A Trefort Irodalmi Esték keretein belül, szeptember 27-én az idei tanév első meghívott vendége Márton László volt, akit Szilágyi Zsófiának nem kellett folytonosan szóval tartania; szívesen és láthatólag élvezettel mesélte az egyetemhez fűződő emlékeit.

A kétórás rendezvény során Márton László sokat mesélt az egyetemi éveiről és tanáraihoz fűződő kapcsolatáráról is, és azt is elmondta, miért szeretett volna író lenni: már gyermekkorában is számos füzetet teleírt fantasztikus történetekkel, bár választása szülei szemében visszatetszést keltett, korán felismerte annak a fontosságát, hogy „az kell, hogy legyek, ami én akarok lenni”.

Már fiatal korában kapcsolatba került számos íróval, köztük Tihanyi Klárával, akinek jótékony tanácsát betartva, kezdetben mennyiségi írásba kezdett. Először a tapasztalatiságra hagyatkozott – amit tanácsként első mestere adott – , ugyanakkor elismerte, hogy ennek fontosságáról ma másképp gondolkozik. Mészöly Miklósról úgy tartja, az első volt, aki igazán nagy hatással volt rá, s később is a nagy íróelődről faggatta beszélgetőpartnere. Márton eztán dátumokat sorolt, megemlített egy 1992-es tavaszi interjút az íróval, amit később, csak ’98-ban „ráztak gatyába”; majd egy 1997-ben íródott regényt is, miközben azt is megtudhattunk, hogy Mészöly nem ismerte őt igazán, és a műveivel sem foglalkozott.

Szilágyi aztán párhuzamba hozta a múltat a jelennel, felhívta az író figyelmét, ”hogy befutottként tőled kérdezhetnek”, és ettől a ponttól már a fiatal írok generációjáról és a hozzájuk fűződő viszonyáról mesélt. A tehetségre szerinte korán felfigyelnek, azonban az embert a folyamatos változásban lévő világ is alakítja, így nehéz olyan műveket egymás után alkotni, melyek gyors elismerésre találnak. Kiemelte, hogy drámaírásra leginkább az az öt, tíz év alkalmas az ember életében, ami az egyetemi évekkel veszi kezdetét, de mint magáról nyilatkozta „Én elsősorban elbeszélőnek tartom magam”, s bejelentette, hogy most is egy regényen dolgozik. Arról ír, amit fontosnak tart, közben gunyorosan közbeékelte, hogy önmagát viszont nem tatja annak. A fikciót valóságos alapokra helyezi műveiben, de csakis közvetetten.

Mint generációnk egyik bírálója hangsúlyozta, hogy olyan könyvet is szívesen olvas, amely megállapítása szerint rossz. Nem tartja magát tévedhetetlennek, de úgy véli, midig is el tudta dönteni, hogy egy könyv milyen, ennek módja annyiban áll tapasztalata szerint, hogy találomra fellapozza az adott művet, egy mondatot elcsíp, és még hozzáolvassa a kezdő- és befejező sorokat. Azt tudni lehet akár három mondatból is egy művel kapcsolatban, hogy milyen, ez Márton László könyvfilozófiája, s mint mondta: „tízből kilencszer beválik”. Végezetül egy jó tanáccsal is szolgált, miszerint egy írónak nem árt arra törekednie, hogy megőrizze személyisége folytonosságát, és képes legyen a megújulásra. Ez szól mindazoknak, akik elfojtott vágyat éreznek magukban ahhoz, hogy szavakba önthessék kitalált, valóságos vagy akár határmosott történeteiket.