Ahogy a gyermekkori családi emlékeink felidézése során szétválaszthatatlanul összemosódik az akkori és a mostani nézőpont, úgy mosódik össze Bencsik Orsolya Akció van! című kötetében a gyermeki és a felnőtt hangnem az elbeszélő szólamában, hogy végül aztán e kettő különleges arányú elegyének köszönhesse a szöveg jellegzetes, egyéni hangzásvilágát.

Adott egy fiatal felnőtt nő („Születek éppen nyolcvanötben”, Nyúlszív, szitakötőnyelv, 18.), akinek a mindennapjairól kaphatunk pillanatfelvételeket a huszonhárom nagyon rövid írás által, de a mód, a naiv magától értetődőség, ahogyan ezeket elénk tárja, mindannyiszor egy gyermek, egy kiskamasz képét idézik elénk. Már magát a gesztust, ahogyan meg szeretné mutatni nekünk az életét, azt az őszinte kitárulkozást, már-már magamutogatást is, ahogyan családja belső életéről beszél, egyfajta infantilizmus jellemzi. Márpedig ez a fiatal nő nekünk, olvasóknak mesél, nekünk ír, mint ahogyan például a Hernyók című írás is indul: „Azzal akartam kezdeni, mert ezt tartja a család a legfontosabbnak, hogy a falu mit gondol rólunk.” (34.) Vagy amikor még azt is elárulja nekünk: „Én most írok először igazi fogalmazást, noha lassan már pont annyira leszek a harminchoz, mint a húszhoz.” (Akció van!, 75.), hogy aztán megossza azt is velünk, hogy ő sem érti igazán, ebben az elbeszélésben miért éppen Pityu nevű barátjáról ír.

A mindennapjait tárja tehát elénk az elbeszélő, egy valós helyen, a vajdasági Topolyán és valós időben, a kilencvenes évektől kezdve egészen napjainkig. A családja, a falu és közvetve az ország életét. Mégis minden referencialitás ellenére egy igencsak sajátos, zárt világot kapunk, az elbeszélő saját kis univerzumát, ahol mintegy az öndefiniálás kapaszkodóiként mindig ugyanazok a motívumok bukkannak fel. A cukortól elüszkösödött lábú nagyapa, a szomszéd ötvenes zálogos és a narrátornál két évvel fiatalabb felesége, az anya, aki a szomszédok intim életét lesi, az apa, aki szinte alig van otthon, a menhelyes az utca (és a falu) végén, a rendszeres átbiciklizés a szomszéd faluba, a kevésbé szép harmincas szerb férfiak, a Lav sör, a Radio Ass technozaja.

Újra és újra ugyanazok a motívumok, elsősorban persze az öt ciklusra osztott kötet második, legterjedelmesebb és véleményem szerint legjobban sikerült szakaszában (Zsilettel a karfiolt), újra ugyanazok a pillanatfelvételek, csak kicsit mindig más szögből, mindig egy kicsi újdonsággal, új információval. Könnyen eszünkbe juthat erről Kálmán Gábor Nova című kötete és az ottani jellegzetesen ismétlődő motívumok is, ám míg abban az esetben a közösség egy pontosan meg nem határozható tagja szól kvázi különállóként a közösség identitását meghatározó mozzanatokról, többek között bizonyos traumatikus múltbeli eseményekről, addig az Akció van! esetében egy nagyon is meghatározható narrátor saját egyéni életének fontos pillanatait mutatja meg nekünk.

Összevetés szempontjából érdemes még Szvoren Edina Pertu című kötetét is megemlíteni, melyben mindvégig eldöntetlen marad, hogy eleve torz családi viszonyokat mond-e el az elbeszélő szenvtelen tárgyilagossággal, vagy normális szituációkat torzít el (többek között a kötet Temetés című darabjában), noha Bencsik kötetében a groteszk oly mértében van jelen (ld. a 300 kilós nagyapa és az egész körülötte kialakult hajcihő), hogy ez esetben a szándékos torzítás nem lehet kétséges.


Ám mégiscsak ezzel a torzítással sikerült valamit fontosat megragadni a vidéki lét pangásából (éppen hogy ellentétben azzal, amit a cím sugall), az ürességből, a nihilből, vagy ahogy az elbeszélő többször is említi, az „álló magány” mindennapjaiból. Át lehet érezni a mozdulatlanságot abban, ahogy a narrátor arról mesél, hogy kint ül egy műanyag széken a tavaszi napsütésben, és galambokról olvas. Az ingerszegény környezetet a kocsmában szóló techno monotonitásában, miközben az elbeszélő olyan szerb férfiakkal beszélget, akik nem nagyon tudnak magyarul, és persze maga az elbeszélő sem tud saját bevallása szerint jól szerbül. A családi esték groteszk egyhangúságát abban, ahogy leírja: Sógorom a pénzt számolja, a bankjegyeket szétosztja, kupacokba rakja. Izzadt, szőrös lábamat legyek csípik, apám anyámét csókolgatja, nyelvét végigjáratja a bőrszínű selymen, a tata verébfeje remeg a hipózott nagypárnán.” (Otthon, nálunk, 33.)

A vicces, már-már morbid jelenetek nem kizárólagosan önmagukban és önmagukért léteznek, mint például maga a tény, hogy a háromszáz kilós nagyapát mutogatva segítik fellendíteni a helyi turizmust, és hogy a nagymama magyar nyelvű folyóiratokból szabdal a látogatóknak wc-papírt, illetve, hogy a nagyapa barátja, noha „mi szépen mondtuk neki, hogy menjen már arrébb” (Kutyatej, 47.), mégis épp náluk halt meg. Valamit elfednek, valamit igyekeznek háttérbe szorítani, de csak félsikerrel. A groteszk mozzanatok mögött ugyanis időről időre felsejlik egy másik, az olvasó által is (legalább hallomásból, közvetetten) ismert valóság. A kilencvenes évek, a háború, a NATO-bombázások, az éhezés. A narrátor gyermeki naivitásában nem titkolja, nem kerüli ki ezeket a motívumokat sem, mintegy ártatlanul kikotyogja; a feszültség inkább abban rejlik, hogy valami mást igyekszik előtérbe állítani. Nem az éhezést, hanem a szomszéd zálogos kofferjának lehetséges tartalmát vagy a nagyapa haverjának szexuális beállítottságát. Elmondja, hogy „[…] apám a kilencvenes évek éhezései alatt végül a tatát akarta nekünk feltálalni” (Disznók, 52.), ugyanakkor olyan erős, szuggesszív az az egyedi világlátás, annyira határozott vonalakkal megrajzolt az a világ, amivel megismertet bennünket, hogy még éppen nem esünk bele a csapdába, éppen hogy elkerüljük a cselt, és az utolsó pillanatban észrevesszük azt is, hogy a vicces történetek által milyen súlyos dolgokat is mond ki.

Mindezeken túl pedig nagy valószínűséggel termékeny lenne egy olyan részletes elemzés is, amely arra irányul, hogy ebbe a naiv kitárulkozásba mekkora szeretetéhség is vegyül, figyelembe véve, hogy többször is említésre kerül, az elbeszélőt, ezt a női karaktert az apja Antalnak hívja.

Végül pedig mindenképp érdemes szólni a könyvet díszítő illusztrációkról. Az egyes ciklusokat, illetve azon belül időnként egy-egy elbeszélést is Emil Kadiri rajzai választják el, melyek eltorzított arányú, groteszk figurái mintha egyenesen Bencsik Orsolya történeteinek alakjait keltenék életre, ezzel is erősítve a kötet szövegvilágának egyedi hangulatát.

Összességében tehát egy nagyon jól összeállított kötetről van szó, még akkor is, ha a végére, a Road movie apával ciklusra az előzményeihez képest kissé elfárad, veszít lendületéből és szuggesszív erejéből. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez egy sor kisprózából álló kötet. Összefüggnek, egységes képet alakítanak ki, de mégiscsak huszonhárom szuverén egységből állnak. Éppen ezért nem tartom szerencsésnek a kötetnek a regény műfaja felől történő megközelítését, ahogyan azt a könyv több kritikusa is teszi, ahogy például Műút folyóirat legfrissebb, 35. számában megjelent három kritika szerzője közül kettő: Dérczy Péter és Csutak Gabi is, úgy tűnik, egy lehetséges későbbi nagyregény előzményeként, az arra történő felkészülésként tekint a kötetre. Hogy az Akció van! után izgatottan várjuk, mivel fog Bencsik Orsolya legközelebb előállni, az szinte magától értetődő, ugyanakkor ez a kötet messzemenően megérdemli, hogy ne egy lehetséges (vágyott? elvárt?) jövőbeli alkotás, ne egy lehetséges (vágyott? elvárt?) műfaji váltás tükrében vizsgáljuk. Bármi is lesz a folytatás, ezek a szövegek itt és most ilyen formában valósultak meg, és ilyen formában állják meg a helyüket, méghozzá nagyon is határozottan. Véleményem szerint az Akció van! egyik ékes bizonyítéka annak, hogy lehet(ne) úgy is kisprózát olvasni, rövidprózákat tartalmazó kötettel foglalkozni, hogy ne állandóan a regény műfaja járjon az eszünkben.

Bencsik Orsolya, Akció van!, Forum-JAK-PRAE.HU, 2012