Kritika az év legsikeresebb, Jövőképtelen című amatőr előadásáról

Mire jó ez az örökös, elégedetlen dünnyögés? Hogy Magyarország nem a lehetőségek országa? Tudok róla, és? Egy tucatnyi idealista gimnazista miatt fog majd itt bekövetkezni a nagy fordulat? Minek kell mindent a számba rágniuk, mikor már napi rutinnal nyelem a békát? Ha már nyakig ér, legalább ne lötyögtessük, nem igaz?

Az itt a legnagyobb gond, hogy legtöbbünk számára már a puszta gondolata is fárasztó annak, hogy nekiálljunk újra és újra megvitatni a dolgokat. A jövőnk a tét, mégis vonakodunk szóba hozni bármi fontosat, kiteregetni titkos terveinket, mert hát ki mondja majd, hogy nem reménytelen? Tudjuk, tudjuk, de hallani más. Okoskodhatunk a friss diákeszünkkel, de mégiscsak kevesek vagyunk mi ahhoz, hogy a dolgok más irányt vegyenek. Nincs igazam?

A Vörösmarty Gimnázium drámatagozatos diákjaiból alakult egy kis csoport, Perényi Balázs és Somogyi Tamás vezényletével. Fogták magukat, elővették kis hazánk legaktuálisabb, soha-eléggé-le-nem-rágható csontként létező problémáit, és Jövőképtelen címmel megalkottak belőlük egy általuk transzparens revüszínháznak nevezett, alig hatvan perces véleménycsokrot, ami az Országos Diákszínjátszó Találkozón elvitte az Év Előadása díjat. Aztán pár hónappal később az év amatőr előadásának járó Paál István-díjat is. De mitől ennyire különleges ez az egész?

Egyrészt a produkció egészét a legapróbb részletekig közösen dolgozták ki: ők írták a lazán összefűzött etűdök szövegét, és az ő kezük munkáját dicséri minden egyes maszk- és díszletelem. Mindezek mellett üdítő, mennyire pontos arányérzékkel illesztették a darabba az egyébként is egészen ötletes tárgyanimációs részeket – tapasztalataim szerint a hasonló próbálkozások sokszor még a profiknál is vészesen erőltetettségbe fulladnak. Ami a maszkokat illeti, azon túl, hogy rendkívül fantáziadús megoldásokkal éltek (némelyek mítoszi szörnyeket idéznek, mások rémálmainkból lehetnek ismerősek, de van itt kártyalapokból összeálló politikus-arc is), még két fontos funkcióval bírnak: felszabadítanak és eltávolítanak. Az előadás alatt végig érezhető elemi bizsergés egyik oka kétség kívül az, hogy a diákok elrejtett arccal kivételesen szabadon szólalnak meg. Másrészt a maszk az emberi arc egyediségét és kifejezésgazdagságát elfedve mindig valamiféle univerzalitás felé húzza a figurát. Ha jó magyar szokásként kissé borúsan tekintek szét a szereplők között, akár azt is mondhatnám, hogy – már-már hungarikumnak számító – archetípusok vonulnak fel előttünk. Van itt aktatáskás kiskirály, aki a hatodik dzsippért képes még a Lipót falának köveit is elhordani; abortusz előtt álló leányanya, aki önmegnyugtatásként tagadja, hogy a megfogant magzat már egy különálló élet; nagymamánk és nagypapánk, akik se munka – se nyugdíj, iszkiri, gyorsan főznek egy kis lekvárt, hogy megvigasztaljanak mindenkit, de főként a Külföldről Hazatért Lány, Akinek Nem Jött Össze Az Élet-et. Összerándulhat a gyomrunk, mikor az egyik vérfagyasztóan infantilis figura elnyújtott gyerekhangon felvisít, mondván „Komolyan!? Van egy SAJÁT SZÍNHÁZAM!?”, hát még akkor, mikor ez később kórházzal és hadsereggel is megismétlődik. Előkerül egy rommagyar, a terhes édesanya bánatát rapben mondja el, lobognak az árpádsávos és a szivárványszínű zászlók, hullámzanak a hófehér keringőruhák – igaz, ezúttal az útra kelés reményteli fuvallata helyett az ütemes seggre esésektől. A bájosan naiv Hold még arról is gondoskodik, hogy el ne feledjük: ennek a sok-sok csodának a középpontja nem a melankolikus Koppenhága, sem nem a szomorú Párizs, hiszen ott nem szeretik egymást annyira az emberek, hogy még az utcán is összebújva aludjanak, hanem ez a szerencsés ország, ez a boldog-boldog Budapest. A komótosan becammogó időfigura pedig addig magyarázza türelmesen újra és újra, amíg kénytelen lesz mindenki megérteni, hogy ez nem régen volt, nem az idők kezdetén volt, és főként: nem igaz, hogy igaz se volt.

A maszkos alakok mellett van még egy kulcsszereplője az előadásnak: egy kis fehér bábu, ami hol velünk együtt szemléli csendesen ezt az egész cirkuszt, hol akarva-akaratlanul részesévé is válik az eseményeknek. Az etűdök forgatagában sodródik, értetlenkedve kapkodja a fejét, és bár a pontos szerepét nem mernénk meghatározni, épp csak a kisagyunk táján kezd el bizseregni tőle valami, de mégis féltjük, érezzük, hogy súlya van annak, hogy neki mi lesz a sorsa. Hiszen néző ő is, de túl közelről néz, így csak az az egy biztos, hogy nincs biztonságban…

A hangulat (a találó zenei betéteknek is köszönhetően) egységes, az etűdök a visszatérő részekkel sajátos ívet rajzolnak fel, az előadás egészében véve mégis nehezen emészthető. Furcsamód épp azért, mert a legkevésbé sem elvont: minden nap térdig gázolunk ezekben a problémákban, és ők épp csak annyi színházi fedőréteget raknak rájuk, ami egy jól irányzott felismeréssel lerántható. Éppen ezért ennek a produkciónak az esetében értelmezhetetlenek a „közhelyes”, „elcsépelt”, „szájbarágós” és a hasonló jelzők. Itt és most ez van, ez itt van és most van, és ők épp ezt akarták megmutatni. Nincs ködösítés, nincs mellébeszélés, ezen az egészen nincs mit finomítani, eljutottunk oda, ahol már nincs idő metaforákra: megkapod egyenesen az arcodba, és vagy most azonnal megérted, hogy ez-így-nem-mehet-tovább, ne ülj olyan szépen a helyeden, csinálj már valamit, bármit, figyelj oda legalább, különben csomagolhatsz te is, aztán az úton odafelé bemagolhatod a szózatot angolul, franciául, németül vagy ahogy akarod… vagy kiléphetsz ebből. No persze, de hogyan?

Ezeknek a diákoknak nem feladatuk és előadásuknak nem tétje megválaszolni vagy eldönteni ezt a kérdést. Látjuk, hogy ezzel a jókora falattal még azok sem tudnak (vagy még inkább: nem akarnak) megbirkózni, akiknek ez tisztjük lenne. Nem ez itt a lényeg. És a lényegnek csak az egyik oldala az előadás – a másik maga az egész alkotófolyamat, ami mögötte van. Maga a tény, hogy amit mi hatvan percben végigülünk, az az első szótól az utolsó papírmaszkig a sajátjuk, hosszú és intenzív hónapok kreatív ténykedésének az eredménye, és így, ezzel a kerettel együtt már-már performansz jelleget nyer az egész. Ebből a kontextusból nem lehet és nem is szabad kiemelni, különben egészen máshogy nyerne értelmet. És épp emiatt nem relevánsak azok a vádak sem, amik az előadás negatív kicsengését említik. Pont az ellenkező irányból kellene ezt megközelíteni: már sokkal azelőtt pozitív ez az esemény, hogy maga a konkrét produkció elkezdődne, hiszen egy tucatnyi diáknak ilyen fiatalon már megvan az igénye arra, hogy formába öntse, mit gondol erről a kétségbeejtő bohóckodásról, ami nap mint nap körülveszi. Másrészt miért is húznák át egy tollvonással hatvan perc szépen felépített hatását egy olyan befejezéssel, ami után minden néző nyugodtan alszik? És ne feledjünk azt a kissé keserű, kissé cinikus, betyáros humort se, amit minden jelenetben felcsillantanak, és ami annyira a miénk.

„Van egy ország / ahol lakom / semmi ágán / lógó / flakon …”. Ezekkel a sorokkal kezdődik Erdős Virág a címben idézett verse. Lendületes, tömör, és egy pofonnal felérőn lényegre törő. „ … aki tűri / aki hagyja / nem az összes / csak a nagyja / rajtam is múlt / rajtam múlt / tegnap kezdő- / dött a múlt / elkezdődött / vége van / borzalom és / béke van / semmi / ágán / lógó / flakon / van egy ország / ahol / lakom …” Mi mind itt lakunk. És ez a tucatnyi diák is. Eddig rendben. És akkor most tegyünk fel, hogy rajtu(n)k áll, hogy ez mit jelent.

Fotók: Jozifek Zsófia és Rostás Bianka