– széljegyzet Györe Balázs könyvének olvasása után –

„A haverom, aki nem súgott be, illetve azt súgta be, hogy nem tud rólam semmit, amikor találkozunk, a szemembe néz, egymásra mosolygunk, én kicsit túlzásba viszem, nehogy azt higgye, hogy mindig arra gondolok, amire mindig gondol, ha találkozunk, és amire, mióta elmondta, most már gondolunk mind a ketten, amíg élünk, menthetetlenül.”
(Németh Gábor: A tejszínről)

(Úgy készültem, hogy kritikát, recenziót fogok írni Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyvéről. Hogy majd biztosan elemzem az eltérő szövegtípusok együttes működtetését, működtethetőségét, némelykori esetlegességét; aztán kitérek az elbeszélői pozíció(k) különleges konstrukciójára, az ebből származó – itt-ott fellépő – zavarokra; a vendégszövegek és az irodalmi alakok narratív elemként való alkalmazására; végül – hab a tortán – a hivatásosság által engedélyezett maximális érzékenységgel vizsgálom át a barátság motívumot. Aztán inkább más utat, formát választottam. Györe könyve így immár csak ürügynek tűnhet, ám ez az érdemeiből mit sem akarna levonni.)

Nem könnyű annak, aki eleve abból kizárva teremtetett, hogy ez ügyben valódi személyes tapasztalatai lehessenek. Hallom, kapom is a bölcs kaffogást néha a közönyösségemről, hogy engem, az én korosztályomat, a még-fiatalokat a kérdés (ezt jobb, ha tudom) egyáltalán nem érdekli. Még ha lenne (lehet) is ebben némi igazság, az mégsem túl elegáns, ha valaki a kölykeit használja pajzsként. Továbbmegyek, a felelősség, a saját kudarc ilyen ravasz átpakolása a következő generáció vállára, amellett, hogy hányingerkeltő, azért abszurditásában már-már tiszteletet parancsoló is. Még szerencse, hogy ez talán csak egy hangos kisebbség és nem a korrekt többség hangja. Persze, Györe Balázs könyvének nem ebből az irányból van köze mindehhez.

Itt mindössze két szívszorító példát emelnék ki a Barátaim… alapviszonyulásának, alaptónusának illusztrálására.
Az első variáció mint az ügynök menekülési útvonala írható le (ami nem menti fel, csak az összképet árnyalhatja); más módon és csak kisebb léptékben fokozza ezzel a saját lelkiismeret-furdalását, és kevesebb kárt okoz a „célszemélynek”: össze kell veszni a baráttal, cserbenhagyni, megbántani, megsérteni, hogy így aztán ne kelljen, ne lehessen mit jelenteni róla („Dávid felesége jön le a lépcsőn az egyetemen. Hetek óta erre a pillanatra várok. Kedvesen mond valamit, én pedig gorombaságot válaszolok. Riadt arcán látom, hogy nem érti, mi történhetett velem. Ő a színész, nem én, most mégis én színészkedem. Sikerült az alakítás, megsértődött. A legszívesebben utána futnék, hogy megvigasztaljam, de nem tehetem.”, 78.; „én viszont ujjongok: végre megszabadultam tőle! Megsértődött, jó ideig nem fog keresni. Hiába faggatnak Dávidról, semmit sem tudok majd mondani róla.”, 89.)

A másik helyzet az a kihívás, hogy lehet-e bízni, hinni valakiben, sőt nagyra becsülni (akár ismeretlenül is, így utólag). Vagy barátnak tudni az idő szerint („Nem gyanakodtunk”, 189.). Ahogy ebben (és lényegében ennek a máig tartó megoldatlanságában) ott bujkál a mérgező rizikó. Hogy óvatosnak kell lenni a megfogalmazással, vagy vigyázni kellett a veszélyes kitárulkozással, a lelkesedéssel, és mégis élni közben felszabadultan, még ha nem is tudható, hogy a másik bármi ilyesmit elhallgat(ott)-e. Aztán, ha igen (Györe erről az élethelyzetről beszél), akkor legelsősorban arra készülni fel, azt dolgozni ki, hogy egyrészt a nyilvánosság előtt, de főleg hogy magamban miként számolok el, nézek szembe a saját kifosztottságommal (Kenedi Jánosnak egy ilyen kísérletéből indult 1999 utolsó heteiben a Tar-vita is az ÉS-ben, amely aztán talán körbeforgott és mintha csupán az álláspontok legyezőjét tárta volna ki, számomra mégis érdemesnek mutatkozik az újra- és újraolvasásra).

„csak az ítélkezzék, aki a tökéletes bíró szerepét valóban el tudja játszani; s a tökéletes bíró – aki minden cselekedet valamennyi motívumát tökéletesen ismeri és érti – nem tehet mást, mint hogy mindig mindenkit felment” (43.) – Györe sem tud és nem is akar tökéletes bíró lenni, és könyve ítéletet sem hirdet; nem a bűnösség, ártatlanság, árulás, ellenállás által megrajzolt koordináta-rendszerben mozog (tehet így, hiszen könyve regény, és nemcsak dokumentum). (Eközben persze nem lankadó figyelemmel folytatnunk lehet (kell) egy „hivatalos” diskurzust, nem a vér- és bosszúszomj hangján, de a vétkek és a tisztesség relativizálása ellen. Egyfelől megengedőbben annál, hogy úgyis némileg mindenki sáros, másfelől annál kicsit szintén megengedőbben, hogy tetszettek volna szamizdatot csinálni. És folytatni, újrakezdeni ezt a beszélgetést már csak azért is, hogy ne csupán egy ócska, még-egy-kicsi-időt-húzó blöffként harsogjon a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, mert ahol csak egy rossz blöff a (nemzeti) emlékezet, ott annyit is ér).

Györénél a saját múlt, ifjúkor, (magán)élet rekonstruálódik a jelentések által. Az iratok, amelyek valaha az „élete ellen törtek”, a betekintéssel most mintha frissítenék, sőt megtöltenék azokat a helyeket, amelyek az emlékezet (és az idő) természetes működése folytán kiürültek. Abszurd módon kap vissza elhullajtott eseménymorzsákat, és bizonyos szempontból és mérték szerint még az is átértékelésre kerül(het), hogy miként is történt meg vele, milyen hatások nyomán az élete. Ez a tapasztalat, ez a speciális (talán lezárhatatlan) gyászmunka azonban nem nagyon olcsó.

*

Van egy igen rövid jelenet Szabó István A napfény íze című filmjének elején. A vacsorához készülődő család jelenlétében Sors Ignác megkéri unokahúga, Vali kezét. Szó bennszakad, hang fennakad, Sors asszony levegő után kapkodva ájul el, borul pohár, ahogy húzza magával a terítőt, dől el szék, tompán puffan a szőnyegen. A reakció tehát: megrökönyödés, szégyen-félelem, csalódottság. A korábban már megismert, de elutasított, elnapolt, elpúderezett tabu (a valóság) most mégis (újra) odatolakodik, odapofátlankodik az elegáns és a hagyományszerű makulátlanságnak lelkiismeretesen megfelelni igyekvő, csalókává mesélt majdnem-valóság vacsoraasztalához. Ezután semmi nem tud úgy maradni, nem is marad úgy, mint régen volt. Lesznek begyógyítatlan sebek, de közösen zengik később, hogy Mazel tov.
Tudom, hogy ez a párhuzam mindkét irányból nézve jóval bonyolultabb (könnyelműségnek, felületességnek is tűnhet, hogy ennek kifejtését itt most meg sem kísérlem), de erről a jelenetről folyton az ügynökügy gyalázatos története jut az eszembe. Hogy ez az ország ül a vacsora körül patinásan, mondjuk 20 éve, minden este újra. Föl se nézve, meg se mukkanva állna neki zabálni, csak előtte még valaki beijeszt, egy másik hőbörög-böfög, harmadik, negyedik, ötödik valamire válaszul az asztalra köp, itt is lesznek rosszul páran. Aztán másnap se esküvő, se temetés, se lakodalom, se tor. És hiába a maroknyian, akik – miután lecserélték a régi kantinost – tényleg akarták, hogy kezdjünk finomat enni a krumplileves helyett, hogy tanuljunk meg késsel-villával, maradt az immár rendelt kaja sunyi továbbzabálása az előző este romjain.
És ha meg is lesz valaha a kérlelt nyilvánosság, nincs, nem lesz, sehogy sem tud lenni már se megtisztulás, se katarzis. Ha egy ilyen ügyben lehetséges egyáltalán, akkor is régen elszalasztódott. Nem áll helyre az erkölcsi világrend, nem lesz erkölcsi jóvátétel. Sőt mostanra még ennek a csömörnek, ennek a fokozhatatlannak hitt keserűségnek is visszahozhatatlanul és végzetesen elveszett minden jelentősége, minden tragikuma.