Vasárnap lement az első Országos Slam Bajnokság, ahol költők, rapperek és egyéb firkászok szövegíró- és előadótehetségét — bár Zeek is megmondta, hogy a versengés nem méltó a művészethez— mérte össze a zsűri és a teltház. Rímzápor, nyelvi zsonglőrködés és bajnokavatás a Trafóban.

Aki nem tudná, a slam a spoken word, azaz a kifejezetten előadott költészet versenyszerűen űzött formája. Egy ilyen közegben a hallgatóság reakcióját azonnal megkapja a slammer, és még szerencse, mert pont a közönség lenyűgözése a cél, elvégre valakinek nyernie is kell. Magyarországon különböző becslések különböző helyi eseményekhez és néhol különböző évekhez kötik a műfaj kibontakozását, de abban mindenki megegyezik, hogy még nagyon fiatal — nem mintha lehetne ezzel különösebben vitatkozni, mert ugye a vasárnapi volt az első országos szintű verseny.

Az estét a Slam Poetry Budapest, a Café Budapest, a BlyWorx és a Trafó szervezte, és panaszra hiába kerestünk okot, nem találtunk. Sőt, külön elismerés jár a vizuálért felelőseknek, a Kiégő Izzóknak az időmérő kijelzőért. A színpad fölött ugyanis egy hatalmas, tátott női száj lógott, benne bélcsatorna helyett egy számlálóval, ami azt mutatta, hogy a slammer első mikrofonba szólásától mennyi idő telt el. Persze ez már éppen eléggé vonzotta a tekintetet, de csak hogy biztosra menjenek, az ajkak mentén folyamatosan és változó tempóban körözött egy daganat, mint egy félrecsúszott szilikonbeültetés. Nem mondjuk azt, hogy értettük, de értékeltük.

Külön elismerés továbbá az Amoeba zenekarnak, egy dob-gitár-basszus felállású jazzformációnak, mert fáradhatatlanul tűrték, hogy a legkevésbé sem figyel rájuk minden tényleges nagyszerűség ellenére sem a slamre váró teltház. Halkan — illetve dehogy, mert írott szövegben nem lehet hangerőt váltani — emeljük ki a dolgok enyhe furcsaságát, és azért a nézők kifinomultságáról is mond valamit az, hogy inkább a költészetből kérnek, mint a zenéből.

Na de beszélünk egy kicsit már a fő attrakcióról, a bajnokságról is, mert hát az olvasó mégis azért van csak itt. A házigazdák, Németh Péter, azaz MC Zeek és Mavrák “Hugee” Kata közös nyitóperformanszuk után — Hugee slamelt a slamről, Zeek meg Hugee háta mögül hadonászott —bemutatták a zsűrit: Petrányi Zsoltot, Matits Istvánt és Csider István Zoltánt, akiknek mind felsoroláshoz méltatlanul sok köze van a slamhez. Aztán felhozták a színpadra az áldozati bárányt, azaz a bemelegítő előadót is: Busa Pista nyomott egy 2:31-es jópofát mindenki örömére.

Innentől az est további menetét Luki papa sapkájából olvasták ki, mert a versenyzők nevei oda voltak bekeverve. Kezdve Tonte Renátával, a pécsi kontingens egyetlen és a verseny egyik egyetlen női képviselőjével, rögtön megkezdődött az időtúllépés hagyománya egy 3:40-es performansszal—három perc rendelkezésre álló idővel és 15 másodperc türelmi időszakkal ez csak egy pontos levonást jelentett ugyan, de ki tudja, mikor számít az az egy pont.

Az előadás maga amúgy énekkel kezdődött, a Felszállott a páva dallamára, végiglovagolt néhány zenei utaláson és angol vendégelemen, majd bár központi eleme volt a popkultúra férfiközpontúsága és annak negatív hatása a női előadókra, kijelentette, hogy valami megmagyarázatlan indokból mégsem feminista. A zsűri ezt rögtön túlnyomórészt 9-en felüli pontokkal értékelte a tízből, úgyhogy a tanulság az, hogy megéri önellentmondásba keveredni.

Jött aztán Fata Dániel mélymagyarság-ellenes prédikációja, Szkárosi Endre fiatalságkritikája, Ponza gyönyörű sora, miszerint a “snasszburgi bíróság” már nem emlékszünk, mit csinált, majd Závada Péter meglepő módon minden szerkezettől és formai brillírozástól mentes beszámolója egy beszélgetésről —bátor döntés bár, de a csengő rímre és gyerekes szójátékokra éhes közönség előtt talán nem a legbölcsebb. És aztán még vagy húsz ember, már a vázlatos jegyzeteinket is fárasztó olvasni, nem hogy rendesen és nyomdaképesen megfogalmazni. Szó mi szó, szellemi tápanyagban bőséges este volt.

Azért mégiscsak említést érdemelnek páran. Gábor Tamás Indiana több, mint egy perccel lépte túl az idejét, azaz három pontos levonást kapott, cserébe viszont szinte hibátlan pontozást kapott az Álom című slamjével, ahol álmában minden a fordítottja a valóságnak, vagyis jobb — de legalábbis abszurdabb. Szintén kiemelkedő volt Sziámi rövid szövege, Tengler Gergely átszellemült előadása, és Pion István ódája a reggeli morcossághoz, illetve Simon Márton verse, amiben elmondja, hogy hozott egy verset, amiben minden van, ami kell, de inkább mégse.

Aztán nyolc továbbjutóval még egy forduló után, miután Süveg Márk, azaz az Akkezdet Phiais Saiid megkiabáltatta a közönséget, és újra meg újra megkérdeztette velük, hogy “miért, ki vagy te”, miután Simon Marci elmondta, hogy miért szar költőnek lenni, Pion meg elárulta, hogy nélküled is tök jól működik minden, tehát még egy jó adag program után a zsűri újra pontozott, és kijöttek a végeredmények. Pontjai alapján Pion István lett a harmadik, Simon Márton második, Saiid pedig első, de a frissen felkent bajnok, amint mikrofonhoz jutott, rögtön át is adta a címét Pionnak, mert úgy érezte, hogy ő volt messze a legjobb az este. Gratulálunk mindenkinek, és üzenjük, hogy ezek után legközelebb fair play díjat is ki kell osztani.

Maradjunk annyiban, hogy hosszú és tartalmas este volt, meg mindenki nagyon jó volt, és máskor is megyünk ilyesmire, illetve hírét adjuk rögtön a második és harmadik (avagy első) helyezett önálló estjeinek: pénteken a Mika Tivadar Mulatóban Simon Marci ad elő, vasárnap a Szatyor Bárban pedig Pion István, mindketten az Amoeba zenekar közreműködésével.