2011-ben örökre bezárta kapuit a Merlin Színház. Az azóta is üresen álló Gerlóczy utcai épület homlokzata még mindig hirdeti, hogy ott bizony varázsos dolgok történtek egykoron. A Duna túlpartján viszont épp most éled újjá egy szintén kultikus épület: az Átrium Mozi. Hol volt, hol nem voltból így lett Átrium Film-Színház.

A mostoha sorsú, sokat látott épület tizenegy éve már csak elvétve, egy-egy alkalommal fogadhatott nézőket (ilyen volt például a HOPPart legendás Chicagója), míg tavaly meg nem kapták a fővárostól a jelenlegi tulajdonosok. A kulturális arculatért az egykori Merlint működtető Angol Nyelvű Színház Közhasznú Alapítvány felel ezentúl (bővebben itt). A Merlinesek, mozgósítva eddigi tapasztalataikat és kapcsolataikat, igen sok jót ígérnek nekünk. Lesz itt színház, zene, tánc, cirkusz, mozi, kávézó, közösségi és befogadótér, és mindez az eredeti art deco díszletek között. A honlapjukon olvasható programterv szerint marad a színház (és főként az angol nyelvű előadások) a fő profil, de üres budai óráinkban beugorhatunk majd akár egy szakéra is.

Tehát kaptunk egy mesébe illő, átgondolt tervezetet (amelyben nem mellesleg még költségvetésük publikálásának szándéka is szerepel), és már túl is vagyunk egy ehhez képest sajnos igencsak elkapkodott megnyitó előtti megnyitón. Október 18-án ugyanis a leglelkesebbek az Ai Weiwei: Never Sorry című dokumentumfilm hazai premierjén vehettek részt a félkész Átriumban. Az itthon a Magyarhangya által dédelgetett alkotásra a Creative Selectoron keresztül vásárolhattuk meg támogatói jegyeinket (bár számomra nem igazán derült ki, hogy ezzel konkrétan mit is támogattunk – a Magyarhangyát? a filmet? az Átriumot?). Ki-ki eldönthette, hogy 1500 Ft-tól a csillagos égig mekkora összeget szán az estére, és ahogy a Facebook-esemény hírül adta, már a legszerényebb árú jegy mellé is „egy kifejezetten erre az eseményre készített designtárgyat” lehetett ”választani”. Na már most hogy az egyforma, préselt papír söralátéteken mi a választható; a szürke alapra pirossal rányomott filmidézeten mi a design, azt döntse el az, aki nálam jobban ért ehhez. A lényeg, ugye, hogy ezzel még a tárgyakat készítő tehetséges alkotókat is támogattuk – na így aztán már tényleg akkora pofont adtunk a karitativitásnak, hogy senkinek egy szava sem lehet. (Itt jegyezném meg, hogy csak napokkal az átutalást követően érkezett meg a jegyátvételt pontosító e-mail, mondjuk én már annak is örülök, hogy az előre megváltott jegyünket kézhez kaphattunk, mert sajnos nem volt mindenki ilyen szerencsés. Gondolok itt a cybertérben elveszett foglalások gazdáira, sőt, ha a pénztáros kisasszonyon múlik, és rábólintok a „Kettő?”-re, én is gond nélkül elhappolhattam volna egy azonos névvel rendelkező nézőtől az ő jegyét is …). Volt viszont welcome-perec és kedves arcok, rögtön a bejáratnál. Sőt, még a moziteremben terjengő enyhe dohszagnak is volt némi hangulatkeltő hatása – érthető, elfogadható; remélhetőleg nézők tömegei cserélik majd ki itt minél hamarabb az egy évtizede bennrekedt levegőt. Ami viszont kevésbé volt elfogadható, az a csontig hatoló hideg. A szervezők ugyanis elfelejtették előre tájékoztatni a tisztelt publikumot, hogy a gázórák felszerelése még várat magára, így egy tíz éve fel nem fűtött épületben ülhetjük végig a több mint két órás programot. A köszöntőben persze kapott kétmondatnyi helyet a tény, hogy most bizony le fog fagyni a vesénk, elnézésünket kérték a kellemetlenségért, én meg legszívesebben válaszoltam volna, hogy nem, nincs elnézve, hát így szeretitek ti a nézőiteket, sőt, a támogatóitokat? Nincs azzal gond, ha a hazai körülmények között nem tud egy rendezvény száz százalékos felkészültséggel futni, de ilyen esetben illik minimum pár pokrócot szétosztani, láttunk már ilyet a világtörténelemben, és kifejezetten jól vette ki magát. No és az már igazán csak a jéghegy csúcsa volt, hogy a mozivásznat sikerült olyan remek érzékkel kifeszíteni, hogy nekem speciel csak azt a néhány karaktert sikerült elcsípnem a feliratból, amit az előttem ülő úr feje nem takart ki. De hát ki mást is okolhatnék ezért, mint az anyatermészetet, hiszen miért is nem nőttem nagyobbra?


Mindezek után mégis nagy köszönet jár a Magyarhangyának, mert egy olyan dokumentumfilmet hoztak el kis hazánkba, amelyet még az imént vázolt körülmények között is tudtam élvezni. Bevallom, Ai Weiwei neve a beharangozó kampány előtt ismeretlen volt számomra. A rendezőnő, Alicon Klayman (aki videoüzenetben köszöntötte a magyar nézőket) filmje révén egy nem mindennapi humorral megáldott figura hétköznapjaiba nyerhetünk betekintést, aki kortárs képzőművészként, twitter-sztárként és emberjogi aktivistaként egyaránt tevékeny szerepet tölt be Kína kulturális életében. Vagyis töltött be, egészen addig, míg 2011-ben két és fél hónapra le nem tartóztatták, majd jött a házi őrizet és a milliós bírság. A kormány szerint adócsalásért, jogi aktivisták szerint így akarják elhallgattatni a rendszert következetesen és pimaszul kritizáló művészt. Nagy port kavart a 2008-as szecsuáni földrengést követő akciójával is: hogy emléket állítson nekik, összeállította az áldozatok névsorát, és létrehozott egy internetes felületet, ahová bárki feltölthette saját hangfelvételét arról, ahogyan kimondja egy-egy halott nevét, de utánajárt annak is, hogy a hibás szerkezetű iskolaépületek mekkora szerepet játszottak az áldozatok számának növelésében. A filmet követő beszélgetésért is külön köszönet jár, az egyszeri Ai Weiwei-nézőnek (de nekem legalábbis biztosan) nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a helyükre kerüljenek a látottak a filmben élő ikonná emelt alakkal kapcsolatban. És nem mellesleg, a meghívott vendégek (Nagy Mercédesz, György Péter és Petrányi Zsolt) olyan, Klayman által nem érintett kérdéseket is feszegettek, mint hogy valójában mi köze volt Ai Weiweinek a pekingi Madárfészek stadionhoz, hogyan fogadja a látogatókat a való életben, szóba került az önmitizáció kérdése is, valamint hogy vajon a performanszai vagy a korai, New York-i korszakában alkotott cipőszobrok számítanak-e inkább valódi műalkotásnak, és hogy vajon a mások által legyártatott terveit hogyan is kellene kezeljük.

Összességében tehát jó szívvel ajánlanám a filmet mindazoknak, akik szeretnének átfogó képet kapni korunk egyik kultikus művészemberének működéséről; a film hazai fogadtatását, valamint a köré épülő meglepően sokszínű programsorozatot tekintve nem kétséges, hogy ez az alkotás olyan kérdéseket feszeget, amelyek innen, egy másik kontinensről nézve ugyanolyan fontosak nekünk, amelyekről akarunk beszélni. És bizonyára legközelebb már jó szívvel ajánlom az Átriumot is – de addig is innen szeretnék sikeres gázóra-felszerelést kívánni!

 

Képek: Magyarhangya Facebook