Ezt a bágyadt bizonytalanságot nagyon gyorsan el kell felejteni. Jókedv, közvetlenség, az igen, és sokat kell beszélni, mulattatni, nehogy már nekem ne sikerüljön. És félni sem szabad. Ő is megmondta. „Ne merészelj félni tőlem, érted?” Alig pár nappal azután, hogy hosszasan taglalta, hogy csak az én kedvemért jön, viselkedjek már úgy, ahogy egy normális, értelmes fiúhoz illik. Ilyennek tart? A karom jéghideg, a testem forró. Ötven perc múlva találkozunk, egy óra múlva meglátja, amit meg kell látnia. Szól az előttem ülő nyanya, hogy ne rázogassam a lábam, mert remeg alatta az ülőke.
Tehát mindent magabiztosan, kedvesen és közvetlenül. Mintha már mióta jóba lennénk. Az egész társaságból én vagyok az egyetlen, aki nem tűri, hogy úgymond poénból kurvának nevezzék a párját. Az egész baráti kör rajtam csámcsog, hogy ejnye, de jóban vagyok vele, lassan itt az ideje, hogy vele is tudassak valami hasonlót.
Be van fejezve a nagy mű, igen, a név a falon, az alkotó rohan. Tegnap elhatároztam, hogy addig nem mozdulok, amíg mindenki el nem takarodik az osztályból. Felfeküdtem egy padra, néztem a plafont, amíg a többiek galacsinnal és párizsival dobálóztak. Norbi összekötötte a cipőfűzőmet. Visszakötöttem, és feküdtem tovább.
Egy óra elteltével háromszor egymás után letöröltem a táblát vizes szivaccsal. Egyetlen krétamaradvány sem maradhat rajta. Pirospont-termelés, sötétszakasz. Egyetlen krétamaradvány sem maradt rajta.
– Mért törölted le a táblát?
– Csak.
– Na mégis?
– Hogy legyen egy szép táblánk.
– Hülye vagy.
Nem érdekel, mit gondolsz. Hülye vagyok? Hülye vagyok. És? Az nem baj. Neked viszont egy kurva a párod!
Abban azért igazad van, hogy hiába látod, mit csinálok, elképzelésed sem lehet, hogy mi az indítékom. Végül is vallásszabadság van, azt hiszel, amit akarsz. És ebben a jogodban én nem korlátozlak. Magyarul: kapd be.
Visszafekszem. Fölkelek. Megyek sétálni a folyosóra. Itt jövünk majd végig. Ez az én kedvenc ablakom. Három éve mindig ebben ültünk Zolival szünetekben, mert itt volt radiátor, és körömmel belevéstem a gittbe, hogy Cingár ’05. Megvan még? Jellemző az egoizmusodra. Tévedés, nem azért véstem bele, mert korlátlanul szeretem magam, csak örültem mindig, te is örülnél, gondolom, ha így látnád a neved. Ez jó szöveg előzetesbe.
Tavaly kitörték a kicsik a keretet, újat kellett csináltatni. Majd lepődjek meg, hogy nincs itt, és kezdjem mesélni, hogy belevéstem a gittbe, hogy Cingár, amikor itt ültem Zolival szünetekben? Jól cseng-e majd, ha ezt mondom? Mennyi időm lesz? Mennyi innen a mi termünk? Hárommal arrébb vagyunk, két terem között, tehát odáig… tizenhárom másodperc. Kényelmes sétában tehát negyven másodperc. Kevés. Ennyi idő alatt csak a lépcsőházban gipszbe öntött művirágok felemlegetésére jut idő.
Közben összefirkálták a táblát, Norbi nagyban előadást tart, hogy Papi milyen zö betűket ír. Sebaj, ekkora krétamennyiséget elég lesz kétszer letörölni. Ketten elmentek időközben. Ugrálnak a padokon, fölöttem is, közben kieszem Zoli padjából a csokiját. Ha előre belegondolok az eseményekbe, már félek, de nem az eseményektől, hát mi van ebben, nem is tőle, mert nem bánt, hanem a kettőtől együtt, hogy vele és velünk történik most valami, amiről nem is tudom, pontosan micsoda. Norbi megkér, hogy zárjam majd be a termet. Meg holnap a magnót is hozzam-vigyem. Egyedül maradtam. Eddig két és fél óra ment el kicsengetés óta.
Norbi tolltartója ottmaradt a terem előtt a földön, még a végén visszajön, és benyit. Biztonsági tízperc, nehogy tetten érjenek. A magnó lesz az alibi, hogy feljöjjünk, és másodszor is alibi lesz, hogy feljöjjek, és megsemmisítsem, mielőtt a többiek meglátják, de gyorsan, nehogy hazamenjen közben. Minden meg van tervezve.
Biztos örülni fog, az ilyennek mindenki örül, Zolival is mindig röhögtünk, naponta többször is, hogy gittbe véstem a nevem. (Jaj, Cingár! Ilyet! Azért örülsz egy kicsit?) Ide kérek egy puszit! Cupp. És napirendre térünk fölötte. És éppen a napirendre térés miatt nem fogja nagyon félreérteni, de örülni csak fog, és ez megkönnyíti a továbbiakban folytatandó kedves és közvetlen társalgást. A puszit a jobb oldalra kell kérnem, a balon még ott van egy néhai ragya félcentis sírja. Valóságos vulkán. Kitörés előtt áll. Na, lesz itt holnap nagy égszakadás, földindulás!
Most nem lesz akadozás! Most nem fogunk elbámulni egymás válla fölött! Most nem fog szünetben egyből Jucus mellett teremni! Most velem fog beszélni, és folyamatosan és végig és jókedvűen és komolyan! És nem várja meg Jucust, hanem hagyja magát hazakísértetni! És cuppanós búcsúpuszit ad a végén! Bizony.
Lámpát kapcsolok, fényszakasz kezdődik. Először a sarokba rajzolok kicsiben, ahogy papírra már annyiszor, hogy csukott szemmel is sikerülne. Utána halványan és vékonyan jöhetnek a vázlatul szolgáló vonalkák. Végül kiválasztok egy szép hosszú krétát, és az oldallapjával felviszem a nagy művet.
Szépen lassan, követve a vázlatvonalkát. Ahogy a csillag megy az égen. Az utolsó maga alá kunkorodó farkincát kap, de az illeszkedés nem tökéletes, törlök, elölről. A második variáció már kedves a szemnek.
Távolról is megnézem, van-e hiba: amit látok, kijavítom, szerencsére egyenesen haladnak a vonások. Végül lekapcsolom a lámpát, és az ajtóba állok. Igen, látszódik. Aki először lép be egy idegen terembe, mindig szétnéz, és ezt nem lehet nem észrevenni. Pont szemmagasságban óriási betűkkel a neve. Kiválóan olvasható.
Be van fejezve a nagy mű, igen, a név a falon, az alkotó rohan.
Most még nem mehetek a találkozási helyünkre, még meglátnak, és elterjed, hogy fél órával előbb ott vagyok. Ha Jucus meglát, hétfőig elterjed, hogy szerelmes vagyok, kedden már járunk, szerdán láttak minket csókolózni, csütörtökön Norbiékkal buliztunk egy közepesen lepukkant, cserébe nagyon rossz hírű mulatóban. Három megálló tovább, és ott is felmegyek a felszínre pihenni. Van itt egy hangulatos pad, és épp nem is lakik rajta senki.
Egy szerelmespár. Ilyenek leszünk mi is? A lány nagyban locsog, és somolyog. A fiú száján vigyor. Közben fogják egymás kezét. Semmi különlegesség. Helyesek és boldogok. Nem idősebbek nálunk. Ilyenek leszünk mi is?
Visszafelé leülök a mozgólépcsőre. Ki ő nekem? Csak ő jöhet számításba? Izé, Kőbánya-Kispest, jobbra. Az ő alakját öntöttem ki András-napon ólomból? Sok közönyös arc. És egy, akié mindig figyelemre méltó. Ki mondta, hogy illik hozzám? Ki mondta, hogy nem? Egyiket se senki, már rajtam kívül. Döntés elhalasztva. Itt kell leszállni.
A táskát leteszem a mozgólépcsőre, de fogom a fülét. Csak pár kelléket viszek, kulcs, mobil és a mappa, ami mindig velem van, benne a kép. Milyen jó találmány ez a mozgólépcső, nem kell csinálni semmit, dolgozik helyettem, ráadásul fölfelé. Nem tudok mit tenni ellene, de nem is akarok, visz előre, amerre kell. Egyedül eltévedhetnék.
Kezemet húzni kezdi a táska, irgalmatlan nehéznek érzem. Egy lépés előre. Innentől teljes súlyával nehezedik rám. Jeges szél fúj át rajtam. Az aluljáróban persze meleg van és nyugalom, mégis fel kell jönnöm. Öt perccel vagyok megbeszélt idő előtt, ennyi illik egy fiútól, még ha el is tekintünk attól, hogy egy fiúról és egy lányról van szó. Hagyjuk most az egész fiú és lány szétbontást, ez csak elméleti különbség, nem is akarok én tőle semmit. Vagy hát most nem. De mivel később lehet, hogy visszatérünk rá, érdemes előkészíteni a terepet. Ami kellemetlen, de muszáj.
Nem lenne egyszerűbb összeterelni egyszer egy nagy kupac fiatalt és kihirdetni, hogy itt és most mindenki válasszon párt örök életre? Tíz percet kaptok! Hát, Amália, én rád gondoltam. Hát, Adalbert, én nem gondoltam senkire, de sebaj, jó arc vagy. In nomine pátrisz et filií et szpiritusz szankci ámen. Vagy jellem alapján a vezetőség kijelölhetné a feleket. Nagyot nem tévedhetnek. Nem kéne nyáladzani csak azért, mert fiúnak születtem, főleg olyankor, amikor még az sem biztos, hogy a következő egy hónapot leszámítva egyáltalán látjuk-e egymást.
A házsarok takarásába állok, és néha kinézek, hogy jön-e. Háromból eddig egyszer sem.
Az odafelé levő öt percet is ki kell használni, sőt tulajdonképpen ezt kell legjobban kihasználni, meg a visszautat, mert a kettő között folyamatos kommunikációra csak elvben van lehetőség, de ott se sok. Mért nem lakik messzebb?
Zoli milyen büszke volt rá, hogy hazakísérte a párját, mondtam neki, hogy én is, de az én párom öt percre lakik, az övé egy órára, és azt is ellentétes irányban Zolihoz képest. Költözz ki Barcsra, vagy Mátészalkára, bánom is én, kísérlek én oda is meg vissza is, csak könyörgök, legyél egy kicsit nyíltabb felém!
– Te voltál az?
– Szia!
– Szia, te néztél ki a sarok mögül?
– Igen. Vártam, hogy gyere.
– Láttalak.
A száján vigyor. Jó kedve van. És vajon ehhez a jókedvhez az én jelenlétemnek is köze van? A próféta szóljon belőlem. Talán eljön még az az idő is, amikor egy köztes megoldással ki lehet békíteni a kétoldali puszik antagonisztikus ellentétét.
Öt perc, öt perc, mit lehet csinálni öt perc alatt? Még futunk is egy kicsit, csak úgy, hogy jól érezzük magunkat. Érezzük jól magunkat, de ne öt percig. Már csak két sarok. Nagyban locsog a tegnapi versenyéről. Locsog és somolyog.
– Futunk?
– Jó, de nem verseny.
– Úgy értettem.
Ugyanakkor mozdul az én jobb és bal lábam, mint az övé. Ha már együtt futunk, akkor mindenre képesek lehetünk együtt. Ha már tudunk együtt futni, mért ne tudnánk járni? Az mégiscsak egyszerűbb, nem? Ha ezt egy külső szemlélő látja, számára nincs információértéke, hogy mikor fogjuk egymás kezét, és mikor nem. Hát most éppen nem.
– Várj, egyszer nézd meg a termünket… Úgyis nekem kell lehozni a magnót.
Meglepődik, de azért jön. És mesél és mesél. A verseny. A gipszbe öntött művirág. A verseny. A régi spanja. Meg a kilencedikesek. A szájamon vigyor.
Sötét a folyosó, alig látni valamit. Nem is látszódna a felirat a gitten. Tiszta rom az egész épület.
– Zárva van. Nem baj, nem ijedünk meg.
Mennyire tudtam tegnap, hogy ezt fogom mondani. Postaládában a pótkulcs. Ajtó tárul, előreengedem. Mikor fordul vissza meglepetten, de lehetőleg hatalmas vigyorral arcán? Sötét van. Még nem láthatja. Gyorsan kell reagálni. Kapcsolóhoz lépek. Most látja meg. Felkapcsolom. A tábla le van törölve. Legalább háromszorosan. Mindennek vége.