A következőkben Tóth Olivér írásának egy aspektusára szeretnék reagálni. Ebben az írásban nagyon is helyénvaló meglátások találhatóak a kultúra és a tradíció, a nemzet és haza, az ésszerűség és az ésszerűtlenség kérdéseivel kapcsolatban, melyekkel azonban nem tudok egyetérteni.

momma

Olivér írása, úgy gondolom, mindenekelőtt a fényről és a sötétségről szól. Arról a sötétségről, melyet az általa „tradíciónak” nevezett jelenség borít ránk, mely magában foglalja mindazon értelmetlen kötelmeket, dogmákat, melyek elnehezítik és elhomályosítják belátásunkat, meggátolnak minket a szabad, emberi élet élésében. A tradícióval szemben áll a kultúra, a „fény apostola”, mely a tradíció sötétségét hivatott elűzni. E kultúra jellemzői, hogy mindig kritikus, reflexív, olykor „jó eséllyel ártalmas, viszont nélkülözhetetlen az élethez.” Hiszen a kultúra az, ami által mibenlétet, identitást nyerhetünk: „a kultúra […] egy nép karaktere, erkölcsi érzéke, amennyiben kijelöli a helyét térben és időben.” E mindig kritikus, intellektuálisan progresszív kultúra pásztora az ésszerűség, mely a sötétséget eloszlató fény forrása.

Ez az ésszerűség az, amely millió kicsiny hazára hasadt nemzetünket egy egységes kultúra kialakításával és művelésével összefoghatja, mely formát adhat a nemzetnek, mint olyannak. Hiszen karaktere, erkölcsi érzéke csak annak a népnek van – s tehát egyáltalán csak az a nép valóban nép –, amelynek van kultúrája, mégpedig olyan kultúrája, mely az ésszerűség fényének apostola.
Ez mind rendben is volna in abstracto. És nagyon is helyénvaló, hogy egy ilyen eszmefuttatást úgy kezdjünk, hogy „félretesszük a tényeket.” Most azonban egészen komolyan szeretném feltenni a kérdést, mi is mindennek a valóságos vonzata, mit állít és követel meg tőlünk, a nemzettől, a világtól egy ilyen eszmefuttatás? Mi az a millió haza, amivel az ország tele van? Mi az az ésszerűség és mi az a kultúra, aminek a fényénél egységbe kellene őket fogni? Mindennek során persze csak a magam szerény értelmezési képességeire támaszkodhatom, és alighanem mindössze egyetlen aspektust ragadhatok meg abból az egyébként ennél jóval sokszínűbb írásból, amelyről itt értekezem.

Hadd kezdjem egy részben már idézett szöveghelynél: „a kultúra, amelyet a szellemtudomány művel (kulturál), egy nép karaktere, erkölcsi érzéke, amennyiben kijelöli a helyét térben és időben.” A szellemtudomány(ok) által művelt kultúra tehát az, amely a népnek mivoltot, identitást, helyet adhat. Az valamire való kultúra, amelyet a szellemtudomány kulturál, azaz megművel. Az az irodalom kultúra, amelyet például az irodalomtudomány tárgyául választhat, amelyen szánthat és termékeny magokat vethet. Az olcsó lányregények nem részei a kultúrának, épp ellenkezőleg, a tradíció részei: teljes mértékben hiányzik belőlük minden, ami szellemtudományi kutatás tárgyává tehetné őket, mondhatni, egészen szellemtelenek.

A kultúra másik letéteményese az ésszerűség. Az ésszerűség feladata, hogy az országot alkotó millió hazát egységes narratívába – talán bátorkodhatom mondani: kultúrába – fogja. Ez a szintetizáló kultúra kétségtelenül az ésszerűség kultúrája, amennyiben progresszív, reflexív, kritikus. Kritikát egyedül az ész tud gyakorolni. A fennállót kérdés nélkül elfogadó, dogmatikus akármi sem nem ésszerű, sem nem kultúra. Legfeljebb tradíció.

Az a kultúra tehát, amely „egy nép karaktere, erkölcsi érzéke, amennyiben kijelöli a helyét térben és időben,” s amely egységgé fogja nemzetünket, egyrészt az ésszerűség, másrészt a szellemtudományok birodalma. Mi tart vissza bennünket mármost attól, hogy ezt a kettőt természete szerint azonosnak tekintsük? Úgy vélem, az égvilágon semmi. Elvégre kétségtelen, hogy a szellemtudományok képesek arra, hogy a kultúrát előrevigyék, progresszívvá és kritikussá tegyék, hogy reflektáljanak rá. A szellemtudományok pedig tudományok, mint ilyenek az ésszerűség jegyében cselekszenek. S valóban, nem a fizika, nem a matematika, nem a közgazdaságtan az ész azon megnyilatkozásai, melyek a nép identitását, lényegét kitevő kultúrát művelik és termékeny magjaikat beléje szórják. Az irodalomtudósok, esztéták, történelemtudósok teszik ezt.

Ám ezen a ponton az embert mindjárt elfogja a kétség. Csakugyan úgy áll a helyzet, hogy a tradíció sötétségében sínylődő millió haza az esztéták és történelemtudósok felszabadítására vár, hogy az ésszerűség fénye által megváltassanak? Úgy érzem, Olivér írása, még ha csak implicite is, de kiáll emellett. Számos egyéb dolog mellett arról igyekszik meggyőzni minket, hogy helytelen „úgy tekinteni a szellemtudományokra mint egy olyan történetileg meghatározott koloncra, amelytől minél hamarabb szabadulunk, annál jobb.” Hiszen a szellemtudományok a letéteményesei annak az ésszerűségnek, mely kultúrát, identitást adhat nemzetünknek, összefoghatja a millió hazát.

De hát mik is azok a szellemtudományok? És mi is az ő ésszerűségük? A kérdés nem az, mik az alapelveik, kutatási módszereik. A kérdés az, mik ők a valóságban. A valóságban pedig nem mások, mint tanszékek az ELTE, a PPK, az SZTE bölcsészkarain, professzori állások és tudományos publikációk, irodalmi folyóiratok szerkesztőségei és színházak, galériák és múzeumok. Úgy tűnik tehát, hogy ez az oly igen magasztos ésszerűség, melyről az imént szóltam, a bölcsészkarok és szerkesztőségek hűbérese: ők oltalmazzák a szellemtudományokat és az ésszerűséget, az ő házukban laknak, az ő kenyerüket eszik. A tradíció sötétségében tengődő millió haza az ő zászlóik alatt összegyűlő bandériumokra vár, hogy megmeneküljenek a már-már öröknek tetsző éjszakától.

A kép, ami mindezek alapján elénk tárul, a számomra több mint visszatetsző. Eszerint úgy áll a helyzet, hogy abban a millió hazában, itt Pesterzsébeten, vidéki városokban, akárhol, a tradíciótól elsötétített elméjű nyomorultak élnek, akik azért nem járnak színházba, azért nem olvasnak Holmit és Jelenkort, mert a hagyomány dogmái kötözik meg értelmüket, mely értelem csak arra vár, hogy a szellemtudományok elhozzák számára az ésszerűség fényét Budapest belvárosából, a BTK kampuszáról, vagy az e heti ÉS-ből.

Akármije is van egy-egy kicsiny hazának a millió közt, ha az nem az ésszerűség kínálta kritikus, progresszív kultúra, akkor egyáltalán nem is kultúra, hanem dogmatikus, esztelen tradíció. De akárhogy is nézem, ez az ésszerűség, ez a kultúra nem akar máshonnan jönni, mint a bölcsészkarokról és íróegyesületektől. A kultúra fénye akkor lesz elhozva ide a szomszédba, ha Kovácsék is kortárs színdarabot néznek és Burckhartot olvasnak. És úgy maradhat csak kultúra, ha újabb és újabb tanulmányok születnek mind a kortárs színdarabokról, mind Burckhartról, máskülönben elsorvad és tradíció lesz belőle újra.

Ez azonban számomra elfogadhatatlan. Igaz az, hogy az emberek reflexió és gondolkodás híján hajlamosak csordaként viselkedni. Amire viszont szükségünk van, hogy ezt elkerüljük, az nem ez a „kultúra”, amiből forrásokat vonnak ki, amit állami ellenőrzés alá vonnak, amit a szellemtudományok művelnek, ami az egységes nemzet kultúrája. Nem. Ehhez józan belátásra van szükség, amit meg lehet tanulni – amit én is megtanultam – jóravaló, egyszerű emberektől, akik nem olvastak Kosellecket, de még Kukorellyt sem. Ezeknek az embereknek kultúrája volt, sőt megkockáztatom, hogy ez a kultúra éppen az a tradíció volt, amely jóravaló emberekké nevelte őket. Ezeknek az emberek egy kicsiny haza lakói voltak, semmi szükségük nem volt egy az ésszerűség – ne adj’ Isten a szellemtudományok – által egybefogott, progresszív kultúra által megképzett „nemzetre”, „hazára”, s mindez legfeljebb úgy szabadíthatta volna fel őket bármi alól, mint a dicsőséges szovjet hadsereg

Azok tehát akik arra hivatkozva követelnének jogot – mit ne mondjak, pénzt – a szellemtudományoknak, a művészetnek, miegymásnak, hogy ezeknek apostoli küldetésük van, nélkülük meggörbülne a világ gyémánttengelye, merem állítani, szemfényvesztők. Az ilyen fajta szemfényvesztés káros, mert a szellemtudóst és művészt gőgössé, az egyszeri ember szemében ellenszenvessé teszi. De mindenekelőtt azért, mert szemfényvesztés, mint ilyen, az igazság útjában áll. Az igazság pedig az, hogy a szellemtudományokat, a művészetet, miegymást, nem azért kell támogatni, mert nélkülük az emberiség vakká és süketté válik, örök sötétségbe merül. Nem azért, mert képesek elűzni a csendet, a hót, a halált, mert nem képesek. Szellemtudományokra, művészetre azért van szükség, mert ugyanúgy, ahogy a legtöbb emberi tevékenység, értékes szolgálatot tudnak tenni művelőiknek és sokszor a többi embernek is. Ennyi az egész. Se több, se kevesebb.