„Tényleg éreztem a pedagógia hatását saját magamon, másrészt pedig rengeteg mindenre megtanított: például közösségben való működésre. És ezt nagyon szerettem.”

Vannak olyan csoportok, melyek diákszínjátszós alapokból kiindulva félprofi, profi működés felé tartanak. Ennek nehézségeiről, lehetőségeiről, motivációiról beszélgettem Tárnoki Márkkal, a Fejlesztés Alatt Q Társulat (FAQ) vezetőjével.

 Mesélj a diákszínjátszó éveidről.

Tárnoki Márk: Győrben voltam diákszínjátszó. Ebben a városban több műhelyben is megfordultam: Gráciásként kezdtem 12 éves koromban, majd a KIMI győri tagozatán is működtem. Később a Révai Miklós Gimnázium tanulójaként az ottani diákszínjátszásban is volt szerepem. Csoportvezetőm Tóth Szilvia volt, a Révaiban pedig Franczia Dániel, Wenczel Dávid.

Mi volt a motivációd, hogy színjátszóból diákszínjátszó rendezővé válj?

A Tűzgolyó csoport, az egyik, amiben játszottam, feloszló félben volt, én is ott akartam hagyni ezt a csapatot. Ekkor Szilvia – a csoport vezetője – mondta nekem, hogy tegyek egy kört, gondoljam azért végig. Végiggondoltam, és maradtam. Amúgy is nehezen hagyok ott helyzeteket, közösségeket… Majd Szilvia felkínált egy lehetőséget, melynek során társrendezőként dolgozhattam vele egy éven keresztül. Az előadás bizonyos részeit én rendezhettem. Akkor már nem játszottam. A rá következő évben pedig megkérdezte, hogy vállalom-e a csoport további vezetését. Vállaltam.

A társulat, akiknek vezetője vagy – a Fejlesztés Alatt Q (FAQ) –, a Tűzgolyó csoportból alakult ki. Velük már nem Győrben, hanem Pesten tevékenykedtek. Ez hogy formálódott?

Utolsó győri évünkben a Tűzgolyóval Paul Foster I. Erzsébetét csináltunk, amit nagyon szerettünk, és jó visszajelzések is jöttek róla, a csoport érezhetően dinamikus volt. Emellett az, hogy játszóból rendezővé lettem, progresszív helyzet volt, és rengeteg izgalmas szituációt szült, adott a csoportnak egy lendületet, amit mi is éreztünk. Így szinte magától értetődő volt, hogy maradjunk együtt Pesten is, ráadásul a csoportból mindenki akkor érettségizett, és többségünk a fővárosban szándékozott továbbtanulni. Ezután volt Pesten másfél-két évünk, amikor úgy működtünk, mint egy diákszínjátszó csoport. Érdekes volt, hogy mindenkinek teljesen megváltozott az élete, és így mint egy sziget működtünk egymás számára. A heti egy találkozás biztos pont tudott lenni az életünkben. A benyomásokat, amik minket értek a megváltozott világból, itt fel tudtuk dolgozni, vagy le tudtuk mérni. Nyilván jól kellett kezelni, hogy egészséges működés legyen, ami az alkotáson alapul. Hasznos és izgalmas időszak volt. Egy idő után viszont választanunk kellett, mit szeretnénk: pusztán a közösségért járunk össze, és akár társasozhatnánk is, vagy a színházcsinálás vágya miatt. Ezért gondoltam, ideje a Tűzgolyó nevű diákszínjátszó csoport működését lekerekíteni. Ebből pedig egy új, független színházi társulatot létrehozni. Most is ezen dolgozunk.

Még nem vagy olyan messze diákéveidtől, középiskolás éveidtől, ezért is kérdem, mit jelentett számodra diákszínjátszónak lenni. A csapat életében szerinted mi volt a funkciója a színjátszásnak?

Nehezebben tudok arról nyilatkozni, hogy a mi életünkben mi volt a funkciója, de az én életemre nagy hatással volt. Közösséget találtam magamnak. Olyan közösséget, amiben a leginkább tudtam magamnak tetszeni. Olyan emberek közé kerültem, akik között őszinte, „gátlástalan” tudtam lenni, ez tetszett, jól éreztem magam. És nagyon hasznos volt. Jó tükröt tartott elém. Tényleg éreztem a pedagógia hatását saját magamon, másrészt pedig rengeteg mindenre megtanított: például közösségben való működésre. És ezt nagyon szerettem.

Kik a társulat jelenlegi tagjai?

Mostani előadásunkat hat játszó (Árvai Péter, Kantó Nóra, Messaoudi Emina, Szivák-Tóth Viktor, Takács Johanna, Várday András) és négy zenész (Barcsai Bálint, Mentes Júlia, Orbán Borbála, Tóvaj Ágnes) működteti. Valamint látvány- és jelmeztervezőként (Miklós Dániel, Tóvaj Rozália) dolgoztak. Ászity Boglárka pedig állandó segítségként van jelen.

Mi a nevetek jelentése?

Nevünk FAQ társulat. Tehát a gyakran feltett kérdések társulata. (Frequently Asked Questions). Ha nem rövidítem, akkor mi úgy használjuk: Fejlesztés Alatt Q. Azért is tetszik ez a név, mert pontosan tükrözi, hogy hol tartunk. Ez zajlik most: keressük saját színházi nyelvünket, próbáljuk definiálni magunkat, más alkotókhoz, a világhoz képest.

Mi a mottótok, célotok?

Közösségi színházat szeretnénk csinálni. Azt szeretjük, ha az alkotófolyamat során közös gondolkodás történik, és a folyamat szülte problémákra közös megoldások születnek. Ez szerintem érezhető is egy előadáson. A produkció szövetén lehet látni, hogy milyen minőségű a gondolkodásmód, a közösség.

Hol próbáltok?

Nincs állandó próbahelyünk, ami nagyon rossz. Az előadás a MU Színházban megy, ami nagyon befogadó, tehát nyilván nem tud állandó ingyenes próbahelyet biztosítani. Sok helyen megfordultunk, például a SÍN Kulturális Körpontban és a Maladype Színházban is.

Hogy jött létre a mostani előadás?

Nem konkrétan A kaukázusi krétakörrel kezdtünk el dolgozni. Csináltunk egy tréningsorozatot, ami során festményekkel foglalkoztunk. Egyrészt általános műveltségünk, képi gondolkodásunk fejlesztése céljából, másrészt engem nagyon izgatott, hogyan lehet egy meglévő képi világot, egy festményt színházzá formálni. Hogyan lehet megcsinálni például egy konstruktivista jelenetet? Vagy milyen ennek a jelenetnek a verbális síkja? Ezzel párhuzamosan nagyon jó beszélgetéseink voltak, melyek alapján kikristályosodott egy problémakör, ami minket érdekelt: mi alapján hozzuk meg a döntéseinket? Vállaljuk-e értük a felelősséget? A döntéseim által vagyok szabad, vagy éppen azok korlátoznak? Megvolt ez a problémahalmaz, s ehhez kerestünk anyagokat. Aztán bejött a képbe Brecht és A krétakör. Talán nem a legideálisabb választás erre, de mostanra már rájöttem, sok szempontból nagyon passzol hozzánk, az anyag tudattalanul is erősen kapcsolódik kezdeti vitáinkhoz.

Amúgy már jó ideje edzettem a csapatot, hogy legyen vitakultúránk. (Egyébként sok helyütt lehetne mit fejleszteni, saját korosztályomban is, másokon is ezt látom.) Valahogy nem tudunk egymással vitázni, rossz kommunikációs helyzeteket teremtünk, hamar kimerülnek vitáink.

De ez egy ponton túl talán természetes, nem? Valahol le kell zárni…

A probléma az, hogy nincs kommunikáció. És azért nincs, mert nem megyünk mélyebbre. Annyiban kimerül, hogy te állítasz valamit, én is állítok valamit és itt vége is szakad. A világon sok helyütt azt látom, hogy értelmes párbeszéd nem jön létre. Azért sem, mert nem tudunk fogalmazni, hogy pontosan azt mondjam, amit igazán gondolok. Ez a képesség pedig egy színházi alkotónak végképp fontos.

Mi motivál a rendezésben?

Leginkább a színészvezetés. Izgat, hogy mindenkinél más típusú instrukciók hatnak, mindenkit máshogy kell mozgatni, motiválni. És eközben a színházról sok mindent lehet tanulni, nem csak emberi kommunikációt. Valakinek például arra van szüksége, hogy tudja, adott karakterének hányas lába van, mit evett öt perce. Másnak erre egyáltalán nincs szüksége, csak az a lényeg, hogy az adott szituációra pontosan rálásson. Izgat ez a sokféleség, és jó feladat, hogy hogyan tudom egységgé formálni.

Jövőt tekintve mik a vágyálmok, tervek?

Azt érzem, fontos, hogy semmit nem szabad erőltetni, kiforrja magát a helyzet. A következő lépcsőt viszont nekem kell kínálni a csoport felé. Hosszú távon nem fenntartható, hogy sok energiát, időt felemésztő profizmust várok el a játszóktól, mégis amatőr társulatként működünk. Dolgozunk az ügyön.