„Nem a szakma a cél, hanem, hogy mindenki megtanuljon szabadon bánni önmagával”

Keserű Imre, a szentesi diákszínjátszó műhely egyik alapító tagja, a Keleti István Művészeti Iskola (KIMI) színészképzésének egyik mesterség tanára, a bOdyssey projekt rendezője mesél arról, miért fontos a játékosság, miért fontos az érintés.

Fekete Anikó: Mesélj kicsit a szentesi létedről, tudom, sok mindent hagytál ott…

Keserű Imre: Nem hagytam ott, mert még visszajárok tanítani, csak már nem rendszeresen. Valamint most például távrendezést folytatok: van, hogy a játszók felveszik videóra, amit csinálnak, megnézem, majd adok házi feladatot. Mindent tehát nem hagytam ott, másrészt sokfélét magammal hoztam: a KIMI sok szempontból hasonlít a szentesi működéshez.

Hogy működik Szentes?

A legfontosabb az, hogy nem a szakma a cél, hanem hogy mindenki megtanuljon szabadon bánni önmagával. Persze színészetet is tanítunk, de ez nem úgy működik, mint egy zongoristánál, aki megtanulja a zongorát működtetni. Különben óriási lelkiismeret-furdalásunk lenne, hogy ennyi gyereket behülyítünk, hogy színészek lesznek, miközben pontosan tudjuk, hogy a pályán ennyi színészre nincs is szükség. Azt gondolom, hogy azok a képességek, amiket ők itt megtanulnak, ezer más dologban is fontosak. Itt lehet olyan dolgokról tanulni, amikről egyébként iskolai rendszerben nagyon nehéz. Sokat tanulhatsz magadról, arról, mi játszódik le benned, mikor döntéseket hozol konfliktushelyzetben. Tanulhatsz játszani; hogy mit jelent a még meg nem lévő dolgokat kitalálni, konstruálni. És lehet tanulni kooperációt: hogy közösen tudj megoldásokat találni egy-egy felmerülő problémára. Ezek, azt gondolom, százszor fontosabbak, mint a színház maga. Illetve fordítva is igaz: csak az a jó színház, ahol ezek a dolgok is a helyén vannak. Mert van, hogy elkezded nézni az elkötelezettség nélküli, kooperáció nélküli, kreativitás nélküli darabokat, és pontosan tudod, hogy színháznak színház, mert az van ráírva kívülről, de hát a fene se akarja azt nézni… Ennyiben gondolom azt, hogy ezek az elvek itt, a KIMI-ben is ugyanígy működnek. Annyiban pedig más, mint Szentes, hogy itt sokkal erőteljesebb az igény arra, hogy a színpadon használható tudást kapjon a növendék. Ahhoz, hogy ő igényes legyen a színpadon, hogy ne csak egyszerűen színész legyen, ha majd kikerül innen, hanem igényes is. Ahhoz pedig kellenek ezek a képességek, amikről beszéltem. Nyilvánvalóan itt önismeretet is kap, tehát mindenki eldöntheti, hogy való-e neki ez a pálya. Szerintem ez is nagyon fontos szempont. Nem tette még rá az életét, nem arról van szó, hogy elzárt minden más utat maga előtt. Szerintem jobban jár az az ember, akit nem vesznek fel a főiskolára, mert a főiskolát majdnem biztos, hogy el fogja végezni, majdnem biztos, hogy akkor már a színi pályára kerül, közben meg elmulasztotta azt a pontot, amikor lett volna ideje mérlegelni, hogy ő tényleg alkalmas-e, és ami még fontosabb, hogy akarja-e ezt igazából. Aki nálunk ezt a három évet alaposan tanulva végigjárta, az szakmailag is felkészült már sok mindenre. Hangsúlyozom, úgy, hogy nem magát a szakmát tanuljuk, hanem a játékosságot.

Maga a képzés, ahova érettségi után jelentkezhetnek a hallgatók, hogy kapcsolódhat a diákszínjátszáshoz?

Azt gondolom, ez félúton van a diákszínjátszás és az életvitelszerűen űzött színészet között. Majdnem mindenki szeret színpadon lenni, de ahhoz, hogy ezt nap mint nap éljed, az kell, hogy a szakképzőseink ebbe fokozatosan belenőjenek: elsőben itt vannak az iskolában, másodévben, harmadévben pedig a Bárkán vagy a Kolibriben stúdiósok. Tehát sokkal megalapozottabban tudnak dönteni. Ha úgy dönt, hogy színész lesz, akkor pedig azt gondolom, versenyképes.

Hogy kerültél kapcsolatba a KIMI-vel?

Amikor a KIMI kiterjesztette „csápjait” Szentesre, akkor az nyilvánvaló volt, hogy itt a helyünk. Mikor pedig Pestre költöztem, akkor kiderült, hogy szükség lehet rám a szakképzésben is. Perényi Balázs és jómagam is átmeneti emberek vagyunk: az iskola és színház között lebegünk a légüres térben. Másfelől ez nyilván azt is jelenti, hogy mint iskola átlátjuk, hogy hogyan kell ezt működtetni: azokat a hibákat, amiket szerintem egy színi tanoda elkövet, mi nem követjük el. Közben pedig van élő kapcsolat a színházzal. Szerintem mi iskola és tanoda között félúton járunk, de úgy, hogy mind a kettő egyszerre van jelen.

Ti félúton vagytok iskola és színház között, a diákok, akiket felvesztek pedig aktuális élethelyzetükben járnak félúton. Ez így szép összekapcsolása lehet az egész képzésnek…
Hogy csöppentél bele annak idején a diákszínjátszó rendezésbe?

Lassan a 40 éves jubileumomat ünneplem. 16 évesen kezdtünk el a barátaimmal gimnazistákként saját, önálló színpadot csinálni Szegeden. Onnan nekem egyenes utam volt a Paál Isti-féle Szegedi Egyetemi Színpadhoz, és amikor azt befejeztem, nagy mázli volt, hogy végzős egyetemistaként éppen Szentesen hirdettek állást.

És mentél és folytattad, amit Szegeden elkezdtetek… az hatalmas élmény lehetett…

Igen. Azok a csodálatos véletlenek. Mint ahogy az is nagy véletlen volt, hogy pont akkor volt a Kőmíves Kelemenben üresedés, amikor 18 évesen odakerültem Szegedre. Ezt úgy képzeld el, mintha ma egy 17 éves Pintér Béla-rajongónak azt mondják 18 évesen, hogy akkor most ebbe a darabba be kéne ugranod. Az elképesztő élmény volt. Óriási szerencse kellett hozzá, hogy így alakuljon, de úgy gondolom, az meg nem szerencse volt, hogy ott ragadtam.

Van vagy volt olyan mestered, akire felnéztél és rendületlenül hittél benne?

Persze. Paál István a szegedi években, Bácskai Miska bácsi pedig Szentesen. Abból a szempontból is jó volt, hogy egyik sem az a fogvatartó típusú mester volt. Ezt máshol olvastam, de nagyon megragadt bennem: „azt mondja a mester, hogy ne engem kövess, hanem azt kövesd, amit én követek.” Tehát ne azt csináld, amit én csinálok, hanem azt gondold végig, hogy én miért azt csinálom, és ebből te a saját válaszaidat találd meg. És aztán úgyis jönnek belőle újabb kérdések. Az attitűd a fontos.

Egy ideje már benne vagy a bOdyssey projektben… Mióta is csináljátok?

Kettő évvel ezelőtt néhány volt tanítványom megkeresett, hogy csináljunk valamit közösen. Nekem egy nagyon régi gondolatom, hogy hogy lehet a tréninghelyzetek extázisát, felszabadultságát előadásszerűen működtetni. És a kettő egymásra talált a fejemben. Ők már 5-6 évet végigdolgoztak velem. 2011 tavaszán jutottunk el odáig, hogy ezt megmutattuk. Azalatt volt 92 előadásunk. Ami ahhoz képest, hogy maximum 8-10 ember lehet jelen, kevés.

Kik játszanak benne?

Ők a KIMI-nek, a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumnak közös metszete, és akikhez Szentesen és a KIMI-ben közel álltunk.

Májusban volt szerencsém megélni ezt az „előadást”. Azóta foglalkoztat a gondolat, hogy akkor ez most színház vagy sem? Minek lehet definiálni?

Ha álszerények akarunk lenni, akkor ez félúton van a színház és a masszázs között, ha pedig nem akarunk álszerények lenni, azt mondjuk, hogy ez egy vadonatúj művészeti ág: az érintésművészetnek az egyik első szárnypróbálgatása. És ez csak félig tréfa. Tényleg azt gondolom, hogy az érintés, mint az egyik legfontosabb érzékszervünk abszolút kimaradt az elmúlt 2500 évben az európai kultúrából. Minden más érzékszervünkre épül művészet. Akár ha a szakácsművészetet veszed… még az ízlelésre is. Fontos, hogy ezek a művészetek nem kognitív tartalmakat vagy nem kognitív tartalmakká transzponálható tartalmakat közvetítenek, hanem le nem fordítható érzéki, érzékszervi ingereket közvetítenek. Kérdés, hogy ezen érzékszervek révén lehet-e generálni, animálni. Az a tapasztalatunk, hogy abszolút. Sokkal közvetlenebbül tudsz érzeteket, érzelmeket, indulatokat átadni ennek révén. Nyilvánvalóan engem az foglalkoztat borzasztóan, hogy erről ne mondjunk le, mint kommunikációs eszközről, pláne ebben az elidegenedettnek nevezett világban fontos, hogy ezekhez az alapvető dolgokhoz valamilyen módon visszataláljunk. Ebben semmilyen lila ezotéria nincs, hanem pont ellenkezőleg, nagyon durván biológiai dologról van szó. A csecsemő annak örül, ha kézbe veszik. A legelső kommunikáció az érintés révén zajlik ember és ember között születéskor. Az anyaméhben a zajokon kívül kilenc hónapig csak az érintés van. Ismerjük a példát a kis majomról: hogy melyik anyamajomhoz megy oda: amelyik szőrös, vagy amelyik drótból van. Kivétel nélkül ahhoz, amelyiknek kellemesebb az érintése. Azt gondolom, hogy ezek olyan erős biológiai determinációk, amikkel eddig nagyon nem kezdtünk semmit. Amire azt mondjuk, hogy ennek a helye az intim szférában van. A szex és a csecsemőnevelés. Ez a kettő az, amiben ennek hagyunk helyet, minden másban ez illetlenség, határátlépés. Egyfelől határátlépés, másfelől igazán erős érzelmeket ezzel tudunk igazából közölni. Ebből a szempontból komolyan gondolom, hogy ez egy új művészeti ág, mivel egy olyan csatornát használ nem intim kommunikációra, amit eddig nem használtunk erre a célra.

„… bevallom, valamiféle kezdő próbálkozásra számítottam, ami azért természetesen élvezhető… Attól nem féltem, hogy megérintenek, de például arról, hogy ez az Odüsszeiáról fog szólni; illetve hogy fizikailag ugyancsak a felszínt érintve, de érzelmileg ilyen mélyen belém hatolva dolgozik, fogalmam sem volt. Attól fogva ugyanis, hogy felvettem az amerikai filmekben oly sokszor látható szemtakarót, számomra a Mennyország egyik kapuja nyílt meg. Nem voltak konkrét gondolataim; azokat szinte az egész darab alatt felváltották az érzelmek. A testemen keresztül a lelkem kucorodott a felszínhez és dorombolva, jólesően észrevételezte, hogy foglalkoznak vele és simogatják. Ahol szükség volt a tudatosságra, ott fölényeskedve előbújt az agyam, örülve, hogy végre megint az övé a szerep és ezzel a bonyolult, logikátlan érzelmi világgal végre leszámolhat egy kicsit. Néhol próbáltam kitalálni, hogy mi történhet körülöttem, vagy mit kell tennem, hogy a veszélyesnek hangzó, tapintható helyről, helyzetből kikerüljek. A szemtakaró levételekor pedig megszűnt minden. De amit kaptam, az azóta is bennem van, mert megtudtam, hogy létezik. Azóta is borzongok, ha belegondolok.” – Dengyel Dóra – Keleti István Művészeti Iskola Győri Tagozata

Aki ezt nem élte még meg, hasonlíthatja-e szerinted vakokról szóló kiállításhoz, programhoz?

A felületén igen, de lényeget illetően szerintem nem. Amiken részt vettem, ott a lényeg az volt, hogy megérezd, milyen vaknak lenni. Itt pedig a vakság csak segítség, hogy az érintést kiélesítsd és közben ennek révén tudsz belül kerülni. Az érintés révén nyitunk meg olyan érzelmi csatornákat, melynek révén te nem szemlélője vagy az eseményeknek, hanem – és ez a TestOdüsszeiának másik fontos része – az események kellős közepében vagy. Te vagy Pénelopé, Te vagy Odüsszeusz és nem más és nem nézed, nem hallod, nem figyeled, hogy valaki más az, hanem Te vagy az események középpontjában. Veled történnek meg a dolgok. Itt rá vagy bízva ezekre a biológiai érzékszerveidre, és az összes többi más pedig rád zúdul, és ebben neked létezned kell. A színházi és a tisztán érintési művészeti hatások ötvözve vannak, hiszen dramatizáltak az érintések, szerepekhez, helyzetekhez kötődnek. Ennyiben mondhatnám színházi jellegűnek a szerkezetét, de alapvetően a nyelv, ami hat rád, túlmutat ezen.

Mik a visszajelzések a résztvevők felől?

Az a legérdekesebb, hogy nagyon sokféleképpen fogják fel az emberek. Ami jó is, mert olyannyira benne vagy, hogy nem tudod magad kizárni, ezért rengeteg dilemma és választási helyzet előtt állsz. Ha komolyan veszed a játékot, akkor is. De az is végig ott van benned, hogy te most itt Anikóként reagálsz vagy Pénelopéként. Tehát ez a klasszikus dinamikája, hogy én tanár vagyok vagy magánember. Amit a szerepelmélet nagyon szépen elmond. Ennek itt ki vagy téve. És sose tudsz megnyugodni. Ez az alapélmény, amit mindenki elmond. Van, aki teljes mértékben csak befogadóként van jelen: nagyon élvezi, nagyon ott van, de nem akar ennél többet. Ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy te azon a szintjén élvezed, amelyik szinten neked megnyílik. Ne próbáld meg kitalálni, hogy mit kéne csinálni, azt csináld, amit diktál a jó érzésed, a szíved. Mint ahogy a normális életben is így szoktunk viselkedni, hogy különböző helyzetekben az érzelmeink, gondolataink, indulataink, vágyainkból egyszer csak keletkezik egy válasz. Nyilván az érzi magát legjobban, aki megtalálja, hogy neki mi a jó. Kevésbé jó visszajelzéseket azoktól kapunk, akik elkezdik nagyon figyelni magukat. De azt gondolom, még ez is jó, mert akkor legalább brechti értelemben reflektál magára az illető. Igazából nagyon kevés ember marad távol tőle.

„Egyik kezem cirógat, másik egyre csak vihart szít, össze is kapnak, viaskodnak, az ujjaim egymást babrálják, és én csak ülök, semmi pénzért nem hervadna le az a széles vigyor az arcomról, ami egyáltalán hogy nézhet ki, és egyébként is mi helye van a testemen, amikor már régen Pénelopé vagyok, Odüsszeusz pedig a fülembe súgva kérdi zokogva, hogy kikísérem-e a partra, hogy elbúcsúzhasson. Pár percig némán vitázom magamban, majd mint kit homlokán csókolt a Múzsa, ráeszmélek, hogy a legkevésbé sem játszom. Ha ölelnek, ölelek, ha taszigálnak, kikérem magamnak, de minden esetben önmagam vagyok. Ebből az útvesztőből, hacsak Ariadné ki nem navigál a foglalkozás végén, egyedül igen nehéz lesz kitalálni. Nem hétköznapi az a fajta végtelen empátia, és óvatosság, amivel a színészek az utazásunkat végigkísérték, de Ariadné mérhetetlen fontos feladata, hogy felismerje: nemcsak a testet, de a lelket is ki kell kísérnie a labirintusból.” – Skribek Anikó – MégIs Társulata

A továbbiakban mi az útja ennek az „élményterápiának”?

Ez a nehéz pontunk, ugyanis nem egyszerű kommunikálni, hogy mi ez. Nehéz definiálni, hogy most mire jössz. „küldj videót” hát az nem fog neked sokat mondani. Nem tudod leképezni. A tömegmédia korában nagyon rossz esélyekkel indulunk. Csak elmondani tudjuk, hogy mi történik, az pedig nagyon szegényes ahhoz képest, amiket az emberek megélnek. Nem gondolnám, hogy ennek van kifutása. Azt gondolom, ebben nagyon nagy potenciál van, és nagyon nagy szükség lenne az embereknek arra, hogy ezt az élményt megkapják.