Három brit rock szupersztár, akik már régen elérték azt a státuszt, hogy sokan istenként tiszteljék őket. Az a zenekar, akivel ha valaki szimpatizál, nem azt mondja rá, hogy szereti, hanem azt, hogy imádja. A fogalommá vált ”Muse-koncertet” a világ legjobb ilyen eseményének tartják, ezek egyikének lehetett részese a magyar közönség, a legújabb és eddigi legsikeresebb lemezük, a 2nd Law turnéjának budapesti állomásán.

Miért is a világ legjobb koncertzenekara a Muse? Sok bandára mondhatjuk, hogy élőben jobban szólnak, mint a lemezeiken, de ez náluk valahogy egy kicsit más. Az, ami a lemezen energikus, az élőben egy igazi atombombaként robban. Az a riff, vagy refrén, ami miatt otthon felcsavarjuk a hangerőt, élőben dárdával szurkálja a szívünket. Emellé jön még egy olyan vizuális élmény, ami a zenekar minden turnéján valami olyan körítést ad a hangélménynek, hogy néha elfelejtünk kedvenc dalaink hallgatására odafigyelni.

A kísérletezős indie-pop Everything Everything előzenekar igencsak minőségi, de megosztó koncertjét követően egyre hangosodó háttérzene után megszólaltak az Unsustainable vonósai, a közönség hatalmas üdvrivalgásban tört ki. Dominic Howard dobost körbeállva pörgették le a dubstep tördeléseket, a fekete színpad egy része hirtelen átalakult gyönyörű kivetítőkké, amelyekre kreatív képanyagokat és két, a koncert elején tízméteres magasságba felhintázó operatőr felvételeit vetítették az egész show alatt. Az ezt követő Supremacy-ben gyorsan rácáfoltak a dubstep elhatalmasodására – Matt Bellamy a mikrofonhoz hajolt, kapott egy nagy üdvrivalgást, és megmutatta, hogyan énekel és gitározik. Nem vagyunk elfogultak, ha azt mondjuk, nagyon jól.


A negyedik számnál, a Hysteriánál tárult fel az idei turné egyik legfontosabb vizuális eleme – leereszkedett a zenekar fölé egy élére állított piramis, amire szintén a fent említett képeket vetítették ki. Ez a szerkezet együtt élt az összes elhangzott dallal, olyan atmoszférát kreálva, aminek segítségével ilyen nagyra nőhetett a Muse koncert intézménye.

A sajátos színpadon Bellamy fel-alá rohangált, és körülbelül öt különböző helyen felállított mikrofonokba énekelt, még egy lapáttal rádobva a mozgalmas színpadképre. A fényeket nagyon szeretik, a dob is tudott világítani, a nagy fehér zongorán pedig ledek pislogtak olyan ütemben, ahogy a frontember játszott rajta.
Az új lemez több remeke megszólalt – príma volt a motoros Liquid State, a szívmelengető Explorers, a Follow Me megmutatta, hogy milyen az igényes dubstep, a Madness pedig az este egyik legnagyobb ütését vitte be. Ezek közül személyesen csak a Save Me-t hiányoltam. Sok régi óriás is szerepelt, ha valakinek nem is hangzott el egy-egy kedvence, kárpótolta tíz másik. A két szektorra osztott állóközönség első fele az olyanokra, mint a Time Is Running Out, a Plug In Baby, az Undisclosed Desires, és még sorolhatnánk, úgy megőrült, ahogy azt kell. A ráadás előtti utolsó számot egyedi módon választották ki – rulett forog a piramisban, amely vagy a Stockholm Syndrome-ra, vagy a New Bornra esik. A választás az utóbbira, így a közönség feje pedig a földre esett.


A ráadás Uprisingra őrült meg a legjobban a tömeg, még a lelátón is többen felálltak és a magasba emelgették az ökleiket, ezt rögtön követte a Survival, ami legalább ennyi szimpátiát nyert el.

Bellamy hangot adott annak, hogy mennyire szereti Magyarországot, Budapestet, a tapsot többször magyarul köszönte meg, egyszer egy ”Szeretünk titeket!” is elhagyta a száját. A Starlightot pedig egyenesen Lisztnek küldte, nagy tisztelőjeként.

A Muse szeret minket, mi pedig őket. Olyan koncertet hoztak nekünk, olyan tökéletes számlistával, sorrenddel, kellő hangerővel a leszabályozott szabadtéri bulik után, hogy azt hosszú időkig el nem feledjük.

(Itt böngészhető a repertoár)