2012. december 1-jén, a Haza – Heimat – Home fesztivál zárónapján a program Erdős Virág és Dan Sociu páros beszélgetésével (In TranCE 3., 1. felvonás) indult, amelyet Keresztury Tibor moderált. Az In TranCE (Transznacionális Kulturális Estek) párbeszédek végigkísérték a három napot és törzsét adták, elve az volt, hogy a szervezők az alaptematikán, -kérdésen túl (mi a haza számodra?) igyekeztek a külföldi és magyar szerzőket valamely közös vonás mentén, a szövegeken keresztül párbeszédbe hozni. A beszélgetések többsége tehát nagyjából a következő koreográfia szerint zajlott: a szerzők elöljáróban felolvasták a rendezvényre szánt szövegeiket, többnyire verset, esszét vagy prózát, majd a moderátor kérdései mentén nagyjából ugyanonnan kiindulva, egy probléma felé specializálódva a nagy elképzelések mellett kidomborodtak az egyéni élmények, emlékek is. Nagyon is emberközpontú és sok hangot megszólaltató hangulata volt tehát az In TranCE-nak és általában a konferenciának.

Erdős Virág megjelenése egy ilyen típusú konferencián nagyon is várt dolog, hiszen a közéleti líra szociálisan érzékeny darabjait tette le az asztalra az elmúlt hónapokban. A Na most akkor és az Én vétkem kerültek elő, előbbit a Facebookon 3500-an osztották meg, másnap a Népszabadság kommentár nélkül megosztotta, és alapvetően nagy port kavart. A valamivel későbbi Én vétkem  erre a tematikára és formára rímel, a kettő vers együtt ugyan a programba jól illett, de a bennfentes tények, életek, látásmódok előolvasása hosszas lett, elvesztette a hatását a nemzetközi közönségben.Dan Sociu – ahogy Yang Lian is – a nyelvzenéért eredeti nyelven (románul az angol verzió után) is felolvasta versét, a Pavor Nocturnust.

A kérdések az irodalom közéletisége felé terelték a beszélgetést. Keresztury a szöveg lecsupaszítottsága, az elesettek, kirekesztettek irányában érzett szenvedély mentén kezdte az értelmezést. Ennek kapcsán Erdős Virág elmondta, hogy új neki ez a pátosz, amelyet ő maga is használ, érzi, hogy a cinizmus, az irónia már kezd kiszorulni épp a kortárs közéleti versekben, hiszen már akkora a baj, hogy ezen nehéz ironizálni, humorizálni, egyáltalán nevetni. Nem pozitívumok és negatívumok, hanem tényekből, tapasztalatokból kiindulva közelíti meg a haza témát. Erdős Virág szerint jó volna, ha mindenki magáénak érezhetné a hazát – saját hazaképe,  és nem a másik véglet, az előírt együtt gondol(kod)ás (ideológia) alapján -, hiszen akkor létezhet a diverzitás, az egészséges szkepticizmus.

Dan Sociu felolvasott versével kapcsolatban megemlíti, hogy ez sokkal elvontabb, sokkal inkább metafizikus, mint a többi verse, de alapvetően a következő jelszavak mentén jár: miserabilism, authenticism, minimalism. Azt kell megértenünk szerinte, hogy a világ nem az otthonunk. Ugyan költészete nagyon szociális, nem tolerálja az iróniát, de nem nagyszabású elképzelések alapján kezd verset írni, sokkal inkább saját közösségét mutatja be konkrét, általa ismert történeteken keresztül, és ezek mutatnak majd az általános emberi értékek felé. Nem szociográfiákat ír lírájában, nem a közösség nevében művész, de tudatosan használja a felismert hullámot: a líra (ismét?) demokratizálódik.

Keresztury felveti a tendenciát, miszerint az irodalomnak újra aktuálissá vált nyelvet találni azok helyett, akik nem tudnak beszélni. Dan Sociu szerint ez nem feltétlenül programos, részéről legalábbis biztosan nem, ahogy ő fogalmazott: „this do-good art is not my cup of tea”. Ő a verseiben magát írja meg, nem másokat. Sokan érzik, hogy nem tartoznak egy bizonyos nemzetiséghez, de például önmagával kapcsolatban is érzi, amikor külföldre megy, hogy emlékeztetik rá, hogy román, románnak tartják. Nem kell félni, hogy megválaszd az identitásod, de amikor egy társaság, amelyhez tartozni akarsz, kizár, azt gondolhatod, nem is vagy olyan ember, nem közéjük való. Romániában nyugati ideálokkal nőtt fel, de 20 év után az emberek kezdenek csalódni a nyugatban, főleg azok, akik megjárták Nyugat-Európát, ami korántsem hasonlít az elképzelt utópiaszerű körülményekre. Ennek egyik eredményeként tűnnek fel ismét a nacionalista, gyökerekhez visszaforduló gondolatok, tendenciák, amelynek még nincs nagy térhódítása, de kialakulóban van. Persze még mindig a nyugat irányít sok mindent, bankkártyával vásárolunk stb., de megemlíti azt is, hogy Romániában nem volt igazi baloldal, amíg be nem jött az internet.

Keresztury ezután Erdős Virág felé fordult az idegenség tematikájával, amely a költőnőél nem feltétlen jelent hazánkívüliséget, egy idegen és jöttment is lehet a műveiben echte magyar. Erdős Virág szerint a haza témájának ügye pont két évtizedet elkésett, kimaradt 20 éve egy ilyen számvetés: visszakaptuk a hazánkat és le kellett volna ülni, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. sok szélsőségességet lehet ezzel magyarázni: ha az ember nem ért már semmit, beáll az egyszerű mögé, így lesz tér az ideológiáknak. Az irodalom közéleti feladata a felelősségvállalás: olyanoknak hangot adni, akinek a hangja nem igazán ér el hozzánk. Amikor ez a szándék, vonal megerősödik, az irodalom hatása is szélesebb körben nyilvánul meg.

Dan Sociu a felé intézett kérdéssel kapcsolatosan – el kell menni, hogy hazataláljunk? – azt mondta, hogy ez egy nyilvánvaló folyamat: ő a nyugatot idealizálta, el kellett mennie, hogy visszatérjen, hogy új nézőpontot találjon. Művészként, egyáltalán a közösség képviselőjeként meg kell keresni a tiszteletet a közösségedben, a kreativitást és önmagadat hozzáadva megmutatni azt. Alapvetően el kell adni magunkat: az, hogy szociálisan érzékeny vagy, egy módja ennek. Természetesen elsősorban művész vagy, ezután jön a szociológia, politika stb., nem mehetsz vissza a naiv írásba – ez csak nosztalgia. Már csak szeretnénk úgy írni, mintha semmi sem történne körülöttünk.

Dan Sociu az angolszász zenén nőtt fel: Amerikában látszik, mi van az identitás mögött. Romániában nem igazán alakult ki, „elviccelték”. Ausztráliában, Ázsiában beszélt Kurt Cobainről, és jobban megértették egymást a nemzetközi identitás, kultúra mentén, mint a szomszéddal. Erdős Virág azonban – épp ellenkezőleg – külföldön mindig kívülállónak érzi magát, mások révén jut el külföldre, „ahogy anyukák szoktak a férjük révén”, de magyarként sem a magyarságából beszél, az identitáskeresés folytonos, de ezt sokkal közelebbinek érzi. Az lenne a furcsa, ha az ember kivonná magát ezekből a dolgokból.

Keresztury a beszélgetés zárásaként elmondja, hogy ennyire intenzíven a három napban eddig nem került elő a kirekesztettek dolga és az a virtuális haza, amelyet képezni tudnak maguk számára a többség hazáján belül. Garaczi László és Lina Mounzer kettőse követte az előzőeket a pódiumon.

*

Lina Mounzer A hazámról című szövegét hozta a beszélgetésre, de előtte megemlítette, hogy nagymamáját aznap temették el, akit becsült és irigyelt, mert a hazája a háza volt, amit semmilyen körülmények között nem hagyott el. (Ezt Dan Sociu hasonló megjegyzése kapcsán mondta el, akinek a nagyapját szintén aznap temették.) Lina Mounzer Kanadában emigráns, menekült múltjából fakadó élményeit irodalmi alapanyagnak használta fel, a tragédiát a veszteség szemlélését formálta meg, amely azáltal, hogy személyes élményekre épül, szimpátiát és empátiát ébreszt, több lesz, mint a híradó. Nála is a szociális körülményekbe, történelembe ágyazottság jelenik meg tehát erősebben, nem a didaktikusság, a történet vezet el az univerzális gondolatokhoz. A veszteségek ráébresztenek, hogy ugyan megfosztottak valamitől, de lett egy történeted, amit elmesélhetsz és ez reménnyé válhat.

Garaczi László novellája ironikusan boncolgatta a magyarság mint identitás kérdéseit, később azonban leszögezte, hogy ez csak egy novella egy elképzelt karakterrel, elég abszurd ugyan, de a világ is abszurd ezekben a napokban, nem kell sok humorérzék, a tények önmagukban elég meghökkentőek, és akár vicces is lehetne, ha nem lenne igaz. A szerzőnek elég megtalálnia azokat a pontokat, amelyek egymás mellé illesztve humorosak. Az irónia és a humor azért fontos mert a megértés kulcsa lehet – és ebben Erdős Virággal nem egyezik az ízlésük –, amíg tudunk nevetni, még van remény. A szimbólumokkal kapcsolatosan elmondja, hogy lehetnek veszélyesek, mert az emberek kétségbeesettek s értékvesztettek, ilyenkor az egyszerű megoldások, módszerek felé fordulnak – ezek pedig az ideológiákban leegyszerűsített szimbólumok. Már nem az igazi ünneplés kísérői, hanem az elkülönülés és a kirekesztés jelvényei. Ha ezeket elfogadjuk, akkor nem történtek meg a közös beszélgetések, amelyekben megmutatkozhatnának a véleménykülönbségek, ahol nem is elfogadni, csak meghallgatni kéne a másik álláspontját. Nem feltétlen a politikusok miatt van ez így, de a politikusok eszköze is a megoldás egyszerűsítése (egy megoldás egyszerűnek mutatása).

Lina Mounzer szerint az identitáskeresés nem tragikus, nem kell emelkedettnek lennie a nyelvnek sem, meg lehet ezt írni semleges szempontból is. A neutrálist próbálta megszólaltatni, aztán felismerte, hogy ez a fehér nyugati férfi narratívája. Ami univerzális, az egyben specifikus is – innen próbálja megalkotni saját neutrális narratíváját. A tragédia belülről nem olyan sokkoló: a háborúból is marad jó emlék, ez nem fekete-fehér ügy. A specifikussággal szemben a kollektív narratívák inkább ijesztőek. Több haza van, mindenki máshogy meséli a történelmet. A neurotikus identitás hajt a karrier felé, ilyen például az írás is. Rengeteg ilyen bizonytalan, identitáskereső mozzanatra van szükség, mert ezek értelmeznek, a deklaráló, leegyszerűsítő ideológiák ezeket nyomják el. Minél kevesebb szót használnak az ideológiák, annál többet kell az íróknak kérdeznie.

Garaczi László szerint nem a különböző hazákkal van a baj, hanem ezzel a roppant idegességgel a másik eltérő elgondolásaival kapcsolatban. Ami más, az ellenség. Lehetne a véleménykülönbségek ütköztetése érdekes, dialóguskezdeményező.

Keresztury még kérdez kettőjüktől a honvággyal kapcsolatosan, amiből az sül ki, hogy el kell menni, hogy új perspektívákat kapjunk, hogy a máshoz képest könnyebben elfogadjunk otthon dolgokat, amelyekkel soha nem tudtunk előtte szimpatizálni. Odi et amo helyzet ez, a bőrönd kipakolása. Konklúzióként kapjuk, hogy a haza csak nemzetközi kontextusban újradefiniálható, bezárkózva nem. Túlfűtött jelentéstartalmak helyett egy relativizálódott, képlékeny, bonyolult fogalmat látunk hazának a három nap után: hogy mi a haza, nem tudtuk meg, ez talán nem is szükséges, mert a kérdéseink pontosabbak lettek. Sokfelé sokféle haza van.

*

A zárókoncert előtt még a konferenciát lezáró Tóth Krisztina-beszélgetés következett, amely szellemiségében is berekesztette a hazáról való gondolkodás háromnapos maratonját, hiszen sok összefoglaló momentum fűzte egybe. Mint a korábbiakban, itt is szerzői felolvasással kezdtek, az elhangzó szövegek vegyesen versek és kisprózák: Idegen test, Szerda dél, A világ minden országa. Utolsóként készülő regényéből, az Akváriumból hozott ízelítőt Tóth Krisztina, melynek főszereplője Piroska Tóni, aki Amerikában igyekszik nyelvtudás nélkül, zavaros kapcsolati rendszereken keresztül szerencsét próbálni. A pódiumbeszélgetés két moderátora Darabos Enikő és Winkler Nóra voltak. Tóth Krisztina a válogatásra vonatkozó kérdésre válaszolva azt mondta, a hazáról eleve a hazátlanság jutott eszébe, erre a tematikára választotta a szövegeket, aztán megkísérelte összefoglalni az elmúlt napok hazafogalmait, s hozzáillesztette sajátját: számára ott a haza, az otthon, ahol bármi megtörténhet, és ez az abszurd hely Magyarország. A magyarok olyanok, mint amikor az ember osztálytalálkozóra megy, azt gondolja: én nem vagyok ilyen öreg és ronda – közben pedig a repülőtéren álldogálva rögtön ki lehet szúrni, ki a magyar. Tóth Krisztina szerint az ember anyanyelvében éli meg a hazáját: a belakhatatlan világban a saját létrehozásának kísérlete. Darabos Enikő rákérdez, mitől lesz ez belakható? A közéleti költészettől? Szükség van erre? Az irodalomnak van feladata? Tóth Krisztina szerint az irodalmi műveknek csak annyi a feladatuk, hogy jók legyenek, és akkor betöltik a feladatukat, fordítva ez nem működik, nem lehet programszerűen csinálni, viszont ebben az időszakban nagy tétje van/lesz az irodalomnak. Felidézi Spiró Györgyöt, aki szerint hatalmas a baj, ha az emberek tolongani kezdenek az irodalmi esteken és iránymutatást éheznek. Ezt a vátesz szerepet Tóth Krisztina lefutottnak látja, el sem tudta képzelni, hogy lesz még ilyen – de ez a programos közéleti líra nagyon közel áll a politikai újságíráshoz. Tudni kell ennél többet nyújtani, nem állást foglalni, nem véleményt megfogalmazni, hanem felmutatni, ábrázolni, csak ez lehet a funkciója az irodalomnak ezen a terepen.

A sztereotípiák és a nyelvi hagyományok mentén tudunk gondolkodni hazában, közösséget érezni, ezért is nehezebb beilleszkedni külföldön, egy idegen közösségben. De az íráshoz alapjában hozzátartozik az otthontalanság élménye, a körbeírhatatlan honvágy a nem létező otthon felé. A most megírt később csak a most lenyomata anélkül, hogy direkt arról írnánk, ami fojtogat.

A magyar identitás egy része az elfojtásokban nyilvánul meg, ezeket örököljük, elfojtásban világbajnokok vagyunk. Mást látni trauma – ha tőlünk nyugatra elmegyünk, felötlik a kérdés: „ez itt volt és senki nem mondta?” Hogy hol él az ember, azt kiválaszthatja, de a nyelvben lakik, és ettől nem vagy nehezen tud elszakadni. Felhozza Márait, aki otthontalan maradt az emigráció után, és Thomas Mannt, aki lerendezte az egészet annyival, hogy a német kultúra a fejében van, a többi nem érdekli. Hogy ki hogy visel ilyen földrajzi, kulturális kiszakítottságot, függ az identitásának szakítóképességétől is.

A Tóth Krisztina-beszélgetés után Gaborják Ádám beharangozta a Néma gyereket, mely a speciális, zenészeket és fiatal írókat, költőket összehozó sorozat következő része. Az utolsó programon Simon Márton, Závada Péter, Saiid, Erdős Virág, Kemény Zsófi, Kemény Lili, Sopotnik Zoltán és az Elefánt zenekar közös produkciója volt hallható és látható. A három nap konzekvenciáit butaság volna levonni, az elhangzottak magukért beszélnek. És most, hogy pontosodtak a kérdéseink, ideje továbbgondolni a hazához és egymáshoz való viszonyunkat. Aktuálisabb, mint valaha.