Green Day – ¡Dos! – lemezkritika

Jubileumot ünnepelhet a zöld trió ¡Dos! című, sorban 10. nagylemezével. Volt bennünk némi félelem, hogy a 2 hónappal ezelőtt megjelent ¡Uno! egyhangúsága után valami sokkal rosszabb következik, de ez szerencsére nem igazolódott be. Több a változatosság a dalokban, a kreativitás jelentősebb a monotonitásnál, a gitárszólók pedig isteniek.

Egyperces amerikai folk-dalocska a nyitány, egy nagylemez olyan gyakori szereplője, ami egy átlagos 13 számos korong listáján körülbelül a hetedik, de itt előre került, hogy ne kelljen később elnyomogatnunk. Félig a múltban maradunk a Fuck Time-mal, ami egy ősrégi rock’n’roll riffet vesz alapul, modernebb punk-rock körítéssel. Kicsivel arrébb a Stray Heartnál vehető észre hasonló, ami az elején közhelynek tűnő basszus után egy szívmelengető, szomorú szerelmesbe megy át, a lemez egyik legjobbja.

Két dal is női nevet kapott címként – az utolsóként szereplő, egy szál gitáros Amy inkább egy húsz év feletti hölgynek szól, párja, Ashley pedig egy bakancsos tinédzserlány lehet, neki egy nagyon gyors, pogózható punkot címeztek. Amy egy jóval érzelmesebb, komolyabb dalt kapott, amelynek néhány során erősen érződik a John Lennon-féle dallamvilág. A rockzenében vannak példák arra, hogy szerzők drogokat azonosítanak számcímekben női nevekkel – döntse el mindenki maga, hogy itt miről lehet szó. Billie Joe elméletileg alkohol miatt van elvonón.

 Rossznak nem mondható attól függetlenül, hogy a trió (azon kívül, hogy sokkal jobban szólnak a gitárok, mint korábban) semmit nem újított a zenéjén. – Kritikánk az ¡Uno!-ról

A líraibb vonal is megszólal, a fentebb említett Stray Heart mellett a slágergyanús Wild One dalszövegei biztosan kedvelt keresések lesznek. Ez nem lassú számokat, hanem inkább több visszafogottabb dallamot jelent a 2 hónappal ezelőtti rohanós, punkos ¡Uno! dalai után.
Nem kell aggódni azoknak sem, akik a Green Dayt leginkább a punk miatt szeretik, mert az előbbiek ellenére jutott bőven zúzdából is. Ilyen a Makeout Party, a Wow! That’s Loud, és még a maradék. A Lady Cobra viszi itt a pálmát, amiről ugyanolyan nehéz sorokat írni, mint a társairól. Egész egyszerűen nagyon eltalálták, és meghozza az ember kedvét, hogy törjön-zúzzon.

Az album legjobb riffje címet a Lazy Bonesnak ítéljük oda. Ez példázza, hogy milyen jó is a gitárzene – a kissé indie-hatású pengetőzés dob és basszus kíséretében az a fogalom, amiért szeretjük a rock világát. Az ¡Uno!-nál azt mondtuk, elférne egy szinti az összképbe, a ¡Dos!-ra ez már nem igaz.

Csinált olyat is a Green Day, amivel nagyon kiverheti a konzervatív rajongóknál a biztosítékot – a Nightlife laza hip-hop ütemeivel. Ezek a rajongók bánhatják; azzal, hogy ezt nem szeretik, nagy értéket dobnak el maguktól. Szexi női rap, széthullott éneklés, elektromos dobok, teljes élvezet.

Mi, magyarok szeretjük nemzeti hivatkozásainkat keresni a határokon túl. Itt is akad egy, a Baby Eyes esetében, aminek az egyik riffje olyan, mintha a Tankcsapda kezébe adták volna a Green Day hangszereit. Nehogy úgy járjanak, mint Lady Gaga Kozsóval.

Ha ezt a tendenciát folytatja a zenekar, akkor a januárban megjelenő ¡Tré! már maga lesz a tökély. Azt hittük, hogy egy újabb nagylemeznyi unalmas gitártépést fog jelenti a ¡Dos!, de erre rendesen rácáfoltak. Kíváncsian várjuk a folytatást!