Megjelent a Green Day 9. nagylemeze, az ¡Uno!. Hamisíthatatlan, a bandához illő íz jellemzi, az a zamat, amit már több mint tíz éve élvezhet az, aki élvezi. Aki eddig nem szerette, most sem fogja, hiszen ugyanolyan dalok vannak rajta, mint az előzőeken. Három év telt el a legutóbbi korong óta, a következő megjelenés már ki van tűzve novemberre (¡Dos!), és jön még egy 2013 januárjában (¡Tré!). Borítónak tökéletes választás a kiikszelt szemű Billie Joe Armstrong, aki a lemez hivatalos megjelenése előtt egy nappal került elvonóra, miután kissé kikelt magából az iHeartRadio-s fellépésükön.

Akit földhöz vág az új lemez, az vagy elfogult rajongó, vagy nem bánja, ha sok dal ugyanúgy hangzik, mint az évekkel ezelőttiek, vagy éppen három másik, ami szintúgy az ¡Uno!-n foglal helyet.

Az első számban, a Nuclear Familyben egy robbanni készülő bombához hasonlítja magát az énekes, a dalban egyébként sok különös nem történik. Egy véletlen kattintás során jöttem rá, hogy mennyire hasonlít a párral odébb levő Loss Of Control c. felvételre. A két dal tempója, hangneme és hangulata szinte teljesen megegyezik. Megjelennek bennük a lemezen sűrűn felbukkanó vagány gitárszólók is, amikből körülbelül minden számra jut egy; kulcsfontosságú szerepük nincs, a TOP50-es listába soha nem fognak bekerülni, de ebben a punk-rock atmoszférában nagyon jó helyük van, pár másodpercig kellemesen karcolják az ilyenre fogékony füleket.

Ahogy haladunk végig a lemezen, az egyáltalán nem veszít a lendületéből. Az elejétől a végéig pörgős, lázadós, dinamikus punk-rock anyagot hallgathatunk merevlemezünkről. Akárhogy is szép munka ez három 40 éves zenésztől! A Sweet Sixteen címűben pl. akár meg is sajnálhatjuk Armstrongot, hogy a múltról, Kaliforniáról és arról a barna szemű-bőrű lányról énekel, aki mindig is az ő édes tizenhatosa lesz. A „vigyél vissza egy órával ezelőttre” sorért megérdemel egy piros pontot, de emellett a dal kegyetlenül mondvacsinált, ”tegyünk már rá valamit a tinilányok kedvéért is” szaga van. Régen egyébként jobban állt nekik a lázadó stílus, őszintébb volt, hitelesebb és nem érződött kicsit sem unalmasnak. Nem várható el tőlük, hogy szolid muzsikát csináljanak, de legalább egy kicsit kitágíthatták volna a stílushatáraikat, mondjuk egy szinti becsempészésével, mostanában az úgy is divat és az esetek többségében be is válik. Így talán sikerült volna azt kikerülni, hogy az album fele egy dal ismétlésének hasson, más akkordmenettel és szövegekkel.

Összesen talán ha két sláger fért a keretbe. Ezeket mondjuk korrektül összehozták, a Kill the DJ és az Oh Love is jól sikerült dalocskák, készült klip is mindkettőhöz. Utóbbi magasztos, de könnyen befogadható, tipikusan olyan, amire a közönség hangosan rikoltozik, ha egy koncerten belekezdenek.
A zenekartól nem megszokott hangzást hordoz a Kill the DJ (a lemezlovasok egy laza kritikát kaptak ezzel a címmel), kevésbé tingli-tangli a többihez képest, de azért a refrén második felébe belerakták azt a clichét, amitől ők a Green Day, enélkül jobban működne a nóta.

A legjobb dal a lemezről szerintem a különben a Troublemaker című. Egy nagyon csibész, hangulatos rosszfiús nótáról van szó, melynek a fenséges vokálok, hogy úgy mondjam, a fellegekbe emelik a fényét: hasonló feelingű zenék voltak régen a Scooby-Dooban, amikor a szereplők egymást üldözték.

Lehetne élni azzal a viccel, hogy a jövő januárban megjelenő ¡Tré! magyarul olvasva a megfelelő jelző az ¡Uno!-ra, de nem lenne túl igazságos. Rossznak nem mondható attól függetlenül, hogy a trió (azon kívül, hogy sokkal jobban szólnak a gitárok, mint korábban) semmit nem újított a zenéjén. Végezetül elmondhatjuk, hogy a 12 számból álló anyagból 8 is bőven elég lett volna, a hevült habzó lendület egy idő után monotóniába fullad.