Különös, enigmatikus kötettel jelentkezett a Hullámok után a tó sima tükrét követően Danyi Zoltán. Az Új Forrás Könyvek sorozatban megjelent Több fehér rövidsége ellenére is szokatlan mélységekbe száll alá, és igen nehezen, csak többedszeri olvasásra adja meg magát. És még ekkor sem árul el sokat: az elszórt, jelzőkarókként ide-oda leszúrt töredékekből az olvasónak kell kiraknia a teljes képet – már ha egyáltalán létezhet ilyen teljes kép.

Hogyan beszélheti el az ember az elbeszélhetetlent? Hang és csönd viszonyának, a megszólalás lehetőségeinek kutatása, a hiány megtapasztalása és megjelenítése képezi a kötet gondolati gerincét, ahogyan azt már Danyi korábbi költészetében is észrevehettük. A beszélő jelekkel, utalásokkal, mellébeszéléssel kénytelen helyettesíteni a ki nem mondhatót. A hiányérzet a borítónál kezdődik, amelynek szürke-fehér felülete mintha szándékosan el akarná ijeszteni az olvasót (ami egyúttal a figyelemfölkeltés rovására is megy, noha kétségkívül illik a beltartalomhoz). A kötet kulcsszavai a nem és a nincs: gyakori fölbukkanásuk idegenséget, megközelíthetetlenséget sugall, a személyesség eltűnését egy személytelen környezetben.

Varga Mátyás utószavában Walter Benjamint idézi, aki az első világháború tapasztalatának megoszthatatlanságához köti a frontot megjárt katonák hallgatását. A gépek közé került ember némasága ez, amely hideg, szürke rétegben fekszik rá a kötetre, meghiúsítva minden megszólalási szándékot. A rendkívül szűkszavú, gyakran mindössze öt-hat sorból álló szövegek elszigetelt, értelmezhetetlen jelzésekként hatnak a fehér lapokon, amelyek üressége fokozatosan nyomasztóvá sűrűsödik. A címmel rendelkező versek közé időnként még rövidebb, áthúzott sorok ékelődnek be, amelyek mintha elharapott félmondatok lennének: az abszolút kimondhatatlan helyén álló szavak. A megjelenített környezet: a városok, hegyek, kertek, élettelen díszletként hatnak, amelyben az emberek vagy mozdulatlan bábok (Este pedig vihar), vagy emléknyomok a múltból. A beszélő jószerével mindig egyedül van: a társra találás lehetetlen, vagy feltételes módban, vagy múlt időben zajlik, de sohasem az itt és mostban. A mindent átlengő dermedt hangulat A Cs. és Kir. Rózsakert télen c. költeményben éri el tetőpontját, amelynek zsákkal letakart növényei mozdulatlan halálraítéltekként sorakoznak a hómezőn.

A Hámozó c. vers utolsó sora: „díszek nélkül” akár a Több fehér mottója is lehetne. Letisztult, lecsupaszított szövegekkel van dolgunk, amelyek igen sokat hagynak az olvasóra. Ez a szótlanság korántsem jelent egyszerűséget: a megjelenített és elhallgatott részletek összessége komplex és gondolatébresztő képet vázol föl. Az elhallgatás poétikája még a legrövidebb szövegeket is igen erőteljessé teszi: Danyi láthatólag akkor van elemében, amikor a kimondhatatlant kerülgeti. Ez a kötet gyengébb darabjaiban ((Táj)kép, Rendszerint a főpap) is világosan tükröződik, amelyeknek közös problémája, hogy túl sokat akarnak markolni: az igazság tömören és szentenciózusan kerül bennük kimondásra, ami nem csupán az addigi hallgatást borítja föl, de magukat a szövegeket is közhelyessé teszi.

A kötet négy ciklusra oszlik (Több fehér, Monológok egy színésznőnek, A cs. és kir. rózsakert, Háborús versek), amelyek azonban egymásba szövődnek – a cím alatt rövidítés jelzi, az adott szöveg melyik ciklusba tartozik. Az így kialakított útvesztőszerű szerkezet egyfelől mintha a beszélő határozatlanságát illusztrálná: történetmondónk belevág egy témába, elhallgat, dadog, hogy azután a következő lapokon teljesen másról kezdjen el beszélni, a lényeget mindig csak megközelítve, sohasem kimondva. Hogy kihez beszél, nem könnyű kitalálni: a láthatatlan társ hol fölbukkan – és azonnal el is tűnik – mint lehetőség (Este pedig vihar, A mozdony szíve), hol harmadik személyű figurává absztrahálódik (Csontig hideg, Gorenje), hol föloldódik a beszélőben (A bajor erdő szélén). A beszélő végső soron magányos figura, akinek a szavai elvesznek az üres térben.

Az üres tér teleírása, értelmezése és ennek kudarca a Több fehér vezérmotívuma. A versek legtöbbje mintha finom, megfoghatatlan rajzolat lenne a papíron: egy megnevezetlen város, egy elérhetetlen táj, egy sohasem látott strand, amelyek látványa fokozatosan elfakul, kifehéredik. A fehér szín mellett ott a már tíz évvel korábban, az Átcsúszik kékbe c. kötetben is szereplő kék, amely gyakran az ég vagy a tenger képével kapcsolódik össze, védőburokként körbefogva a versek mikrovilágát, legyen az egy háborúra készülő város (Az óváros főterén) vagy robogó vonat (A mozdony szíve). A kék első látásra paradoxnak tűnő melegsége és tisztasága biztonságérzetet nyújt a fehér kietlenségével szemben, amely mintha csak arra várna, hogy beszennyezzék. És be is szennyeződik: egy-egy pillanatra megjelenik a piros (A bajor erdő szélén) és a zöld is (Valamennyi zöld), mint a tiszta felületen elszórt foltok, valaha létezett testek nyomai, amelyeket sem visszahozni, sem végképp eltüntetni nem lehet. A foltok tehát megmaradnak: az őket életre keltő színek viszont fokozatosan elvesztik jelentésüket.

A színek tagadása egyben a bennük foglalt lehetséges értelem elutasítását is jelenti. Ezt a beszélői magatartást a Nem létező színek foglalja össze legtömörebben, amelynek első fele egy birsalmafa virágait jeleníti meg, hogy aztán a második strófában kiderüljön: mindez a lila, rózsaszín, fehér nem valódi, csupán „másolata egy színnek”. A rajzok tehát valójában a beszédet próbálják helyettesíteni, ám végső soron nem érik el céljukat (Mennyi pótcselekvés). A mindent átható értelem- és jelentésvesztés a kép és az írás mint jel létezésének elvetéséhez vezet: „milyen madár, miféle jég, miféle nád” (Téli rajz). A színek, jelek, szavak eltűnése végül az emlékezet és a személyiség megszűnését eredményezi, hogy a folyamat végül az Ahol sűrűn érintjük utolsó sorában csúcsosodjon ki: „mintha volnánk”. Egy feltételes világ feltételes beszédmódja ez.

A szövegeket Nádler István puritán, többnyire csak egy-két ecsetvonásból álló fekete-fehér festményei kísérik: világos háttér előtt jelzésszerű, sötét foltok, amelyek éppolyan keveset árulnak el, akár a szövegek – mintha maguk is versek lennének. Egyszerűségük folytán hagyják érvényesülni a szöveget, miközben hozzáadják a maguk sajátos szólamát is. A hang, amely beszél, mindvégig ugyanaz, ennek ellenére nem válik egyhangúvá: ugyanazt a kimondhatatlant járja körül, mindig más szemszögből szemlélve. Mindent összevetve a Több fehér egységes, jól szerkesztett és átgondolt kötet, amely alig negyven oldalas terjedelme ellenére is nyomot hagy az olvasóban.

Danyi Zoltán, Több fehér, Új Forrás, Tata, 2012.