Vivian Maier nyugati szél hátán érkezett a Mai Manó Házba. Gyűrött kalappal, férfi cipőben, önfejűen és szabadon járta Chicago, New York és Florida utcáit, hódolt szenvedélyének, a fényképezésnek. És mit sem sejtett arról, hogy röviddel a halála után a XX. század jelentős utcai fotósaként fogják számon tartani.


Ingatlanközvetítők ritkán befolyásolják a művészettörténet menetét. Ha mégis, akkor valószínűleg véletlenül. Ilyen véletlen volt John Maloof ingatlanügynök esete, amikor 2007-ben egy aukcióház árverésének keretében megvett egy dobozt teli régi chicagói fényképekkel. Végre, gondolhatta, végre ki tudja egészíteni az elveszett időt a helytörténeti könyvében. Már látta maga előtt a vidéki kiscsaládot, amely minden vagyonát arra tette fel, hogy jobb életet éljen egy nagyvárosban, Chicagóban. Smúzolnak a fekete-fehér képek felett, Chicago  micsoda város, régen meg ma is, és az új-chicagóiakban az otthon érzése ébred, büszkék, hogy a város lakói lesznek. A büszkeséget bizony a régi képek varázsolták a szívekbe, erre Maloof lassan rájön, olyannyira, hogy egy időben maga is elkezd fényképezni. Csak hogy ez nem olyan egyszerű, konstatálja, miközben összehasonlítgatja saját képeit az akkor még ismeretlen Vivian Maier fotóival, melyekről a könnyedség árad, a véletlenek és a profizmus találkozásai.

Maloofnak kezdett derengeni, hogy itt nem holmi amatőr fotós próbálkozásait vizsgálgatja, hanem egy tehetségét. Nekivágott kideríteni, hogy ki lehet a fotós. Az aukciós ház csak a művésznő nevével tudott szolgálni, holléte felől viszont nem tudtak semmit. Nyomozása már két éve húzódott, míg egyik nap, képzeljük el, Maloof éppen a szokott reggeli kávé és újság mellett bukkanhatott rá Vivian halálhírére: “Vivian Maier francia születésű, Chicagóba 50 éve települt dadus 83 éves korában elhunyt békességben. Gyászolják John, Lane és Matthew, kiknek szinte második anyjuk volt”. Az események innentől felgyorsulnak. Maloof felkeresi a három gyászolót, akik készségesen mesélnek Vivianről, különleges életéről és furcsa szokásairól.

1926-ban született, New Yorkban nőtt fel. Miután apja elhagyta a családot, édesanyjával együtt Jeanne Bertram fotóművész háztartásában él, akitől feltehetőleg néhány fogást elleshetett. Huszonévesen dadusként dolgozott Chicagóban. Öntudatos, kicsit különcködőnek ismerték Viviant, rendszeresen jár színházba és moziba, és újságcikkeket gyűjtött, melyeket műanyagtasakba borítva tornyosított a szobájában. Szabadnapjain pedig járta a várost, és tömérdek képet készített emberekről: szépekről, csúnyákról, fiatalokról, öregekről, önmagáról.

Vivian Maier tehetségének titka az érzékiség és a véletlen. A képek soha nem beállítottak, de nem is keltenek erőltetett véletlen hatást. Mintha megkomponálta volna azt pillanatot, amikor a kamera exponálta az előtte zajló életet. A hétköznapi életet megragadja, és a kamerájával fosztja meg randomitásától. Mint Mary Poppins, aki hozzátesz némi cukrot a keserű gyógyszerhez. És nem vár érte semmit. Sem hírnevet, sem elismerést, sem véleményt. Sem pénzt. Vivian Maier a 90-es években annyira elszegényedik, hogy műveinek kulisszájára, az utcára kerül. A fényképeit zálogházba vitte, soha nem váltotta ki, a nyomor csak súlyosodott. Ekkor karolták fel azok a hajdani gyerekek, akik második anyaként szerették, John, Lane és Matthew. Élete végéig fedezik lakhatóságát és költségeit.

Vivian Maier hatalmas mennyiségű és gyönyörű munkát hagyott az utókorra, mely felveheti a versenyt olyan híres fotóművészek képeivel, mint Diane Arbus vagy Helen Levitt. Az, hogy a művésznő nem érhette meg szenvedélyének díjazását, ugyanolyan keserédességet rejt magában, mint a fényképei. A fotóművészet világában Maier munkássága jelentős, krónikai és esztétikai szempontból is. Csaknem négy évtizednek tart tükröt az ’50-esektől a ’90-es évekig. És mellékesen virágzik körülötte a marketing: a pártolója Maloof könyvbe akarja foglalni Vivian sorsát, és a mozikban is meg akarja ríkatni a közönséget Vivian szerénységével. Hiába, nem csak fotózáskor múlik sok a szerencsén.

Mielőtt Vivian Maiert nagyobb európai turnéra sodorna tova a szél, a Mai Manó Házban meglátogatható november 25-ig, ha kell egy kis cukorka az élethez.

 

Képek: Mai Manó Ház