A halál keresztlányának, Frida Kahlónak az élete már önmagában is egy regény. Akárki akármit csinál, nem tudja olyan csöpögős lányregénnyé formálni, mint amilyet mondjuk Erzsébet királyné életéből szoktak cukormázzal összeragasztgatni. A tragédia az tragédia. Az író pedig író. Lássuk őket.

“Elbújtak a cafrangos felhők, melyek minduntalan könnyeikkel öntözik a várost, és feltárult a csillagos ég fekete köpenye” (9) – kapok mindjárt egy nagy adag giccset a nyakamba. Rosszra számítok. És aztán eldördül egy lövés, megtörténik a baleset, elfolyik a vér és az aranyszínű festék. Cukorkoponya, ez a szöveg gondolom. Jó ez így. Ne feledjük, nem a vénséges Európában vagyunk, hanem a színesen vibráló Mexikóban. Az a giccs direkt van, nyugodjunk meg. Különben is, ki nem szereti a giccset? Még szépséges Fridánk is Szűz Mária-képekkel díszítette a Casa Azult. Igaz, ott virított mellettük Lenin, Sztálin és Mao portréja is.

Azért nem sokat kell várni arra, hogy ilyen mondatokkal találkozzunk: “Beszívta a festék jellegzetes illatát, és úgy ragadta meg az ecsetet, mint egy erőtől duzzadó hímtagot, amely éppen behatolni készül a nőbe” (75). Haghenbeck, a könyv írója bátran keveri a stílusregisztereket, még ha az arányok olykor el is csúsznak. Az ellentétek regénye ez, csakúgy, mint Frida Kahlo élete. Talán nem is lehetne róla másként írni.


“Mi, mexikóiak kikacagjuk a halált. … A halál gyászt, de vidámságot is jelent” (68). A halálon illik is kacagni. Danse macabre. Haghenbeck mexikóiként alighanem ebben a táncban jól táncol, vagy csak jól imitálja. Mi európaiak pedig gyakran hátat fordítunk a halálnak, pedig nekünk is ugyanúgy fogja a vállunkat. Még szerencse, hogy begyűrűzött hozzánk a groteszkül vidám Halloween, mert különben elfelejtenénk, hogy egykor mi is etettük a holtakat. Ma már csak művirágra telik, jobb esetben cukorkára.

Hogy Frida feljegyzései valódiak-e, vagy az egész csak fantasy, engem, megmondom őszintén, nem érdekel. Igaz és hamis történetekben, de már történetekben sem hiszek. Inkább az érdekel, hogy megcsináljam Eva mama almás pitéjét cukormentes verzióban. És az ars vivendi, amire Frida tanítja azt, aki figyel rá. ,,Műalkotássá formálta önmagát, de már nem volt biztos benne, hogy meg is akar maradni annak, akit önmaga burkaként kitalált” (130). Egyszerre volt önmaga, és egy kitalált szerep, de csak akkor veszítette el igazán önmagát, amikor megszűnt szeretni. A szerelem az élet értelme – vallotta, és nem vonta meg szerelmét egyetlen számára vonzó nőtől vagy férfitól sem. Tudott élni. Merte vállalni a találkozás öröme mellé az elválás fájdalmát, újra és újra.

Frida önmagát is “síri édességnek” tartotta, aki minden napját ajándékba kapta a haláltól. “Minden képem csak vázlat a sírdekorációmhoz” (146) – tartotta saját festészetéről. A halál lefátyolozott asszonyként újra meg újra megjelent meg előtte, és minden évben áldozatot követelt tőle. És a halál tényleg nő. La muerte. Haghenbeck nem spórol az ilyen látomások leírásával, és ezek teszik a leginkább élvezetessé a könyvet. A mexikói legendáktól is végigfut a hideg a hátunkon: itt kísért örökkön ismétlődő dalával la Llorona, a síró asszony.

A szöveg korrekt és szórakoztató, legalábbis ami Kepes János fordítását illeti. Életrajzi regényre alighanem ez a legjobb osztályzat, nyelvi bravúrokkal nem sokra mennénk, az apró botlásokon meg átsiklunk, hiszen itt Frida és az őt körülvevő nem mindennapi emberek állnak a reflektorfényben. Emellett pedig – ha már füveskönyv – az autentikus mexikói receptek teszik még élvezhetőbbé a könyvet. A vörös salsáé például, amely épp olyan csípős, mint Salvador Dalí, de fele annyira sem csípős, mint a nagybetűs élet humora. Például ezé a jeleneté: ,,Diego már nem volt józan, amikor megérkezett az összejövetelre, és kihasználta a legkisebb alkalmat is, hogy előkapja a pisztolyát és lövöldözni kezdjen mindenre, amiről az imperializmus jutott eszébe. A mulatság azzal ért véget, hogy két lövéssel tönkretette a fonográfot” (85). Bulizni tudni kell.


A legsziporkázóbb jelenetek azok, amelyekben a korabeli szellemi élet elitje találkozik egy légtérben. Ilyenkor a művészetelmélet is előkerül végre: megjelenik André Breton, aki szerint ,,az alkotásnak intuitív, spontán, játékos, és a lehető legautomatikusabb módon kell történnie” (275), Picasso pedig azt mondja, hogy az jó festő, akinek sok múltja van. ,,Ne feledd, hogy mindaz, amit el tudsz képzelni, valóság” (278) – teszi hozzá. És talán igaza van.

Nem maradnak ki a könyvből a férfiakról és a nőkről szóló jól hangzó közhelyek sem. Némelyikre azért nem árt emlékeztetnünk magunkat, aztán gyorsan el is felejtenünk őket. Például azt, hogy tilos egy nőt megalázni a saját konyhájában, elszeretni az udvarlóját, és belenézni a táskájába. És azt, hogy nem a legnagyobb szerelmünk mellett kötünk ki házastársként, hanem amellett, aki éppen jön. A feministák örömére és bánatára Trockij is megmondja a tutit: ,,Ti nők vagytok az emberi haladás legfőbb előmozdítói. Azt is mondhatnánk, hogy önmagatokban abszolút erőt képviseltek, de ez talán nem volna igaz. Inkább a harmónia és egyensúly feltételei vagytok, mi pedig: vallások, kormányok és férjek, kellemes párnákként használunk titeket, amelyeknek nekivethetjük a hátunkat” (220).

A tipográfia oké, bár egy-egy idézőjelbe tett nevet és a három pontokat tudnám hiányolni. Nem úgy a fejezeteket jelölő képecskéket, a Frida feljegyzései előtt álló mosolygó koponyákat és a szépen kiemelt recepteket, melyek miatt akár szakácskönyvként is használhatjuk Frida füveskönyvét, már ha sikerül túltennünk magunkat a receptek mellé rejtélyeket és vágyakat ígérő hatásvadász alcímen. Hierba Santa, szent növény, hangzik az eredeti cím. Sokkal rejtélyesebb.

Ahogyan Halál keresztanyánk mondja, mindig csak egyre több lesz a fájdalom. Igaz, ezzel együtt a mérleg másik serpenyőjére is kerül valami. Mert az tud igazán nevetni, aki sírni tud, és viszont. Ez Frida Kahlo ars vivendije. Frida meg merte élni és ki merte fejezni a testi-lelki gyötrelmet: egész művészete, ez a nagy önarckép, ebből táplálkozott. Így billentette át végül a képzeletbeli mérleget pozitív irányba.

F.G. Haghenbeck: Frida füveskönyve, Libri kiadó, Budapest, 2012