FÉLszemmel: Fekete Anikó interjúja Balla Richárddal, a győri színjátszó műhely egyik vezetőjével

„Ha a győri műhely erős lehet valamiért, akkor az a minőségi munka lehet: színházi – és pedagógiai értelemben is.”


Fekete Anikó: Mindenképp olyan emberrel szerettem volna interjút készíteni, aki Győrben aktívan foglalkozik színjátszással és nemcsak egy helyen, hanem szerte a városban. Hogy definiálnád 2012 őszén a győri műhely tevékenységét?

Balla Richie: Úgy gondolom, hogy a győri műhelyet négy aktív kis műhely alkotja: a Gyermekek Háza Arrabona Diákszínpada, a Grácia Művészeti Intézet színjáték tanszaka, a Keleti István Művészeti Iskola (KIMI) győri tagozata és a Révai Miklós Gimnázium csoportjai. Ezek közül a legrégebben működő az Arrabona Diákszínpad, melyet Benkő József kezdett vezetni. Több mint 45 éves múltra tekint vissza. Valamint idén 21. születésnapját ünnepli a Révai színjátszója, melyet Wenczel Imre kezdett el. A Győrben jelenleg legaktívabban dolgozó csoportvezetők: Bálint Bernadett, Balla Richard, Bauer Ildikó Nessie, Fekete Anikó, Frankó Kata, Korányi Bálint, Nagy Zsolt, Tárnoki Márk, Tóth Szilvia, Varju Nándor, Verebélyi Veronika, Veszprémi Kriszta, Zölei-Kocsis Blanka.

A GyESzT-nek (Győri Eleven Színjátszó Tábor) pont az volt az érdekessége, hogy ebből a négy műhelyből érkező csapatokból állt össze egy tábor Csornán, tizenegy vezető jelenlétével. Honnan jött a motiváció, hogy közös tábor szerveződjön?

Ez az igény már jópár éve felmerült. Legutóbb Tóth Szilvia vetette fel 2011 nyarán, és a kollégákkal rögtön ráugrottunk a gondolatra. Úgy véltük: „ha most nem csináljuk meg, akkor 5-10 évig biztosan nem.” Varga Annamária sokat segített a tábor megszervezésében. Idén nyáron – 15 –20 év után ismét – együtt táboroztak tizenhárom színjátszócsoport diákjai.

A gyerekeknek miben volt más, mivel adott többet ez a tábor az elmúlt évekhez képest?

Regionális Találkozókon mindig nagyon jó fesztiválhangulat születik, de valamifajta versengés is kialakult a gyerekekben. Most egy kicsit megérezhették, hogy milyen együtt dolgozni, játszani, félig ismeretlen emberekkel közösen gondolkodni. Már most látszik a hozadéka, hiszen a nyár során sokat beszélgettek egymással a különböző csoportok tagjai, illetve maguk szerveztek közös találkozásokat. Úgy gondolom, a következő Fesztivál már sokkal jobb szellemiségben tud létrejönni.

Milyen programokon vehettek részt a játszók a hét folyamán?

Nagyon fontos volt, hogy közösséget építsünk, ezért nem volt annyi idő produkciós munkára, mint ahogy az lenni szokott egy-egy műhely külön táborában. Esténként közös játékokat szerveztünk: volt olyan alkalom, amikor az év közben együtt dolgozó játszók külön elvonulhattak, hogy a régi csoporttársak is találkozzanak; volt nagy rituális görögdinnye-evés; jó hangulatú göngyöleg akadályversenyt is játszottunk, amelyben a csoportvezetők is részt vettek; délelőttökben újabb vegyes csoportokban dolgoztak a diákok tréningeken (drámaóra, beszédtechnika-mozgás, színészmesterség óra, improvizáció, kóruséneklés); délelőtti bemelegítésnél szintén újabb vegyes csoportokban játszhattak a résztvevők.

Hosszasan mesélsz ezekről, de nem mondasz konkrétumokat, pedig nagyon-nagyon szeretném belőled kihúzni, hogy emellett még milyen színházi anyaggal foglalkoztatok.

Egy ember életéről szólt a történet, amit feldolgoztunk. Frankó Kata írta meg ennek vázlatát dramatikus formában. Egy Angéla nevű nő öt életszakaszáról játszottak a diákok öt csoportban: gyerekkor, kamaszkor, fiatal felnőttkor, középkor (család), öregkor. A tábor zárásaként kronologikus sorrendben játszottuk ezeket az előadásokat, így egy egész életet adott ki az öt produkció.

Mi az a hajtóerő, ami a győri színjátszást ilyen intenzíven működteti?

Azok a csoportvezetők, akik Győrben aktuálisan diákszínjátszókkal foglalkoznak – ahogy más városokban is hasonlóképp – mindannyian voltak színjátszók. Átéltük a színjátszós éveket is, láttuk azt, hogy velünk hogy dolgoztak és ezekből kiindulva tudunk mi is átadni a gyerekeknek. Így fogalmaznám meg ezt a vezetők részéről. A diákok részéről pedig érdemes lehet magukat a játszókat megkérdezni. Valószínűleg az, hogy látják rajtunk, hogy mi szeretjük, amit csinálunk, kíváncsiak vagyunk a véleményükre, gondolataikra és nem úgy dolgozunk, hogy lerendelkezünk egy-egy előadást, hanem különböző drámajátékok és tréningek során építjük fel azokat, amibe a gyerekek belerakhatják saját magukat, a személyiségüket.

Tudom, hogy az elmúlt években elég sok gyermek- és diákszínjátszó fesztiválon megfordultál, és biztos a saját műhelyedre is tudsz reflektálni, amikor egy-egy előadást nézel, vagy más városok csoportvezetőivel beszélgetsz. Mit gondolsz, mi az, ami Magyarországon a többi városhoz képest a győri diákszínjátszást igazán egyedivé teszi?

Talán az, hogy az itteni csoportvezetők nap mint nap kapcsolatban állnak egymással, már csak azért is, mert van, aki több műhelyben dolgozik és emellett személyes jó barátok vagyunk…
Nem tudom… Szerinted?

Szerintem az, hogy van egy – nem tudom honnan áradó – közös lelkesedés, ami valahogy minden itteni csoportvezetőben fellelhető. A játékosság az, ami erősíti a Győri műhelyet. Nincs gát, ha le kell ülni a földre, szerepbe kell lépni. Igen, azt hiszem, a játékosság az, ami minket összeköt.

Én úgy gondolom, ez abból is következhet, hogy egy vagy két személy az, akikből a mostani aktív csoportvezetők kinőttek. Így mindannyian ugyanazokat tanultuk meg, és ugyanazokat is adjuk tovább. Ha a győri műhely erős lehet valamiért, akkor az a minőségi munka lehet: színházi – és pedagógiai értelemben is. Nekünk nagyon minimális a minőségbeli eltérésünk egymáshoz képest, ezért tud ez önmagában nagyon erős dolog lenni.

Ahogy említetted, maximum két sávon öröklődött a győri tevékenység. Ez számomra (logikus következtetéssel) egyfajta zártságot is jelenthet. Ez a működés így egyfajta bélyeg is. Mitől tud ez újra és újra frissülni és megújulni a következő „drámás generációk” számára?

Nemrég mentem bele egy ilyen beszélgetésbe, ahol valaki nehezményezte, hogy fiatal, egy-két éve még diákszínjátszó fiatalok már csoportot kapnak és vezetnek. Ahogy már említettem, mindannyian színjátszók voltunk, akik jelenleg is dolgozunk és úgy gondolom, hogy a következő generáció vezetői is a mi színjátszóinkból fognak majd kikerülni. Ezt jobbnak tartom, mintha olyan egyetemet végzett pedagógus jönne csapatot vezetni, aki sose színjátszott, így a kissé könyvszagú tudás mögött gyakorlati tapasztalat nincs. Nem gondolom, hogy a gyakorlati tudás mellett nem jó az elméleti és fordítva. Mindenképp cél a továbbfejlődés, továbbtanulás. A gyakorlat mellé nagyon fontos az elmélet. Emiatt mindegyik győri műhely törekszik arra, hogy továbbképezze vezetőit. Nálunk gyakorlottabb pedagógusok folyamatosan jelen vannak a kezdő vezetők mellett, mintegy mankóként segítenek, ha bármi kérdés, kétely felmerülne bennünk.

Mit gondolsz – és itt már kitekintve a magyarországi diákszínjátszásra is –, van-e jövője ennek a tevékenységnek?

Bizonyos berkeken belül biztos, hogy zajlani fog a színjátszás. Hogy az országos fórumok megmaradnak, csak remélni tudom. Egyike vagyok azoknak, akik erre mindenképpen törekedni fognak. Annak az esélyét semmiképp nem látom, hogy a diákszínjátszás eltűnjön, mert mindig lesznek lelkes, aktív pedagógusok…ha ezt a gyerekek is így akarják és nem a Facebook előtt ragadnak le. Ha meg leragadnak, akkor biztos kitalálja valaki a „Facebook-os drámapedagógiát”. Azért vállalom magam túl egyre és egyre sok kollégámmal együtt, mert bízunk abban, hogy ez hat azokra a gyerekekre, akikkel dolgozunk, és nyilvánvaló, hogy ezt kevesen csinálják pénzért. Nagyon sokan inkább a következő generációkért dolgozunk. Amíg ilyen emberek lesznek, addig megjelennek azok a gyerekek, akik szívesen foglalkoznának ezzel és nem csak produkciós értelemben. Inkább az együtt lét és a közösség a legfontosabb a diák- és gyerekszínjátszásban.