Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach

„Azt hiszem, az emberek két fő okból írnak önéletrajzot. Az elsőt »krónikásösztönnek« nevezhetnénk, a másikat pedig »Ecce Homo-indítéknak«. Az indítóok egyazon forrásból táplálkozik, amely voltaképpen minden irodalom forrása: a vágyból, hogy élményeinket másokkal is megosszuk, s hogy a közlés e bensőséges formájával kilépjünk az én elszigeteltségéből.” Arthur Koestler önéletírásának megjegyzése (Nyílvessző a végtelenbe, Osiris, 1996, 30.) a látszat ellenére jól megmarkolható kiindulópontot adhat ahhoz, miként is vegyük kézbe, vagy épp tegyük le Dunajcsik Mátyás novelláskötetét. Először is szögezzük le: a Balbec Beach nem önéletrajz. A néhol nosztalgiával átitatott emlékező hangnemet korántsem a krónikára jellemző „ott voltam” bizonyító indítéka, vagy csupán egynéhány jelentős, vagy épp annak vélt esemény pontos és őszinte leírása vezérli. Vagy Koestler téved, vagy Dunajcsik értelmezi másképpen az irodalom forrását tápláló vágyat, miszerint írni annyi, mint kilépni az én elszigeteltségéből. A Balbec Beach elbeszélései ugyanis mintha a fordított irányt választanák: nem ki-, hanem visszalépni az időközben szertefolyt én biztosnak tudott határai közé.

’Íme, az ember’ – mondja. ’Íme, újra az ember’ – üvölti még egyszer. ’Íme, itt vagyok én’ – hallatszik harmadszor, s megy ez így tovább és tovább itt, Balbec Beach-en. ’No jó, itt, igen, itt, de pontosan hol is?’ – kérdezi kissé értetlenkedve az olvasó minden egyes fejezet(?), novella(?) vagy épp regényrészlet(?) után. Fentebb a novelláskötet műfajmegjelölést használtam, némi magabiztosságot erőltetve az első bekezdésnek. Ám ezt korántsem szeretném rögzíteni. Oka ennek egyszerű: mert nem az. Mégis, talán ez áll legközelebb ahhoz a titokzatos és kissé bizonytalan műfaji megnevezéshez, amire – nem is tudom, miért – de szüksége van az irodalomtörténet katalogizáló szorgalmának. Dunajcsik kötetével azonban nem lesz egyszerű dolga. (Abban az esetben persze, ha a Balbec Beach megmarad az irodalomtörténet, s ne adj isten, az irodalomtudomány számára, amire – ha figyelembe vesszük a szerző még meg nem írt, valószínűleg kiforrottabb és kifinomultabb műveit – nagy esélye van.)

A novellafüzér megnevezés sem igazán találó. Nincs itt semmiféle füzér, csupán a máshogy és másról beszélők sorának megtévesztő egyes szám első személye. A konfesszió azonban túlságosan is tág közös nevező. Ahogy egyes műveket olvasva a novella jelzője sem visz minket közelebb a kívánt valóhoz: mi is ez az igényes külsővel ellátott papírgyűjtemény? Dunajcsik könyvének első darabjai akár egy vastag regényből kitépett, elhajított, az út szélén meggyűrve, meggyötörve megtalált szövegek egymásutánja. A nagyanya lábszárát öröklő unoka (Elefánt), a perverz francia sztárírót magyarra átültető, az isteni márkit mélyen tisztelő műfordító (Szex és irodalom), vagy épp az első férfitól kapott csók letűnt élményét visszahozni akaró, Pozsony óvárosában kóborló homoszexuális története (Szlovák tangó) elég bizarr ahhoz, hogy egy velős és szórakoztató ’short story’-t eredményezzen, de talán épp itt a probléma: nem eredményez. E kötetet kezdő írásokban ugyanis nincs meg egy jól fogható középpont, tartós váz. Nem igazán érezni a fő történetszál egységbe rántását, néha nem is tudni, mi a történet, vagy épp hova is akar kilukadni az elbeszélő. A tintával jól megtöltve elindított tollhegy, elkapva a szerző ihletrohamát csak forog, tekerődik, mozog ide-oda a még üres papíron, s a hosszú mondat lezáró írásjele már el is feledte testének legelejét. A néhol túlzásba vitt bőbeszédűség olyan idegenszerűnek, feleslegesnek, s talán kissé túl „művésziesnek” ható mondatokat eredményez, mint például „A nőiség úgy vándorolt közöttük a lakásban, mint egy háztartási kesztyű, mely mindkettejük kezére tökéletesen illett.” (79); vagy „Az öngyújtó lángja nagyot harapott a nyúlós, télközépi éjszakába…” (81)

Az alcímben megjelölt (Tizenhárom távoli történet) idő- vagy épp helyhatározója két síkot is megnyit. Egyrészt ott a múlt, a letűnt idők eseményeire való emlékező magatartás, a távolból visszanézés magányos pozíciója, amely nagyon is közel áll a kortárs magyar próza eddig letaposott csapásaihoz. Másrészt jelen van a távoli horizontról előrenéző, „ars poeticáját” a szélbe, a szélnek üvöltő magabiztos elbeszélői hang. Utóbbi helyzetmegjelölés a Balbec Beach történeteit egy tudatosan megkomponált „fejlődési rendszer” kezdeti zsengéinek titulálja, jelezve, hogy van még mit a kijelölt pont felé gyalogolni. Dunajcsik Mátyás harmadik kötetének érdeme e két idősík sajátos és ötletes egybeolvasztása. A múlt nem más, mint a már olvasottak, a nagybetűs Irodalom elsajátítása, jövő pedig ezek alkotásban való magabiztos felhasználása. Tanulni nem szégyen, ám a tanultak bemutatása sem tűnik hivalkodónak, ha jól kezelik. Dunajcsik pedig jól kezeli. „Meggyőződésem, hogy az irodalom, mint minden más kulturális tevékenység, csapatmunka” – olvasható a kötet végi köszönetnyilvánításban (262.). Az ezt követő felsorolás (többek között Ady, Calvino, Darvasi, Esterházy, Kertész, Krúdy, Nádas, Nádasdy, Proust, Pynchon, Szerb Antal stb.) nem hasonlít a Bevezetés a szépirodalomba hosszú oldalakra kiterjedő névjegyzékéhez, ennél sokkal személyesebb a kapcsolat a megnevezett írókkal. Az én célja, jelen esetben, nem kitörni saját elszigeteltségéből, hanem épp ezt az elszigeteltség homályos határainak felmutatása, amely a felsorolt szerzők mondataiból tákolódik össze. A Balbec Beach egészének, valamint a benne szereplő történeteknek már felróttuk az egységesség hiányát. Azonban a „csapatmunkát” figyelembe véve e töredékesség nagyon is helytálló.

Miként írhatná körül váratlan kíváncsiskodó számára, milyen is Balbec Beach? A kötetet indító négyoldalas elbeszélés írója saját szavaira nem hagyatkozhat, hiszen azok szinte azonnal cserbenhagyják: „De mégsem írtam meg neki a választ. Ki tudja, talán az imént eszembe ötlő, kiábrándító mondatok csak saját önzésem visszhangjai voltak, mellyel meg akartam tartani magamnak ezt a titokzatos és idejétmúlt vidéket…” (10-11). Az ezt követő tizenhárom történet az elhagyatott vidék legfőbb jellemzőinek pillanatnyi felvillantása. Egy sajátos és személyes könyvtár nyilvános bemutatása, melyben a még bizonytalan egyéni hang erősen megkapaszkodik az isteni márkin (Szex és irodalom), a Halál Velencében szerzőjén (Átkelés a Lidóra), a kappanháját büszkén mutogató utazón (Szlovák tangó), az Ulpius-házba visszavágyón (Szerb Anta megkísértése), vagy a sznob francia emlékezőn (A Herrgottssohn-portré). Akár egy széles vigyort eleresztő Max Brod, aki sietősen megizzadt tenyerébe rejti Franz K. nevét. A kötet közepébe ékelt Berlin alatt a föld című kisregény(?)  (Plinio Ávila képzőművész rajzaival) szerkezete Nádas Saját halálára emlékeztet, s mindenképp megemlítendő az Emlékiratok könyve hatása alatt égő M. Proust emlékeit olvasni az „apró termetű” Sigmund Freudról a könyvet záró szellemes elbeszélésben.

Kimagasló, ám egyben merész vállalkozás Dunajcsik kötete. Merészsége abban rejlik, hogy értékeit és hátrányait még csak egy most elinduló életpálya „távoli” milyensége fogja felerősíteni vagy épp lehalkítani, ki tudja, milyen arányban. A novellák (nevezzük így az írásokat) többségében ott egy másik (megnevezett) szerző stílusa, szavai és képei, mely utalások, akármennyire erősek és felismerhetők, nem nyomják maguk alá az új hangot, amely jellemző e távoli történetekben. A Balbec Beach bizonyítéka annak, hogy az olvasmányélmény, a műveltség nem elnyomó erő, hanem épp ellenkezőleg: fel-, s kihasználandó anyag.

Dunajcsik Mátyás, Balbec Beach – Tizenhárom távoli történet, Libri Kiadó, Budapest, 2012, 2990 Ft