Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum – avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért?

Slavoj Žižek – ennyit vitán felül állíthatunk róla – korunk legellentmondásosabb gondolkodója. Egyrészt bárhol jár a fejlett világban, mindenhol képes színháztermeket megtölteni olyan – zömében baloldali, neomarxista – hallgatósággal, akik hajlandóak a nem egyszer borsos belépőjegyet kifizetni, hogy meghallgathassák gyakran performanszba hajló előadásait; másrészt a Guardian újságírója szent borzadállyal vette tudomásul, hogy ezzel az emberrel egy rendes interjút sem lehet készíteni, mivel az új könyve helyett kizárólag szexuális szokásairól és tönkrement házasságairól hajlandó beszélni.

Žižek első magyarul megjelent könyve* időben a legkésőbbi abból a négyből (The Sublime Object of Ideology, The Ticklish Subject, The Fragile Absolute, The Plague of Fantasies), amelyet állandó kiadója, a londoni Verso (szintén a nyugati marxizmus fellegvára) 2008-ban The Essential Žižek címmel adott ki. Az eredetileg 2000-ben megjelent kötet magyar fordítása megörökölte az Essential-kiadás új előszavát, amely a 2004-es francia kendőtörvény kapcsán született tanulmánya átdolgozott verziója. Vagyis a fordítás kiváló választás volt, az egyébként beláthatatlan életműből (a Wikipédia szerint eddig 31 önálló angol nyelvű kötete jelent meg) egy reprezentatív példányt sikerült kiragadni. A kötetet Kiss Lajos András kontextuális utószava egészíti ki.

A könyv egy bevezetésből és tizenöt fejezetből áll, amelyek látszólag teljesen esetleges sorrendben követik egymást, valójában azonban hihetetlen rafinált szerkezettel van dolgunk, amely egy önvezérlő rakéta precizitásával és kérlelhetetlen következetességével halad a cél felé. Stratégiája szerint kezdetben triviálisnak és meglehetősen publicisztikainak tűnő állításoktól halad az egyre összetettebb kérdések felé, úgy, hogy az ember pillanatokon belül csapdában érzi magát, ahol az argumentáció óriási erejű nyomása szorítja a végkifejlet felé, és ahol ráadásul még értetlenkedni sincsen ideje, hiszen azonnal revelatív és köznapi példák tömege árad az olvasó felé. Végletekig egyszerűsítve tézise az, hogy a klasszikus marxizmus azért nem képes tényleges alternatíváját nyújtani a kapitalizmusnak, mivel az csupán a kapitalizmus valóságos viszonyai által kitermelt fantazmikus Valós (elképzelés, eszme, narratíva), amelyet magát előbb meg kell semmisíteni ahhoz, hogy így megszabadulva a kötöttségektől és alávettetve a kapitalizmus immár valóságos és nem fantazmikus viszonyainak/törvényeinek, megváltoztathassuk őket, hiszen mindaddig, amíg ez nem sikerül, szó szerint szélmalomharcot vívunk. Ahhoz, hogy egy ilyen “leszámolást” hogyan lehet sikerrel végrehajtani, a kereszténység nyújthat példát, azon belül a “munkás” (buzgó) szeretet.

Vagyis annak a klasszikus marxista tételnek a kibontásáról van szó, hogy az élet határozza meg a tudatot, azonban ahhoz, hogy az életet meg tudjuk változtatni, előbb az aktuális tudatforma által kitermelt „kísértetet”, a tudatforma szimbolikus Törvénye által generált törvényszegést és a törvényszegésről való fantáziálást kell hatályon kívül helyeznünk, hogy ezúttal már a valóságos Törvénynek alávettetve tudjuk megszüntetni a Törvényt. Vagyis – hozza Žižek a Remény rabjai példáját − ahhoz, hogy a börtönből kiszabadulhassunk, előbb az idealizált külvilág álomképével kell leszámolnunk, hogy azután a börtön szabályainak teljesen engedelmeskedve dolgozhassunk a kitörésen.

828141_5

Žižek szerint a klasszikus marxizmus kommunizmus mint az osztály nélküli társadalom elképzelése is egy ilyen kísértet, nevesül a kapitalizmus kísértete, mivel Marx a kapitalizmus által elért mérhetetlen termelést szeretné a kapitalizmust működtető akadályok (kizsákmányolás, túltermelési válság, elidegenedés stb.) nélkül működtetni, ami nem egy valóságos opció, hanem vágyálom. Ehhez képest azonban maga a Kommunista kiáltvány kórképe tökéletesen illik korunk társadalmára, mivel a kapitalizmus legpusztítóbb jelensége a globalizáció. Azáltal, hogy a Földgolyó milliárd valóságos élete létrehozza a tőkét mint Valóst, olyan rendszerszintű erőszak jön létre, amely a premodern világban elképzelhetetlen volt, hiszen immár országok elszegényedéséért nem egyes „gonosz emberek” a bűnösök, hanem személytelen és majdnem befolyásolhatatlan folyamatok.

Azonban van a globalizációnak egy másik – Marx által szintén diagnosztizált – tünete, éspedig minden érték és szentség pénzbeli kifejezéssé olvasztása. Ezáltal az egész modern kort a Semmi (szent/Másik tér) iránti sóvárgás jellemzi, amelyet részben mutat az, hogy immár a szépművészet korszaka leáldozott, és a Térre való utalás helyett a Tér felmutatása a jellemző azáltal, hogy a megbotránkoztatás lehetősége bizonyítja a Tér szakralitását (hiszen amennyiben megbotránkoztat a múzeumban kiállított piszoár, akkor a múzeum valamivel több, mint a férfivécé, és már ez is valami).

A modern kapitalista társadalom globalizációs tüneteinek leírásával párhuzamosan egy másik szálon fut a szimbolikus Törvény modernkori jellemzése. Žižek szerint az eredetileg meglévő Tízparancsolattal szemben jelentek meg az Emberi Jogok, amelyek tulajdonképpen a parancsolatok megszegésére való jogok. A Tízparancsolathoz Žižek szerint létezik két autentikus viszonyulás, és két „patologikus”. Autentikusnak tekinti a judaizmus megközelítését, amely a felebaráti szeretetet nem képes a Törvényen túl értelmezni, azonban ennek megfelelően nem kerül konfliktusos helyzetbe, lévén a Törvény nem generál törvényszegés iránti vágyat. Emellett autentikus a kereszténység felebaráti szeretete is, amelynek lényege éppen az, hogy (az Emberi Jogokhoz hasonlóan) a parancsolatokon túl is szeret, anélkül azonban, hogy a Másikat abszolút Másikká fetisizálná, vagy pszichologizálva, traumákra hivatkozva „megértené” (mindkettőre példa a Balkán, ahol a nyugati ember elfojtott rasszizmusa megtalálja abszolút Másikját, és „megértheti” a NATO-csapás áldozatát). Inautentikus ezzel szemben a totalitarizmus, amely azt követeli meg, hogy ne csak megszegjük a törvényt, hanem a törvényszegést élvezzük is, míg a kapitalizmus a törvényszegés lehetőségéből állít elő kötelezettséget.

A kereszténység az eddigi megközelítésekkel szemben annyiban tekinthető „adekvát” válasznak, hogy kitör a Törvény-törvényszegés ördögi köréből (hasonlóan a judaizmushoz, de szemben a totalitarizmus-kapitalizmus kettősével), ugyanakkor (szemben a judaizmussal) ezt a Törvény megszegésével teszi, amennyiben messzemenően betartja szellemét. Vagyis míg a zsidóság a Törvény betűje alapján töri meg az öngerjesztő folyamatot, addig a kereszténység a Törvény magasabb fokra emelésével (nemcsak a házasságtörés, hanem a vétkes gondolat is bűn), amelynek során a – hagyományos értelemben vett – törvényszegés munkás szeretetté válik.

Žižek felfogásában szemben áll egymással az univerzális (nemzetközi) pogányság/keleti vallások, amelyek világképe szerint létezik egy mögöttes erő, amely a világot mozgatja, és amely egyensúlyban tartja az ellentétes princípiumokat, amely ellentétek közül az egyik ha túlteng, sorscsapással bünteti. Felfogásában ez az emberség (humanizmus) vallása. Ezzel szemben áll a kereszténység globális (nemzetek feletti) vallása, amely a fennálló kozmikus (és társadalmi) rendet érvényteleníti, és új (antihumanista) viszonyulást hoz létre. Kiváló példa a két rendre a hadsereg és az egyház.

A két szálat a metafizikai viszonyulás fogja össze: Žižek sporadikusan visszatérő módon érvel amellett, hogy a világ alapvető szerkezete primer értelemben a valóságos világ és a Valós mint tiltott Dolog, a valóságos derivátumaként épül fel, azonban a Valós mint fenyegető Urgrund valójában csábításként működik, mivel a „mögöttes valami” azt fedi el, hogy az igazi az, ami az orrunk előtt van:

Nem ez az igazság végső borzalma — az tehát, hogy egy egyedi, preontologikus, obszcén forgatókönyvet követ, s ha ez a szcenárió már nem működőképes, akkor maga az igazság szertefoszlik? Az a paradox mindebben, hogy a fantázia nem egyszerűen megzavarja/eltorzítja a „dolgok igazi egyensúlyát”, hanem egyúttal a kiegyensúlyozott Univerzum minden képzetének is alapjául szolgál. A fantázia nem valami egyedi túlzás, ami megzavarja az univerzum rendjét, hanem maga az erőszakos, egyedülálló túlzás, amely alátámasztja az ilyesféle rendről alkotott összes elképzelést. Talán ez segít megérteni, miért véli úgy Heidegger, hogy a metafizika nem férhet hozzá egészen az igazság és a mélyben megbúvó iszonyú magvának kapcsolatához. A metafizika abba az „illúzióba” ringatja magát, hogy e rettenetes idegen test végső soron esetleges, és magát az igazságot nem érinti, csak a hozzá vezető utat zárja el előlünk — vagyis a metafizika még nem áll készen arra, hogy beismerje: amikor meghamisítjuk az igazságot, akkor az igazságban rejlő, a lényegét alkotó torzulásra építünk.

Žižek legjobb példája ezzel kapcsolatban az eset, amikor egy nő vallási okokból megtagadta az életmentő vérátömlesztést, azonban a bíró kérdésére elmondta, hogy ha kényszerítenék rá, az nem lenne bűn, mire természetesen a bíró azonnal elrendelte a kényszerkezelést. Ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy vajon a fanatikus nem azért mondta-e, hogy nem bűn, mert elfojtottan élt benne a túlélés vágya, amely így tört felszínre, amely esetben ha ezt tudatosítanánk – például pszichoanalitikus módszerrel – a nőben, akkor világa szétesnék. Ami azonban fontos, hogy nem világos, ebben az esetben mi az igazság: a nő akarta a kezelést vagy sem? Žižek válasza rendkívül egyszerű: az, hogy mi a „mögöttes igaz” majdnem mindegy, a lényeg az, hogy a fenomenális szint az igazság.

Vagyis a kereszténység az a vallás, amely mint nem-igazságot helyezi hatályon kívül az igaz Valóst, hogy egy eloldott új közösséget hozzon létre. Ennek analógiájára a tőke lenne az a Valós, amelyet az autentikus marxizmusnak hatályon kívül kell helyeznie, hogy a kapitalizmus valóságos törvényeitől eloldott, új közösséget hozzon létre. A kettőben azonos pedig az utópisztikus Másság, a törékeny Abszolútum, amelyet „kimunkálnak” a rideg valóságból, és amelyről – szemben a többi, törékeny valóságról és hatalmas mögöttes erőről tudó vallással – tudják, hogy könnyen elillan, ha nem vigyázunk rá.

Mint a fentiekből is kitűnik, Žižek könyve egyszerre mutat fel zseniális összefüggéseket, és küzd komoly problémákkal. Először egy külsődleges szempont: annak ellenére, hogy az utószó informatív, és sokat hozzátesz a könyv kontextusának megértéséhez, azt gondolom, hogy önmagában kevés, sokkal nagyobb szükség lett volna egy, a lacani pszichoanalízist összegző utószóra, mivel a magyar közönség nagy része (magamat is beleértve) meglehetősen járatlan a filozófiának ebben a szeletében.

Ez azonban a kisebbik probléma Žižek sajátos stílusához képest, amelynek lényege, hogy a meggyőzés számára sokkal fontosabb a korrekt tudományos nyelvezetnél. A teljes könyv 115 lábjegyzetet tartalmaz, amelyeknek nagy része vagy további fejtegetéseket tartalmaz, vagy köszönetnyilvánításból áll, esetleg a kevésbé fontos műveket hivatkozza le, azonban a lényeges és a mű megszületésére valóban döntő befolyással rendelkező szerzőkre alig történik hivatkozás. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló módon vezérfonalként vonul végig Kierkegaard gondolkodása a könyvön, egyetlen egyszer hivatkozik rá explicite a szerző, és Hegel sem jár sokkal jobban a maga pár hivatkozásával. Ez azokon a területeken, ahol Žižek láthatóan biztos talajon mozog, egyáltalán nem jelent gondot, azonban ott, ahol elkezd vékonyodni a jég a lába alatt, és legalábbis erősen problémás státuszú kijelentésekre ragadtatja magát, az ember szívesen megnézné, hogy kire támaszkodott a szerző.

A legjelentősebb ilyen problémás terület a vallástudomány területe, amely annak ellenére, hogy a könyv témájában centrális, a szerző kutatásaiban perifériális jelentőségű. Az előszó teljesen reflektálatlanul kapcsolódik a főszöveghez (abban az értelemben, hogy nem tisztázza, hogy ha a kereszténység az „eloldozás” forradalmi vallása, akkor ehhez az iszlám politikus vallása hogyan viszonyul). Rengeteg olyan általánosítás merül fel, amelyet csak egy ilyen habitusú szerző engedhet meg magának. Ilyen általánosítás a pogány vallások és keleti vallások összemosása, amely esetben az csak a kisebbik probléma, hogy a buddhizmus – Žižek szerint – már majdnem kereszténység, azonban nem teljesen világos, hogy szociológiai (azaz mint társadalmi jelenség), elméleti (azaz mint ideáltipikus univerzálé), esetleg filozófiai (azaz mint a priori fogalom) terminusként használja a vallás kifejezést, amely már a pogány vallások esetében is problematikus (inkább beszélhetünk kultuszokról), azonban keleti vallások esetében kifejezett tévedés (amennyiben nem az első értelemben használja, akkor meg minek). További problémát jelent az a könnyed mozgás, amellyel a keresztény és marxista diskurzus között vándorol, miközben ugyanazon kijelentések státusza éppen a legproblematikusabb, metafizikai részekben radikálisan eltérő lehet. A kereszténység kontextusában valamennyire értelmezhető az emberiből (ó ember) a nem emberibe (új ember) való emancipálódás, azonban ez a marxizmus esetében gondot okoz.

A legfontosabb ellenvetésem is ebből következik: Žižek tulajdonképpen végig lebegni hagyja, hogy mi a viszony Abszolútum, Valós és Semmi között, ami kezdetben csak pontatlanság, azonban a világon átragyogó Abszolútum záróképénél már komoly problémát okoz (a dolgon nem segít a lacani imaginárius/szimbolikus/Valós triád, az Abszolútumot bárhova szeretnénk beszuszakolni, a konfliktus megmarad), mivel amennyiben ezeket azonosítjuk (materialista olvasat), akkor tulajdonképpen az Abszolútum egy olyan új Valós, amely a meghaladott Törvény helyét átvevő új Törvény rendező elve, ebben az esetben viszont Žižek az Urgrund saját maga által diagnosztizált csábításának áldozatává válik. Ha azonban az Abszolútum metafizikailag különbözik a Valóstól (keresztény olvasat), akkor tulajdonképpen az egész Valós-valóságos, tőke-kommunizmus megkülönböztetés a kevésbé fontos dolgok közé süllyed vissza, hiszen feltételezhető, hogy a metafizikailag különböző Abszolútum a teljes világon átsüt, azaz a probléma episztemológiaivá szelídül: képesek vagyunk-e észrevenni egy szép nő mosolyát?

Slavoj Žižek, A törékeny abszolútum, Typotex, Bp., 2011.

A képek forrása: Typotex.hu, Könyvolvasó blog

*FRISSÍTÉS (2012.09.23.): helyesen a második magyarul megjelent kötet, az első az Eszmélet folyóirat 84. (2009. tél) számának mellékleteként megjelent Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat (First As Tragedy, Then As Farce, Verso 2009) című könyve. A pontosítást köszönjük olvasónknak, aki felhívta erre a kiadványra a figyelmünket!