November 29-én délután egyszerre tél lett, mialatt az A38 új, 2010-ben felavatott hajóblokkján megkezdődött az első Haza/Heimat/Home Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál. Az, hogy a rendezvény a minket hagyományosan Európához kapcsoló Duna folyó felett lebegett, mindenképpen szimbolikus értékkel bír, s erre aztán a világ minden tájáról (Indiától Kínán át Bukarestig) meghívott előadók maguk is reflektáltak. Egy ilyen nemzetközi, több nyelvű, több kultúrájú fesztivál, konferencia vagy még inkább szimpózium léte különösen nagy súllyal bír a mai Magyarország kontextusában, ahol a “haza” fogalmát egyre baljóslatúbb gesztusokkal a politika kívánja meghatározni.

Miközben tehát az A38 fehér vasteknőjéhez menetrendjük szerint kikötött egy-egy lepukkant BKV hajó, Lóránd Zsófia, a Solitude-program magyar képviselője és Florian Höllerer, a a Stuttgarti Literaturhaus képviseletében köszöntött minket, utánuk Gaborják Ádám a JAK regnáló elnöke üdvözölte a közönséget a fedélzeten. A köszöntők megegyeztek abban, amit a fesztivál magas színvonalú kiállítása (a mindenre kiterjedő átfogó arculat, a hibátlan szervezés, a meghívottak nívója) is reprezentált: a haza fogalmáról folyó beszéd kitüntetett figyelmet érdemel, hiszen ilyen formában, nemzetközi kontextusban ilyesmire még nem került sor. A szervezők abbéli reményüknek is hangot adtak, hogy nem ez lesz az utolsó Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál.

Schein Gábor bevezető szövegében emelte a tétet. A “haza” fogalma egy ország (Magyarország), város (Budapest), ezen belül is Újlipótváros téren és időn átívelő történeteiben rajzolódott ki előttünk. A valamikori mocsár (amely mint metafora a beszéd egyik meghatározó eleme maradt) helyén épült Suhajda-telep nyomorán át, az 1900-as évek elejének bérházépítési lázán keresztül jutottunk el a holokauszt áldozataihoz, majd a Tersánszky Józsi Jenő utca átnevezésének aktualitásához. A házak falai, ahogy Nádas Péter erről a Párhuzamos történetekben is ír, megőrzik az emberi történetek emlékeit: a téglákon lyukakat ver 1944 és 1956 lövedékeinek nyoma. De nemcsak a házak falát, a köztük lévő publikus teret is átitatja a politika: az utcák az aktuális kurzus ideológiai reprezentánsaivá válnak. Schein az utcaátnevezések “hagyományát” is vázolta pár mondatban Trianontól egészen napjainkig. A kérdés az marad: hogy lehet az, hogy a lakosság zokszó nélkül tűri, hogy saját lakhelyét egyszerre más névvel illessék, ideológia narratívák keretelemeként? – Schein válasza erre az egész társadalmat megülő, össznemzeti közöny, amely falat von az emberek közé. A közönyös ember nem felelős a másikért, idegennek, távolinak feltételezi, így ő maga nem sérül. Ez a közönyös viselkedés az, amely miatt idehaza nem ütköznek különösebb ellenállásba a legdurvább politikai ambíciók sem – és nekünk ezzel a közönnyel szemben van felelősségünk.

Az első InTranCE (Transnational Cultural Evenings) vendége a kolozsvári Selyem Zsuzsa és Šejla Šehabović voltak. Selyem egy megszakított disszidálás történetét mesélte el, Šejla Šehabović angolul felolvasott novellája egy ezresről (tauzent), hajléktalanokról (hómlesz), egy biztonsági őrről (szekjuritigáj) és egy kolbászról (szoszidzs) szólt. A fesztivál egyik nagy élménye egyébként az irodalom (és a róla folyó beszéd) fesztelen, közvetlen nyelvközisége volt, az, hogy, szinkrontolmács ide vagy oda, az emberek a a színpadon egymással mintha alapból közös nyelvet beszéltek volna: az angolul feltett kérdésre magyar válasz érkezett jött és fordítva. A diskurzus közös nyelvén túl ugyanakkor az anyanyelv volt a legfontosabb (amiről a meghívottaknak volt bőven mit mondainuk), hiszen, mint azt Šehabović második szövegéből is megtudtuk,  ez mindenek fölött meghatározza az ember identitását, így a hazáját is, hiszen mint azt a Bosznia-Hercegovinában született írónő elmondta:„A nyelv, amelyen szenvedek és amelyen ezt a szenvedést megértem”. Erre reflektált Selyem Zsuzsa állítása is, miszerint haza a nyelv, a nyelv a haza. Šehabović szerint a hazát fizikailag el lehet hagyni, de addig, ameddig felelősnek érzed magad az ott történtekért, addig egy részed otthon marad. A dokumentum és az irodalom nagyon közel állnak egymáshoz – folytatta -, hiszen mind a kettő egyfajta fikciót rögzít, és ebben hasonlít a haza vagy hazák képéhez is, amely szintén fiktív valóság.

A kora esti kétórás, négy szerzős beszélgetések vezetője, Keresztury Tibor szünetet nem hagyva rögvest a színpadra szólította a Térey János budapesti írót, költőt, és a bombay-i teoretikust és esztétát, Kaiwan Mehtát, aki egy urbanisztikai írását olvasta fel. A metropolisz (Bombay) nyilvános tereinek diskurzusát, így a lakók egymáshoz való viszonyát, a külső és belső terek elrendezésének dialógusát tette központi témává, így betekintést nyerhettünk egy távoli város kulturális szokásaiba. Állítása szerint az épületek többek lakások halmazainál, ezek az emberi életek, vágyak metaforái. Térey János irodalmi szövegei is sokban kötődnek a városhoz, az ő szereplői egy-egy kerület jellegzetes figurái voltak. A beszélgetés során kiteljesedett a szerzők a városokhoz, a történelemhez, az itt fogant emberi sorsokhoz való viszonya. Míg végül kiderült: a magyar magány magányosabb magány az indiainál.

A csütörtöki 1+2 felolvasás és beszélgetés vendége Dubravka Ugrešić volt, őt Séllei Nóra és Kepes András faggatta. A horvát írónő a beszélgetésben a szövegében idézett Virgina Woolf-idézetet is jobban kibontotta, mely szerint “nőként nekem valójában nincs is országom. Nőként én nem is akarok magamnak országot. Nőként az én országom az egész világ” – amely itt nem egyfajta feminista internacionalizmust tükröz. Az idézettel azon véleményének akart hangot adni, mely szerint a nemzet, a haza nem a nők dolga, hanem, ahogy a háború is, a férfiak játékszere. Arra, hogy ez mennyire mélyen gyökeredzik a kultúránkban, egy szláv mesét hozott példaképp, ahol is a vezető alak szíve ragyogja elő a helyes ösvényt a félszeg nép számára. A nők szíve nem világít így, a nők nem lehetnek hősök, nem áldozzák vérüket, nem ünneplik őket országukban, ezért úgy véli, helyesebb, ha ők ebből a kérdésből ki is maradnak.

A nyitónap verses zenei programmal és fogadással ért véget, ahol a résztvevők koccinthattak egyet a hazára!