A könyvtáros utolsó története

Legenda

Azt hallom a nagyapámtól egyszer csak: – Jajj, de beteg vagyok, talán meg is halok.
Majd elcsendesült a könyvtárszoba, de ez a csend csak addig tartott, míg nagyapa megint meg nem szólalt:
– Te fiú, mit ugat a kutya?
Kinézek a száradozó utcára és nagyon erőltetni kell a szemem, hogy a sötétben saját tükörképemen kívül mást is meglássak. Kis késéssel mondom:
– Á, csak a pap áll a kapunk előtt!
– Küldd el gyorsan – sóhajt a nagyapám, és legyint mellé egy nagyot.
Nemsokára megint nekikezd:
– Jajj, de beteg vagyok, talán meg is halok. Te fiú, mit ugat a kutya?
Kinézek a száradozó utcára, és nagyon erőltetni kell a szemem, hogy a sötétben saját tükörképemen kívül mást is meglássak. Kis késéssel mondom:
– Á, csak a papné az!
Erre aztán villámgyorsan felpattan a kopottas kis asztalkája mögül, és nagyokat rivallva, megfiatalodva körbetáncol, miközben azt ordítja jó pattogósan, hogy hejrerutya-rutyattya. Mert a papné az mindjárt más, annak már ki lehet kelni az ágyból! És a végén átölel. Ezzel a kis játékkal próbálja megrövidíteni a pénteki napközimet, amiből még legjobb esetben is fél óra lenne hátra.
– Figyelj csak! – ültet vissza a székemre cinkos mosollyal.
Nem telik bele fél perc, máris vágja ki az ajtót Patrícia, a gyakornok, a kiskönyvtáros, ahogy nagyapám hívja.
– Mi történt, papa, mi van már megint? – szalad hozzá gyorsan. Aztán gyorsan észbe kap, lerázza a rászedettségét, és bosszankodva hozzám vágja, hogy nekem inkább a házi feladattal kellene foglalkozni, nagyapának meg annyit, hogy ilyesmikkel nem szabad viccelni. Elég rendesen kioszt mindkettőnket, és visszamegy a gyerekkönyves részlegébe. Nézem a ringó csípőjét, nagyapa közben engem néz. Megvonom a vállam, és szabadkozva mondom: – Ennyi. Ő hozzáteszi, hogy őérte azért korai lenne kimásznom az ágyból.
Így telnek a péntek esték, amikor az ő gondjára vagyok bízva. Szép pontosan elrendezgetem az olvasójegyeket, hogy egyenesen álljanak. Utána, ha mind rendben, nagyapa összekeveri őket. Ilyenkor nem visznek vissza a napközibe, mert a tanárnő megengedi, hogy itt töltsem el ötig az időt, és majd a nagyapával együtt menjek haza.
És ilyenkor soroljuk még például az Aranycsapatot, vagy játsszuk a jajj, de beteg vagyok-at.
Valahányszor ott jártam, mosolyogva ült a kopottas kis asztalka mögött, feltett szemüvegével, kinyúlt pulóveresen.

Valamelyik tavaszi péntek estén egyszer csak kopogást hallunk az ajtón. Háromszori kopogás, pár másodperces szünettel, a gyakornoklány sem hisz a fülének. Egy nagyapánál nem sokkal öregebb férfi lép be, lassan és kattanásig húzza az ajtót. Köszöntésünkre csak lehunyja a szemét, előrebiggyeszti ajkát és bólint. Szaga a kis szobát azonnal betölti, nem fojtogató, nem kénes, nem kábító, hanem áporodott, valószínűleg igencsak régről.
– Szeretnék olvasni – mondja, és idegesen hozzáteszi: – mindenféle bürokrácia nélkül. Én csak olvasni szeretnék.
Patrícia egyedül van a szobában, én meg nem tudom, mi az a bürokrácia. Az elején szabadkozunk, hogy vannak szabályok, tessék beiratkozni, de az öregember mintha meg se hallaná. Leül a napközis asztalomtól nem is olyan messzire, és mire megint felé pislogok, nagyítólencsét tart az egyik szeme elé, pofaszakállas rózsaszín arcát jó előre kitolja, úgy lapoz a könyvében. Ezt a könyvet csak úgy behozta magával. Hangtalanul húzta ki a széket, de úgy foglalt helyet, hogy azzal elnyomta a billentyűkopogásokat is. Szuszog és szívja az orrát, hurutosan köhög, és közben lapoz a saját könyvében. Amikor ül, félelmetesen nyugodtan ül, amikor járkál, félelmetesen kimérten járkál.
Nagyapa most ér vissza a cigarettázásból. Mielőtt a kiskönyvtáros szóhoz jutna, intek, hogy engem hallgasson meg előbb. Bemegyünk a P és a T közötti titkos kis helyünkre.
– Nagyapa, én félek.
– Mitől félsz, na?
– Nagyapa – suttogok –, ez olyan, mint a Halál.
Nagyapa erre összeráncolja a szemöldökét, kinéz az idegenre, ezután belesuttog a fülembe.
– Az isten lova faszát! – alakoskodik. – Mert az neked nem volt halál, te maszkura, amikor múlt hétvégén a legutolsó percben kaptuk be a gólt, hm? Attól talán nem féltél? Hát ti már minden szirszarba a halált látjátok bele, mondjad csak!
De látja, hogy mennyire megijedtem. Rövidesen megesik rajtam a szíve, és azt mondja, menjek haza, elenged fél órával hamarabb. Leigazolja a napközit, mehetek. Eleinte ódzkodom, nem akarom egyedül hagyni a nagyapát, mert az öregember előbb-utóbb megtalálja a nevét a könyvében, kiradírozza onnan, és ő össze fog esni. Finoman rámsegíti az iskolatáskámat, és kiterel a márciusi városkába. Nyugtatgat, hogy szombat délután menjek időben, mert gyakorolni kell a szabadrúgást, a többit meg bízzam oda neki.
Nagy nehezen, de kituszkol az utcára. Ott kicsit járkálok, hátha megnyugodnék, végül a könyvtár egyik ablakához tapasztom az arcom, és nézem, mi történik.
A Halál néha nem is a könyvét bámulja, hanem azt a pontot a szobában, ahol nincsen semmi. Visszafojt egy tüsszentést. Arrébb pakolja az idegen könyveket. Miért is ült oda, ahol a legtöbb van belőlük? Nagyapát nem zavarja, könnyen mozog el mellette, de Patrícia, aki valami miatt megint átment nagyapához, elkezdi a borzongást. Kéne neki az a vízforraló, amivel nagyapa szokott flangálni délelőttönként, mikor csinálja a kávéját. Hátha megnyugodna tőle.
Az idegen végignézi az összes polcot, sok könyvet gyűjt maga elé, de csak a sajátját olvassa. Gondosan borotvált az arca, szőrös karján óra helyett olyan bőrszíj fityeg, amit a piacon lehet kapni. Rendkívül erősen mozdul a vizsgált könyvre a lencséjével. Nagyapa nem mondhatni, hogy túlzottan figyel rá, nyugodtan böngészgeti a sportrovatot.
Egy kis papírlapot forgat a kezei között – az olvasójegye az, amit nagyapától szerzett, és amivel akkor jöhet, amikor akar. Nincs egy forintja se, ahogy mondhatta. Ő csak olvasni szándékozik. Előzőleg telefonon érdeklődhetett a szükséges lépésekről, de nagyapa nem igazán érthette, hogy pontosan mit is akar, ezért inkább azt tanácsolta neki, íratkozzon be személyesen.
Hát most beiratkozott.
Sokáig hunyorgok az ablaknál, nem látva mást, mint nagyapát, amint a számítógépénél ül, és a Halált, ahogy pörgeti a lapokat. Sokszor a szája elé tartja a kezét, megrázkódik a teste a köhögéstől.
Ahhoz képest, ahogy nekem mindig mondják, nagyapa mégse lehetett annyira öreg: jó kis mindenkori hajtós meccsekre emlékszem vele a ligeti betonon – holott addigra jócskán kikerült az öregfiúk csapatából is. Tavaszi estén játszottunk utoljára, nem pedig, mint mondják, ősz végén, amikor rendszerint elpusztulnak a dolgok.
Ez tehát mind márciusban történik: nagyapa hazaengedi Patríciát is, és rögtön utána kitessékeli az idegent, hogy hétfőn tíztől folytathatja, de mostantól hétvége van. A Halál szó nélkül feláll a helyéről, zsebre vágja nagyítóját, és kifárad az ajtón. Nagyapa az asztalokon hagyott könyveket visszahelyezi a polcokra, még egyszer körülhordozza tekintetét a szobán. Leoltja a villanyt, és bezárja a könyvtár ajtaját. És nem bírtam kivárni a napközim végét, hanem fogom magam, hazafelé veszem az irányt. Nem leltek a nevére a könyvben; megmenekült. Holnap majd megölelem.
Nagyapa hazafelé tart, nagymamához. Jókedvű, fütyörészget, könnyűeket lép az utcán, de egyszer csak felfedezi maga előtt a dülöngélő alakot: a könyvtári figurát. Megáll, beköti a cipőjét, hogy nyerjen egy kis időt. Miután eltűnik a görbe kis ember a főúton, ő újra nekiindul. Megy, és megy, míg észre nem veszi, hogy a Halál időközben úgy döntött, bevárja a sarkon.

Egy ócska kis bőrlabdával dekázgat a fal tövében. Passzol nagyapának, és a liget felé mutat.
Aztán elkezdenek játszani.