„Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott.
Az Úr elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek gondolatait.
Az Úr tanácsa megáll mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről-nemzedékre.”
(Zsolt 33:9-11)

„akkor kezdem el amikor más már befejezte
és ezzel kell birkóznom tényleg minden este
elég ebből mondtam a vállára térdeltem.
ha lemaradtam, az van. kérte hagyjam életben

leszálltam róla, vagy lekászálódtam
tényleg jobb a lehet, mint az hogy voltam
számadás helyett mindig, mindig van egy tervem
egyik nap megírom másik nap elkezdem”
(30y: Sötét van)

 

Karácsony, a téli napforduló ünnepe – amióta ember él a Földön – a fény győzelme a sötétség, a jó diadala a gonosz felett. Az újkőkorszaki népek temetkezési szokása, hogy a napsugár ezen az egy napon hatol be a sírboltba. A keresztények úgy tudják, ilyenkor különös jelentést nyer a mondás, miszerint amikor a legsötétebb az éjszaka, akkor van legközelebb a fény. Egyesek ezt úgy fogalmazták meg, hogy a mulandóság mulandó lett. Ha nem is látunk többet ebben a napban, mint a szeretet és képmutatás ünnepét, érdemes elgondolkodni azon, miféle fény várható akkor, amikor sötétség borítja a földet.

A fény a történelem kezdete óta az igazság szimbóluma, és ha még úgy is gondoljuk, hogy az ellentmondás holdalatti világának prizmájában az igazság fénye különböző, egymást kölcsönösen kizáró részekre tört, és nem lehetséges a végességben megpillantani az örököt: az ésszerűség egyetemességét akkor sem tagadhatjuk meg. A racionalitás mint céltételező tevékenység minden ember sajátja, és még ha Arisztotelész, amikor az embert ésszerű állatként definiálta biológiai értelemben nem is volt pontos – hiszen a legújabb etológiai kutatások arra engednek következtetni, hogy fokozatossági és nem minőségi viszonyról beszélhetünk –, mindenki tudja, hogy ha Budapestről Gödöllőre akar eljutni, akkor a legritkább esetben vezet Pápán keresztül az útja. Természetesen – Weber híres fejtegetéseit parafrazálva – nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, hogy mindenkinek Gödöllőre kell akarnia menni, de ha egyszer eldöntötte, hogy így van, akkor ne Pápa felé vegye az irányt. Az ember minden tettét áthatja az ésszerűség, az ilyenfajta trivialitásoktól kezdve a (cél)szerszám használaton át egészen a másik ember (gesztusai) megértésének bonyolult problémájáig.

Az ésszerűség híd ember és ember között. A dialogikus filozófia úgy tudja, hogy a másik emberre pillantva annak biológiai-fizikai jelenlétén túl az ésszerűség által láthatjuk meg benne Istent. A skót közgazdászok szerint az ésszerűség biztosítja, hogy a saját hasznukat maximalizáló piaci szereplők a közjót mozdítják elő. Weber szerint a többi ember cselekedete kizárólag annak célja felől érthető meg, ami feltételezi a többiek ésszerűségét. A német idealisták egyenesen úgy gondolták, hogy az ésszerűség egy olyan erő, ami magát bontja ki az emberi történelemben, függetlenül attól, hogy hordozói, az egyes emberek ezt akarják-e vagy sem.

Ugyanakkor azt már a német idealizmus gondolkodói is tudták, hogy az ésszerűség szempontjából – éppen mivel az az embertől alapvetően idegen, azonban az emberi cselekvésektől elválaszthatatlan erő – nem lehetséges a történelem elbeszélése. Utólag természetesen könnyűnek látszik rekonstruálni, hogy az ész tette volt akkor még fel nem ismert formában Timur Lenk vérengzése, azonban ezek legtöbbször nem többek annál a jezsuita kazuisztikánál, hogy ha valaki azért ment a bordélyházba, hogy megtérítsen egy elveszett lelket, még akkor sem bűnös, ha ehelyett végül maga csábult el (ezt nevezte később Walter Benjamin a történelem kikerülhetetlenül ideologikus lényegének). Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy ne léteznék egy, az ész szempontjából elbeszélt filozófiai történelem, csak az számunkra hozzáférhetetlen módon, a modernitás láthatatlan spagettiszörnyeként vonul át a világon.

Amikor a XVIII. században kialakult a történelemre való reflexió, és elkezdték megkülönböztetni a világ történéseit az elbeszélt történelemtől, a res gestaetől, az írásbeliség kezdete vált a történelem kezdetévé. Amikor tehát a ma politikailag korrekten természeti népeknek nevezett csoportokat a XIX. század imperializmusa történelem előtti népeknek, vagy – mint Jacob Burckhardt – barbároknak nevezte, akkor ezzel – egy kétségtelenül leegyszerűsítő és orientalista – határvonalat húzott azon népek közé, akik rendelkeznek az anyagi formát öltött ésszerűség találmányával, és azok közé, akik az örök jelenben élnek. Mert az írás kulturális tárgy, amelynek jelentősége nem az önmagunknak szóló feljegyzésekben van (innen annak a félszegsége, amikor valaki a még élő írót kérdezi művéről), hanem a közvetítő szerepében: a Másikat, a térben és időben távolit hozza közel, teszi érthetővé a mindkettőnkben lakó ésszerűség által. Minden ilyen találkozás a prizmában megtört fény egy újabb darabkáját illeszti vissza a helyére. Azonban azok, akik képtelenek meglátni a világban a Másikat, akik vakok az ellentmondás és sokféleség fennállására, és csak azt hajlandóak elfogadni, ami ismerős, és ami saját, az örök éjszakában tengetik napjaikat.

Az egész világon, de különösen Magyarországon sokszor hallani különböző nem hétköznapi életmódok értelmét firtató kérdéseket. Az egyik legfontosabb tehetséggondozási mozgalom vezetője maga vallotta be, hogy nem tudja, mi értelme van a projektmenedzser szaknak. Ismert az egyszeri oktatási szakértő esete, aki a balneológiát bálnatenyésztés tannak hitte. A miniszterelnök romkocsmák félhomályában merengő bölcsészekről beszélt. Azonban ezek nem elszigetelt, a hazai intellektuális nívó jelenségei. Egész Európa kezd úgy tekinteni a szellemtudományokra mint egy olyan történetileg meghatározott koloncra, amelytől minél hamarabb szabadulunk, annál jobb. Anglia legjobb történettudományi tanszékét az Imperial College-ban bezárták. Tervek szerint 2013-tól mind az Erasmus, mind az ESF támogatások kisebb részben fognak a bölcsészet- és társadalomtudományoknak jutni. A klasszika-filológus és egyiptológus PhD helyek betöltése még az olyan patinás központokban, mint a Heidelbergi Egyetem is problémát jelent.

Egyes vélekedések szerint ez a jelenség a XIX. században, különösen német hatásra megjelent szellemtudományos, historista hullámból való kijózanodás jele. A felsőoktatásra nem mint a művelődés, hanem a képzés helyére tekintenek, amelynek célja „piacképes diplomások” létrehozása. Mert „az országnak” arra van „szüksége”, amire a piacnak. Az érvelés azonban körben forgó, hiszen a szellemtudományok esetében a piacot közvetve vagy közvetlenül az állam hozza létre: az állam határozza meg az egyetemi oktatók, a kutatóintézetek munkatársai, a kiadók által foglalkoztatottak számát. Így tehát minden szólam, amely arról szól, hogy túl sok a „bölcsész”, annyit mond csupán, hogy az állam a továbbiakban nem tart igényt a szellemtudomány szolgálataira. Felmerülhet persze a kérdés, hogy különösen ilyen nehéz időkben, miért kellene az államnak a közvetlenül pénzre nem váltható értéket termelő bölcsészek, társadalomtudósok, művészek munkáját finanszírozni, amikor az ő tevékenységük nyilvánvalóan nem tud közvetlenül bekapcsolódni az államadósság elleni össznemzeti küzdelembe.

A választ valahol ott kell keresnünk, ahol a kultúra fogalmának átértékelődését. A multikulturalizmus és a neoavantgárd nyomán a kultúrát egyre inkább „minden mindegy” alapon kezdtük felfogni, szeretjük magas és alacsony kultúra különbségének eltűnését, a kultúra demokratizálódását emlegetni. Ugyanakkor ez ilyen formában természetesen nem igaz. Noha a street art és a slam poetry ugyanannak a szellemnek a tárgyiasulása, amely a Nemzeti Színház vagy a Katona József Színház rendezéseiben teszi külsővé magát, ugyanakkor hazugság azt állítani, hogy ezek értéke azonos. Nem azért, mert az egyik itt és most születik, a másik pedig esetenként sok száz éve halott művészek teljesítményének aktualizált verziója, és egyszerűen a régi jobb sznobériáját űzzük. Hanem mert az előbbi az ittről és a mostról szól, az utóbbit pedig megértik felirat nélkül is a londoni vendégjátékon.

A kultúra az, ami az embereket összeköti, a tradíció az, ami szétválasztja. A kultúra az eleven, a produktív, a híd az itt és most és az akkor és ott között. A tradíció a holt, a szilárd, a mozdulatlan, az itt és most burka, ami megvéd az akkor és ott fenyegetésétől. A tradíció is kultúra volt egykor, csak valamiért elhalt, megszilárdult, és mivel az emberek nem értették, elveszítette a funkcióját, ésszerűségét. A kultúra a fény hírnöke, a tradíció a sötétség apostola. A kultúra azzal a jó hírrel érkezik, hogy a fennálló, az ésszerűtlen, a mulandó maga is csak mulandó, nem kell, hogy mindig így legyen, mert máskor és máshol másképp van. A tradíció ellenben azt suttogja, hogy csak így lehet, ahogy most van, mert a máshol és máskor másképpje veszélyes és idegen, amiben nem szabad megbízni. A kultúra szükségszerűen kritikus, hiszen éppen azzal szembesíti a fennállót, hogy hozzá képest amaz csupán efemer jelenség, míg a tradíció szükségképpen szervilis, mivel létéhez szüksége van a fennállóra, lévén halott és ami ugyanaz, célszerűtlen: magától nem tud fennállni.

Természetesen vannak hasznos tradíciók, amelyek nélkül a fennálló sem állhatna fenn. Ugyan senki nem állítja, hogy ésszerű dolog a hadsereg, de nélküle keveset ér egy állam. Ugyan senki nem állítja, hogy ésszerű dolog a hivatali ügyintézés, de a mi világunk csak általa működik. Ezek a tradicionális dolgok az emberi világ tradíciói, amelyek jó eséllyel ártalmatlanok, ugyanakkor meg tudják könnyíteni az életet. Szemben áll azonban ezzel a világgal a kultúra világa, amely ugyan jó eséllyel ártalmas, viszont nélkülözhetetlen az élethez. Franz Rosenzweig írja az istenhitről, hogy az nem lehet autentikus sem akkor, ha az egyén számára hasznos, sem akkor, ha az egyén számára közömbös, csak ha ártalmas, mert akkor kerül igazán erőfeszítésbe a megtartása. Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.

A kultúra, amelyet a szellemtudomány művel (kulturál), egy nép karaktere, erkölcsi érzéke, amennyiben kijelöli a helyét térben és időben. Amikor Antigoné és Kreón azon vitatkoznak, hogy a νόμος vagy a φύσις, a város törvényei vagy az isteni törvény a magasabb rendű, akkor mind a ketten egyetértenek a temetés fontosságában és módjában. Egyikük sem gondolja azt, hogy a halott szülőket el kellene fogyasztani (Hérodotosz III.38). Azonban abban, hogy ez így esett, jelentős szerepet játszott az, hogy képesek voltak magukat egy narratívába helyezni, képesek voltak számot adni magukról és az őket körülvevő világról, képesek voltak számot adni a cselekedeteikről.

Korunkban mindennél erősebb a narratív identitás igézete, miközben a narratívák sokféleségéből kirajzolódó közös toposz a szükségesnél töredezettebbnek látszik. A XX. század nagy kiábrándultsága után a történelmi haladás ideológiaként diszkreditálódott, miközben a Koselleck nevével fémjelzett fogalomtörténeti iskola az ideológiakritikaként felfogott történelemtudomány mellett tört lándzsát. Ugyanakkor a történelemtudomány, amely a fennállót anélkül teszi kritika tárgyává, hogy a töredékes részt az egészhez mérné, hogy az efemer jelenségben az egész lehetőségét ismerné fel, csupán a történelem látszatát képes adni. Az a történelem, amelynek ideológiakritikája nem immanens kritika, amely Timur Lenk rémtetteit nem megérteni, hanem elítélni akarja: nem kultúra, hanem tradíció. És ez az utolsó dolog, amire szükségünk van.

Kukorelly egyik cikkében azt írja: „Akárkikből áll a haza, ugyanaz a hajó.” („Mennyit hibázok, te úristen!”, ÉS LVI./48. 2012. november 30.) Vagyis a haza, mint a Szent Korona a Parlamentben van, és ehhez képest esetleg cserélődnek a részei, a „nemzettest” tagjai. Ez a kijelentés még az állam tekintetében is erős, de a haza, különösen a magyar haza tekintetében érthetetlen. Nem hiszem, hogy komolyan tartható lenne az az álláspont, ami a hazát az adott földrajzi tájhoz köti, minthogyha az adott hegyoldalak és folyókanyarulatok alkotnák, nem pedig a szellemi táj, ami idebent van. Mintha valakit a Vereckei-hágó szemlélése közben anélkül is elönthetne a mély nemzettudat, hogy ismerné, hogyan hívják a hegyet, ahol áll, és mi történt ott. Holott valójában a lényeg éppen az, hogy ahány ember, annyi haza, és a haza megtartása éppen abban áll, hogy akár majdan az ésszerűség az igazság fényének széttöredezett, egymásnak ellentmondó részeit, úgy a szellemi hazák egymást kizáró sokféleségét egyetlen, inkluzív narratívában tartsuk egybe, különben mint oldott kéve, széthull nemzetünk. Hiszen Cirmi cica is csak annyiban cica, amennyiben „a” cicát fejezi ki (részesül a cicában, a cica konstituens rész-egésze, a cica definíciója stb.), azaz amennyiben mi cicaként tekintünk rá, nem pedig amennyiben nyávog, mert ő akkor is nyávogna, ha mi nem lennénk, de akkor nem lenne cica, ahogyan a Kárpátok vadregényes tája se lenne haza nélkülünk. Egy az ország, de millió a haza. Millió különböző haza különböző nyelvvel, különböző kultúrával, különböző tradícióval.

*

Már régen megszoktam, hogy ha nem tudományos szöveget írok, a tételmondatokat utólag kihúzom. Mostanában inkább a teljes szöveget törlöm. Mert a kultúra fénye helyett a tradíció sötétsége borult az országra, és egymás ésszerű megértése helyett a bezárkózás őrülete tombol. Ezt a szöveget megírtam, mert itt élek, és nem tehetek mást. Úgy látszik, hogy az utóbbi évek (évtizedek?) beszédhelyzetéhez az utolsó szó műfaja illik leginkább. Az utolsó szó jogán fordulunk a nagyhatalmakhoz és az Egyesült Nemzetekhez, a nemzetközi munkásmozgalomhoz, az édes hazához. Az utolsó szó jogán beszélünk, tudva, hogy semmin sem változtathatunk (és nem is változik semmi), de él bennünk a megfogalmazás: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról; Szép Ernő voltam (Kertész Imre: Az angol lobogó). Az igazság töredékének megfogalmazása, amelyet mindannyian őrzünk, és amelyet szívesen helyére illesztenénk egyszer. Azoknak, akik e sötétséghez nem úgy viszonyulnak, mint Jeremiás Jeruzsálem romjaihoz, nem kell aggódniuk, hiszen „saját hazájukban laknak, de mint telepesek; polgárként részt vesznek a közügyekben, de függetlenek tőlük, mint az idegenek (…). Engedelmeskednek a fönnálló törvényeknek, és életmódjuk meghaladja a törvényeket.” A többieknek pedig maradt a tél és a csend és a hó és a halál.