December 3-án a Vis Major Caféban három fiatal kortárs szerzőről hullt le a lepel egy negyedik író, Kalapos Éva Veronika szervezésében és moderálásában. Tehát egy olyan felolvasásra került sor, melynek témája a lelepleződések volt. Novák Zsülietet, Hanula Zsoltot és Soltész Bélát hallhattuk – ki-ki a maga módján értelmezte és dolgozta fel a kérdést. Érdekes, hogy egy-egy fogalom különböző emberek számára mennyire mást és mást jelent. Ez az asszociációs módszer nemcsak irodalmi szempontból érdekes, de sok másféle témaválasztásnál precízebben világít rá az egyes szerzők különbözőségeire.

Novák Zsüliet úgy határozott, hogy egy másik arcát mutatja meg, mint amit tőle eddig leginkább megszoktunk, ám közben stílusához sem lett hűtlen. Nyersesége, szókimondása mellett megjelent egy újfajta érzelmesség. Két felolvasott rövid írásában nem szerepelt egyetlen disznótestrész sem, és szűkmarkúan bánt a csúnya szavakkal is. Mint mondta, az általa szervezett Nedv-edzés est testiségre összpontosító jellege után inkább belső szellemi-lelki témákat vett elő. Az író írásai által való lelepleződése kapcsán pedig megemlítette Spiró György idei FISZ-táborban elhangzott fejtegetését az író két fajtájáról: a különböző szerepeket felvevő színészről és a saját belső világát feltáró lírikusról. Spiró saját magát az első csoportba sorolta, és Novák Zsüliet emlékei szerint ezt többre is tartja a másiknál, ám ő ennek ellenkezőjét állítja: a jó írás szükségképpen felfed valamit szerzője lényéből, ezért az mindig egyfajta lelepleződést jelent.

Soltész Béla, „az év legviccesebb utazós könyvének” szerzője is hasonlóan járt el. Tőle humoros, a komoly dolgokat is elkomolytalankodó, mégis és talán éppen ezért tartalmas szövegeket szoktunk hallani, olvasni. Az itt elhangzott felolvasása során is sűrűn fel-felnevetettünk – sőt, az az igazság, hogy néhányan, akik hallottuk őt korábban, már a megszólalása előtt mosolyogtunk. Ez most mégis nagyon más volt, mert bizony az a helyzet, hogy az ilyen, gyakran közhelyesen kezelt érzelmi témákat kerülni látszó Soltész Béla a szerelemről írt. Azonban egyáltalán nem közhelyesen, hanem egyéni stílusát követve a mai magyar valóságban könnyen elhelyezhető, mégis szinte groteszk történetet írt. Szövege egy szánalmas figuráról szólt, aki interneten megjelenő cikkeket tett nevetségessé és jelentéktelenné különféle álneveken posztolt kommentjeivel, jó pénzért. Ám a szerelem hatására felhagy ezzel a tevékenységgel, és vissza-, vagy egyenesen elnyeri önazonosságát.

A felolvasók közül szerintem Hanula Zsolt okozott legkevésbé meglepetést. Írása egy vidéki polgármesteri hivatal belső működését, konfliktusait fedte fel, és a végső jelenetben egy helyi szerelmi afférról húzta le a leplet. A legalábbis olvasmányokból, filmekből mindenki számára ismerős „kicsit sárga, kicsit savanyú” valóság ábrázolása keserűen vicces jelenetekből állt össze. A szöveget nem volt könnyű követni, nem tudom, hogy inkább annak széttagoltsága, töredezettsége, vagy a néha nehezen érthető felolvasás miatt. A közönségen mégis gyakran futott végig a nevetés, ami az időnként elhangzó jól eltalált poénoknak köszönhető.

Mindeközben Nemeh Diána szép fotóiból láthattunk vetítést. Az este nagyon jó hangulatban telt, és a felolvasásokkal még korántsem ért véget. Az érdeklődők leülhettek utána egy kötetlen beszélgetésre a szerzőkkel és a moderátorral, amelyen érdemes volt ottmaradni.