„Alkotni kell, mert az alkotásban benne van, mit gondolok, mit érzékelek a világból”

Nehéz volt elcsípni Komáromi Sándort, a pápai Teleszterion Színházi Műhely vezetőjét, hisz most is épp nagy szervezkedésben volt az Őszi Dionüszia Rendezvényen.

Fekete Anikó: A drámapedagógia számos területén tevékenykedsz. Hogy kerültél kapcsolatba a diákszínjátszással?

Komáromi Sándor: Lázár Péteren keresztül kerültem be a színházi életbe. 1998-ban elkezdtem egy drámapedagógiai tanfolyamot Takács Gábornál, valamint számos drámás képzésen részt vettem. Azóta töretlenül és rendületlenül dolgozunk kollégáimmal. 2002-ben bekerültem a Pannon Egyetemre, ott a korábbi egyetemi színházi életet elevenítettük fel, élesztettük újjá szaktársaimmal. 2002-től 2010-ig működtettük is. Sokat küzdöttünk térért, lehetőségekért. Szerettünk volna olyan egyetemi színházzá válni, mint amilyen a pécsi JANUSZ-osok. Közben elkezdődött az együttműködés Pápával. Baloghné Uracs Mariann nagyon szerette Babó és Bigyó előadásunkat, és a Tudás-Szín-Tér pályázatba bevett minket. Több mint 50 előadás ment le belőle. Pápán egy év leforgása alatt közel 100 előadást csináltunk.

Kik voltak ebben alkotótársaid?

Az akkori egyetemi színpadosok közül azok mentek bele ebbe a projektbe, akik a legaktívabbak voltak, igazi küldetéstudattal rendelkeztek, és át is látták, hogy mivel jár ez.
Azóta már többen is a magyarpolányi alapfokú művészi iskola keretei között, kihelyezett helyszíneken dolgozunk országszerte.
Benkó Zsófia Anna, Herczeg Diána, Kása Ferenc, Kovács Mónika, Oláh Júlia mind-mind visznek színjátszó csapatokat is. Nagyjából 150 gyereket koordinálunk ebben az évben.
Teleszterion Színház Műhelyként csatlakoztunk be a Magyarpolányi Művészeti iskolába és a drámapedagógiai tevékenység az egyik profilja munkánknak.
Az a célom, hogy olyan művészeti iskolás képzést tudjunk kialakítani itt a megyében, amely hellyel és szcenikával is meg tudja kínálni a játszókat, akik pedig komolyabban szeretnének ezzel foglalkozni, azokat meg tudjuk invitálni plusz stúdiószínházi munkákra is. Nem szeretnénk színi stúdióként működni, csak minél több lehetőséggel megkínálni az érdeklődő fiatalokat.

 

Rajtatok kívül kik végeznek még drámás munkát ezen a területen a környéken?

7 évvel ezelőtt költözött ide a Pegazus Bábszínház, akik addig a Kabóca Bábszínházat vitték Veszprémben. Ők inkább az óvodás, illetve alsó tagozatos réteget mozgatják, bár csinálnak felnőtt színházi programokat is. Rengeteg lehetőséget adnak a városnak (óvodapedagógia, bábkészítő tanfolyam, játszóház).
Diákszínjátszás, drámapedagógia terén azokat a nagy múltú személyeket tudom megemlíteni, akik nyomot hagynak, hagytak maguk után: Németh Ervin, Tegyi Tibor, Horváthné Árvai Mária, akik a legrégebb óta itt élnek és működnek Pápán. Utóbbi kettővel tartjuk is a kapcsolatot, vannak közös projektjeink is. Működik a városban több iskolán kívüli színjátszó csoport is (S.K. Csoport, K.o. Színpad, Szó és Kép Színpad, Dé-Mol Színjátszó Társulat), de gyermek- és diákszínjátszás terén sincs hiány. A drámapedagógia fellegvára itt a Weöres Sándor Általános Iskola.

Jó hír, hogy folytatódik a diákszínházi élet itt Pápán is. Ez talán a ti munkátokat is erősen visszajelzi, igazolja…

Annak köszönhetően, hogy az elmúlt két évben rengeteget játszottuk az előadásainkat, sokak megismerték a munkánkat. Ennek hozadéka tulajdonképpen az, hogy ebben az évben már ilyen elképesztő támogatottságot élvezünk mind a város, mind a művelődési ház részéről. Igyekszünk tovább építeni a magunk kapcsolatrendszerét. Ajkán van egy gimnázium, ahol nagyon szeretnének drámatagozatot. Reméljük, meg tudjuk teremteni azokat a feltételeket, ami ehhez szükséges. Egy pályázat keretein belül berendeztünk már egy stúdióteret is.
Valamint ha nem lett volna itt egy olyan vezetői gárda, akik ebben folytatási lehetőséget látnak, (Jókai Mór Szabadidő és Művelődési Kp.), akkor magunktól nem igazán sikerült volna ennyi mindent továbbvinni, építeni. Jó a kapcsolat, folyamatosan segítenek minket. Persze egy komoly működéshez sok minden hiányzik még (hely és működési költségvetés, társulat), de bízom benne, hogy idővel megteremthetők lesznek ezek is.
Amikor mi ide kerültünk, akkor épp egy űr volt Pápán. Több gimnázium is működtetett jó nevű színjátszócsoportokat, aztán ez valami miatt eltűnt az iskolai életből, ezt is próbáljuk feléleszteni. Nagyon örülök neki, hogy olyan ifjúsági színházi programokat tudunk már készíteni, amelyben diákszínjátszóink és felnőtt játszóink közösen is dolgozhatnak. Tavaly az Emlékek őrét, idén pedig Janne Teller Semmi című regényét adaptáljuk színpadra. Nyári workshop-tábor keretein belül tűzszínházi produkció is született.
Nagyon jó a kapcsolatunk a pedagógusokkal. Tantermi színházzal is foglalkozunk, születőben van egy darab a tanár-diák konfliktusokról, illetve elkészült egy TIE-foglalkozásunk Tegyi Tibor vezetésével, amely a családon belüli erőszak témakörében született. Nagyon nyitott egy-egy iskola is, értik, hogy miért fontos ez.

Mi a nehézsége a munkának, amit csináltok?

Nagyon jó lenne stúdiószínházzá avanzsálódni. Tudjuk jól, mik a feltételei ennek. Mindenhol azt látom, hogy rengeteg épület, helyiség kihasználatlan. Sajnos, mindenki abban gondolkodik, hogy majd kiadjuk, majd csinálunk vele valamit, és aztán nem történik semmi. A Pannon Egyetemen is így jártunk. Egy több éve kihasználatlanul álló épületet kezdtünk átalakítani, másfél millió forintot öltünk bele, aztán a Hallgatói Önkormányzat kirántotta alólunk a talajt, mert évente egyszer kocsmaként jobban funkcionál. Aztán most esik szét az egész. Ez volt egyébként az utolsó esélyünk ott Veszprémben egyetemi színház alapításához.
Szeretnénk feltérképezni más hasonló tevékenységet végző csapatokat is. A Soltis Lajos Színházzal nagyon jó a viszonyunk, ők Celldömölkön tevékenykednek. Egyre többször jutunk el pl. Győrbe is előadásokat látogatni. Remélem, ennek lesz is folytatása és megtaláljuk a módját annak, hogy még inkább pezsgő szakmai kapcsolat alakuljon ki. Talán jó apropója lesz ennek a Magyar Szín-Játékos Szövetség rezidensi hálózatának terve.
Veszprémmel pedig az a helyzet, hogy pang. Nem tudok rá mit mondani. Szűcsné Pintér Rozália az ottani gyermek- és diákszínjátszó egyesület elnöknője tudtommal már évek óta nem nagyon tudja kinek átadni a stafétát, bár vannak rá tervek. Ebben az évben sajnos nem volt színjátszótáboruk sem.
Úgy érzem, sikerült most olyan előadást elővennünk, amivel tényleg sikerült megszólítani a fiatalságot. Pápa diákváros, rengeteg általános és középiskolával. Mintha az évek múlásával sok szerethető és értékelhető dolog felejtődne kulturális téren, és peregne lefele, mint az őszi levelek a fáról. Ezeket egyesével kell visszarakni. Mert nincs ősz, nem kell leperegni. Nem hiszek abban, hogy minden bomlik. Az van, amit mi megteremtünk magunk köré.

Hosszan mesélsz erről a szellemiségről, amit képviseltek… érdekelne, mi az a varázspor, amit hintetek, amitől szerintetek működik a munkátok?

Nagyon fontos, hogy milyen attitűddel áll neki az ember dolgozni. Ez nem arról szól, hogy ha rossz a világ, csupa rosszat mesélünk. A nevetés jó dolog, mert tényleg felold és tényleg örömet okoz. De még a boldog békeidőkben is a dráma – és itt a valódi drámát értem ez alatt – jelzőbójaként tud figyelmeztetni. Nagyon szeretem a középkori drámák misztériumjáték világát és a moralitásjátékok sorát, mert ott nem sírnak az emberek azon, hogy elkárhozunk, hanem kegyetlenül bemutatják, mit is jelent ez. Ez egyfajta megtisztulással is jár. És az embert testileg, lelkileg, szellemileg fölkészíti, a tragédia iránti érzékenységét felerősíti. Ez mind-mind arról szól, hogy ismerjük fel a helyzeteinket. Törekszünk arra, hogy nagy vitalitással képviseljük azt, amit képviselünk. Ha nehezek a körülmények, akkor is lehet dolgozni. Hiszen minden időkben születnek alkotások. Az elégedetlenség és az irigység teljes kizárása és kirekesztése a munkánkból és a világhoz való hozzáállásunkból, ez kulcskérdés. Hogy varázspor létezik-e vagy sem, nem igazán tudom. Nagyon jót tesz a munkánknak, hogy pörgünk művészeti iskolában, mert ezektől a gyerekektől és diákoktól azt tanulom, hogy milyen a mostani világ. Hogy hogyan érzékelik a körülöttünk zajló folyamatokat. 15 évvel ezelőtt rajtam keresztül lehetett leszűrni ugyanezt, csak akkor nem voltak drámás formák, hogy én is elmondhassam. Ezt nagyon sajnálom. Talán az a legnagyobb hiány, amit megéltem, hogy mintha hiányoznának a példaképek a világból. Mi igyekszünk mintaként, példaképként , ha kell mesterként, ha kell apa, anyaként, nagymama, nagypapaként funkcionálni a színházi dolgainkkal. Szerintem, ez lehet varázspor. Azt próbáljuk még elérni, hogy a jövőbe mutasson minden kezdeményezésünk.

Haladva a korral a diákszínjátszásnak szerinted mihez kell felnőnie?

Amikor gyerekként bekapcsolódtam ebbe az egészbe, akkor Veszprémben láttam olyan diákszínjátszó fesztiválokat és előadásokat, amik igazán motiválttá tettek. Emlékszem, hogy a Hét mínusz négy törpe abban az időben fogalom volt Pápán. Akkor vitalitás, merész gondolkodás jellemezte ezt az amatőr színházi mozgalmat. Azt gondolom, hogy a diák- és az egyetemi színházi vonal most ugyanezt a szerepet tölti vagy tölthetné be. Akkoriban ezek a csapatok gondolkodtak valamin és megmutatták. A diákszínjátszás manapság egy olyan gyűjtőtégely, amely azokat az embereket szippantja magába, akik keresik a világmegélés alternatív lehetőségeit. Szerintem ez megint csak egy szelep, csak most nem feszültséglevezetőként működik, mint anno, hanem inkább azt érzem, hogy egy lehetőségként funkciónál: itt elmondhatod, amit gondolsz, itt gondolkodhatsz velünk közösen a világról. Ez is hozzátartozik a varázspor léthez. Máshogy érzékeli a diákság a világot, mint mi, de nem biztos, hogy minden fórumon lehetőséget kapnak arra, hogy ezt kidolgozzák magukból. Márpedig máshogy nem lehet a világot feldolgozni, csak önreflexiók és alkotás révén.

Mindenkinek magának kell megtalálnia…

Így van. Alkotni kell, mert az alkotásban benne van, hogy mit gondolok, mit érzékelek a világból. És szerintem a színjátszás tudja ezt a lehetőséget kínálni. Ha a Facebook a menő, akkor az Antigonéba is belefér a Facebook, csak engedni kell kidolgozni magunkból. Ezért van az, hogy diák- és gyerekszínjátszó előadások nagyon erős társadalomkritikával illetnek meg bennünket. Ez tök jó. Mert nagyon reflektív… és mindig is az volt.