Mit lehet mondani a háborúról?

Lehet-e mondani róla valamit az összegzés szándékával, úgy, hogy a színházi tekintet ne az eseményekre, ne a borzalom konkrét helyzeteire irányuljon, hanem a vérengzés teljes palettájára, a háborúra mint benyomásra? Ez a kérdés benne áll a dán Hotel Pro Forma társulat előadásának már a címében is: War sum up – Háború összegezve. Az alkotók pedig bátran és jó arányérzékkel fogtak a válaszadáshoz.

A War sum up tradicionális műfajok ötvözete, s ezt az elegyet a modern fényfestés bravúros alkalmazása tette egyedülálló élménnyé. A japán nó színház kulturális szimbólumokkal, képszerű mozdulatábrázolásokkal operáló hagyománya jól megfér a manga képregények világával: ami összekapcsolja őket, az a vizualitás narratívaképző ereje. A dán társulat ezt az erőteljes képiséget a színpadképre hangolt, hol finoman áradó, hol dühösen harsogó, motívumokból, ismétlésekből és értelmező hangzatokból felépített zenével társította. S a különböző műfaji és művészeti elemek sokasága egy pillanatig se szűnt meg termékenyen együttműködni, noha a disszonancia fontos szervezője volt a mangaoperának mind vizuális, mind zenei téren.

A háború összegzése jelzésekből, vázlatszerű momentumokból állt össze, s ennek megfelelően működtek a figurák is. Figurák, nem pedig személyek. Nem az egyedi, a különálló sors megjelenítői, hanem jóformán csak keretek, amelyek, akik megtölthetőek a háborús viszonyok közt általánosnak tekinthető tartalmakkal. Egy sebesült katona, aki értetlenül fogadja a háborút szervező, mindenkire nézve kötelező gyűlöletet; egy szamuráj, a keleti hős legősibb alakja, akinek saját félelmeivel is meg kell küzdenie; egy kémnő, aki menekülne a rá szabott feladat elől – ők állnak a jelenetek középpontjában. S aki mindezt összefogja, vagy jobban mondva inkább csak nézi, az a játékmester, a sárga kosztümös nő. Sokáig egyedül ő áll a színpad szűkös előterében, elkülönülve a többi alaktól, akiket egy hat kockából álló képregénysor, hat fényekkel festett keret fog körül. A sárga kosztümös nő nem hasonlít rájuk: mintha egy másik kultúrából, egy másfajta közegből érkezne. Jelzi ezt az is, hogy az ő öltözéke élénk sárga színű, míg mindenki másé a fényviszonyoktól függően fehér vagy szürke. Övé a narrátori pozíció, de valójában nem történetet mesél, hanem keserű érzéseket taglal.

Ő nyitja a darabot egy zenélő dobozból kicsalogatott andalító dallammal, majd közvetlenül ezután énekelni kezd: „A csata mindjárt kezdődik, holnap minden eldől. Ó, micsoda gyűlölet, én ma visszavágok.” Így adja meg a fekete, fehér és piros képsorok, a szereplőkből áradó gyötrelem kezdő tónusát. A kegyetlenség nyolcvan percét, a War Sum Up jelenetsorát pedig szintén ő zárja keretbe: ismét működésre bírja a zenélő dobozt, s ezzel visszatér a béke. Egy megkeserített béke, egy háborús emlékektől terhes béke. A kép elkészül, a manga teljessé lesz.

Egyetlen momentuma volt ennek az előadásnak, amely kifejezetten zavart: a Superwoman megjelenése. A Superwoman eljött, mint a messiás, de nem váltott meg senkit, a Superwoman csak tett egy lassú, szaggatott sétát. „Milyen különös!” – ismételte meg néhányszor, majd visszahúzódott a színpad hátterébe. Jelentősége nyilvánvaló volt, pontosabban nyilvánvaló volt, hogy jelentősége van, hiszen ő volt az egyetlen, aki előlépett a sárga kosztümös nő mellé – az más kérdés, hogy a játékmester a Superwoman mellett végig háttal állt, tőle elhatárolódva – és csakis az ő jelenete alatt váltották fel a fekete-fehér, képregényre és régi háborús filmfelvételekre egyaránt emlékeztető mintákat színes képsorok. A Superwoman tehát ott állt előttünk, nagy volt és erős, de mégse idézett elő mást, csak egy kis zavaró nyilalló érzést, mint egy bőr alá szúródó szálka. Lehet és kell is értelmezni ezt a mozzanatot, de nagyon nehéz vele megbarátkozni. Nem vitás, hogy a manga gépesített, popularizált, a fényfestés által is megidézett szuperhős sémáját idézte. Tekinthető esetleg az alkotók ironikus gesztusának is, a várva várt, de meg nem segítő figura vagy fordulat megjelenítéseként. Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy a nézők elé lépett egy nehezen értelmezhető, idegen, de ettől még nem tartalmatlan kulturális kód. Nem veszem a bátorságot, hogy döntsek a Superwoman felől.

A számtalan nagyszerű képi megoldás között azonban volt egy különösen megragadó: ködfelhő úszott át a színen, amelyből a világtérkép bizonytalan körvonalai rajzolódtak ki. Számomra ez a látvány adta vissza a legteljesebben a borzongató háborús érzést, s ez volt az a pont is, ahol leszögeztem: ez az érzés a földgolyó bármely pontján érvényes és előhívható.

Mert e nagyszerűen kivitelezett előadás végső soron azt a gondolatot mozgósította, hogy az öröm és megnyugvás idejét csak azért nevezhetjük békének, mert emlékezünk arra, hogy volt itt már véres öldöklés is, s tudjuk, sejtjük, hogy mi az a háború.

Hotel Pro Forma – War Sum Up, rendező: Kirsten Dehlholm, Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál, Nemzeti Színház, 2012. 10. 10.

Képek: Café Budapest sajtó