Az Irodalmi Jelen szerzői és szerkesztői hagyományteremtés szándékával gyűltek össze kedden a Café Zsivágóban, az októberi lapszám bemutatójára. Az efféle estek célja nagyobb hangsúlyt fektetni a nyomtatott kiadványra, hiszen a folyóirat sokáig csak internetes formában volt elérhető, valamint összehozni a szerzőket az olvasókkal, a olvasókat a szerzőkkel – irodalomkedvelők egymás között – létrehozva egy irodalmi szalonokra emlékeztető műhelyt, amely minden hónap első keddjén találkozik.


A 2011 szeptembere óta ismét nyomtatásban is megjelenő folyóirat e havi számát szerzők és műkedvelők köszöntötték a kávégépek zúgása közepette, hiszen a szerzőnek gesztusai vannak, a szerzőt látni kell, ahogy Mányoki Endre, a folyóirat vers- és prózarovatának szerkesztője mondta.

A természet és a gyerekek visszatérő témák voltak az este során, a nyolc felolvasó mindegyikénél megjelent egyik vagy másik, akár a “többgenerációs-aligátor”, akár nagymamák vagy kislányok kapcsán. Boldog Zoltán, a kritika rovat szerkesztője hiába tervezte ipari mennyiségű cappuccino vásárlásával bojkottálni az eseményt, minden olyan gördülékenyen és szépen hangzott el, mintha Szőke Imre bálnája épp csak azt mondta volna, rohadt szatír, szakadt koton vagy avantgárd költészet.

Az est első felolvasója rögtön másodmagával állt a közönség elé, Vesztergom Andrea Kiterítve című versét Hargitai Ildikó adta elő. Őket Hekl Krisztina novellája követte, a Rítus, amelyben drága zakók és nadrágok lettek borgőzös szertartás áldozatai, egy veszni látszó kapcsolat oltárán.

Payer Imre verseivel a haláltól – legyen az emberé vagy a vászoné – visszatértünk a természethez, majd Debreczeny György, szintén három verssel, némi fanyar humort vitt a programba. Deák Csillag Italt! című szövege a szerző saját bevallása szerint egy novellává kovácsolt valami, egy készülő kisregényből kaptunk ízelítőt. Gueth Péter Nyárikonyhájában voltak sárkányok, teknősök, esőcseppek és halál, Szőke Imre pedig a már említett bálnáról olvasta fel tizennyolc pluszos novelláját.

Vita tárgyát képezheti, jók-e ezek a személyes találkozások, akarjuk-e látni az embert a szöveg mögött? Nem rombolja-e le az illúzióinkat, ha egy-egy karakterhez, verssorhoz, eszméhez olyan ember arcát, mozdulatait, hangsúlyait társítjuk, amelyek talán cseppet sem összeegyeztethetőek vele? Valóban teljesen más élményt nyújt egy szöveg olvasva, mint a szerzők előadásában, de kiábrándulásról itt nem beszélhetünk.

A felolvasott műveket nem csak az kötötte össze, hogy mind az Irodalmi Jelenben jelentek meg. A különböző formai elemek ellenére, valamennyiben megvolt a kapocs egy vagy több másikhoz – a szerzők tudat alatt is összedolgoztak –, így a különböző szövegek végül egyetlen egységet hoztak létre, minden sokszínűségükkel együtt az est során.

Fotók: Irodalmi Jelen