.

Vannak karakterek, olvasás közben ki-ki választ magának egyet tudattalanul vagy tudatosan, akivel közösséget vállal, együttérzést vagy csak pusztán csendes hallgatóságot biztosít számára az olvasás ideje alatt. Maga a szerző nem tesz utalást arra, hogy „kit válasszak”. Nem utal arra, hogy a bemutatott cselekedetek közül melyik a helyes, vagy a rossz. Nem foglal állást. Pusztán csak beszélteti Liát, hadd mondja el Ő, hogy hogyan élte meg mindezt. A lelki zsarolásokat, a megfélemlítést, a gonoszságot, az irigységet, a féltékenységet, a megfojtó ’majomszeretetet’, a kényszerességeket és mondjuk a kiteljesedést egy nő leírhatatlanul megmágnesező testében, lelkében. Mindenki maga dönti el, mire helyezi a hangsúlyt, hol látja a tüdejét, ennek a lélegző szövegtestnek. A leszbikus kapcsolatban, a lelki függés valós problémaköreiben vagy az aberrált személyiségek – a regényen keresztül történő – monitorozásának izgalmaiban, netán annak megértésében? Karafiáth szabad kezet ad, és mindeközben matematikai pontossággal játszik az átfedésekkel, képekkel újra és újra. A jellemekben, helyzetekben rejlő hasonlóságokkal. Ilyen például a Lia és az ő anyjával való viszonya, ami halvány margóként jelzi a tartalomtest szélén, hogy az apa halálával óhatatlanul is elkezdett függeni lelkileg az egy szem anyától, aki felé legtöbbször ugyan közönnyel fordult, nem törődött vele, harcokat vívtak, mégis elszakíthatatlanul, semmihez sem hasonlíthatóan mélyen kötődött hozzá. Lia, anyjához fűződő viszonya kicsiben a Mari vagy Lili viszony Lia felé, persze kizárólag lelki értelemben. Ilyen még a bunda motívuma is, mely megjelenik Lili állandó kellékeként és az anyját gyászoló Lia fogasán is, mint a mama egykori lényének kézzel fogható maradéka. Aztán a bunda egyszer csak darabokra hullik a molyok miatt a fogason, ahogyan a gyász és a kapaszkodás is nagy nehezen Lia szívében anyja iránt, a Maritól, Lilitől való függés is megszűnik lassan, és ahogy Lili hullik darabokra a regényben fokozatosan. Aztán a regény végére sejthetően jóra fordulnak a dolgok. A Karádyról mintázott Marin Lia bosszút áll, az Edie Sedwick inspirálta Lili-karaktert pedig nemes egyszerűséggel elüti egy autó azok után, hogy sokszor mindnyájan azt hittük (a főhőssel együtt), hogy Lili elpusztíthatatlan.

Lia önmaga és a két nővel vívott harcaiból közel másfél évtized után kilábal, és találkozik egy Gábor nevű pasassal, ahol is a regény véget ér. Összességében még a lezárás is ötletes, hiszen azért fenntartja Karafiáth az utolsó kis kibontatlansággal annak a lehetőségét, hogy lehet, hogy a férfi épp ugyanazt csinálja napjainkban Liával, amit Mari és Lili műveltek egykoron, és nincs megoldás. (Ki tudja? Talán erről szól majd a regény várható folytatása.) Persze valószínűleg happy end tényleg. A szívecskés borítóval még csak-csak, de Filó Vera infantilis rajzaival – amelyek Karafiáth Orsolya legutóbbi verseskötete, a Cigánykártya esetében tetszettek – eleinte nem igazán tudtam mit kezdeni, de aztán rájöttem, hogy egy masszív tartalom mellé jár valami, ami leöblíti az olvasó torkán a nehéz, édeskeserű előzményt. Trüffeltorta után ásványvíz…